KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Velence

Arany oroszlán, ezüst kandúr

Schubert Gusztáv

Az 55. Mostra hősei többnyire kallódó századvégi figurák, sorsuk kártyáit a vakvéletlen keveri.

Hic sunt leontes. Itt oroszlánok vagynak – írták egykor az ódon földabroszokra a gyávábbakat intve, a vadászösztönűeket csábítva. A Lido is oroszlánok járta hely, immár 55.éve, ha idén csak bömbölésük hallatszott is. Ami nagy csalódás persze, de azért nem végzetes; hogy mi boronálódik egybe filmmustra gyanánt az ízlésen kívül szerencse és véletlen dolga. Ha sehol egy új raj, mely megforgatná az egész világot nincs fesztivál, amely jelképerejű szemle, messzirevilágító fárosz tudna lenni. Felice Laudadio, a Mostra művészeti vezetője mindenesetre megelégelte a két szűk esztendőt, utódjának (Morettitől Scoláig, az idei zsűrielnökig rögvest féltucat név röppent fel) kiábrándult-radikális reformötletet hagyott örökül, ne legyenek oroszlánok, ne legyenek díjak, úgyis örök kötözködésben lehet csak része válogatónak, zsűrinek, szavazzon a közönség. Botrányban most sem volt hiány, egyenest a nagydíjas olasz filmet keverték hírbe, mondván Gianni Amelio munkája csak azért kapta meg az Arany Oroszlánt, mert Veltroni kultuszminiszter és a közutálatnak örvendő filmmogul, Cecchi Gori odahatottak a zsűrire, aranyozzák már be egy kicsit a sápatag itáliai filmművészetet. Egy vérmes forzista honatya még tovább ment a parlamenti beszédében, nem hogy díjat, de pénzt se kellett volna adni olyasmire, amiben délvidéki surmók zagyválnak valami idegen nyelven (értsd: szicíliai dialektusban), miféle olasz film az, amit feliratozni kell majd. Lám, mire vezet, ha idegenszívű a kormány.

 

 

Jóravaló ámokfutók

 

Az Így mulatnak... láttán azonnal érthető, mi hozhatta ki a sodrából a nordista politikust. A film a tegnapi, nyomorgó Itália, a gazdasági fellendülésnek még épp csak nekikészülődő Torino képeit dörgöli a parvenü, szegényházi múltjáról tudni sem akaró olasz polgár kényes orra alá. Mintha A biciklitolvajokat látnánk megelevenedni. Ugyanaz a hétkrajcáros nincstelenség, ugyanaz a mindennapos létakrobatika a nyomor mohó mélysége felett, és utolsó vagyontárgyként ugyanaz a romolhatatlan egyszerűség és tisztaság. A céda és rafinált századvégen, annyi csalás és csalattatás után már nem nagyon hiszünk benne. És mégis, a film meggyőz és elragad, ha talán nem is egészen úgy, ahogy Gianni Amelio akarta. A Cosí ridevano új neorealizmusát úgy nézzük, mint valami holdról pottyant mesét. Ilyen emberek nincsenek is, mint ez a délről jött, analfabéta báty, aki szakadásig robotol, hogy kisöccséből írástudó, sőt tanító lehessen, aki, mikor a siheder beteg lesz, helyette ül be az iskolapadba. A jóléti Itáliából elképzelhetetlen az ínség és elképzelhetetlen a nyomorral dacoló büszkeség. A sikerre kalibrált erkölcsi mérce nem tud mit kezdeni lelki szegénység és lelki nemesség zavarbaejtő együttállásával. Aristocraticamente pobre – mondták a spanyolok, amikor még volt rá szavuk. Hogy ne illúzió legyen mindez, a szegénység romantizálása, színészi bravúr kell hozzá, és ellensúlyokkal dolgozó dramaturgia: a kisöcs ellenkező utat jár be mint a báty, kulturális felemelkedése erkölcsi lesüllyedés, ellógja az órákat, pénztárcát lop (némán, hidegen akár egy Bresson-színész). A végén fiatalkorúak javítóintézetében köt ki, az utolsó fejezetben bátyja családját látogatja meg a nevelőtanárral: jó gyerek, csak konokságig hallgatag, dícséri kísérője, megfejthetetlen rejtély, hogyan ölhetett embert. Hiszen ha tudná a tanár úr, milyen erős odalent, délvidéken a családi érzés, magyarázza büszkén a (valódi gyilkos, az önvédelemből gyilkoló) báty. Jön a vonat, viszi vissza az idősebb testvér leckéjéből végül mégiscsak ötösre vizsgázó szavaszakadt fiút a rabságba, tisztességbe. Duplacsavar, megvan a film.

Pintilie ámokfutó kiskatonája is jóravaló gyilkos. Mitu csak házasodni szeretne, előbb tankkal indul eltávozásra, hogy letiporja a szívszerelmét tapperoló zsíros kedélyű kolbászsütő bodegáját, hogy aztán, már a futkosóról szökve, a kéjencnek is vérét vegye. Oltárhoz vezetheti végre a vérnőszőtől megszabadított menyasszonyt. A pópa ugyan aggályoskodik, hogy nincsenek tanúk, fehér ing, hibáznak az előírások, de a fiú vállára vetett kalasnyikov kedvéért hajlandó az ifjú párt megkoronázni, Mitu megnyugodva rohanhat vesztébe, lám, legmerészebb álmaink is teljesülnek. A Trilógia (A helyszíni szemle, A tölgy, a Túl késő) vaksötét reménytelensége után a Végállomás a mennyország paradox módon keresi a kiutat a végállapotból. „Romániában mára a maffia vette át a mindenható pártállam helyét, mi jöhet még, hová lehet menekülni, hogyan lehet szembeszegülni? Meglehet az élettől megcsömörlött, Istenében csalódott Jób reménytelensége adhatja vissza a hitünket.” – mondja Pintilie. „Jób számára a sorscsapások mégiscsak az ég felé nyitnak kaput. Az Úr nem tagadja a gonosz fojtogató jelenlétét, épp csak rászorítja Jóbot, hogy az isteni nézőpontból is vegye szemügyre a világot. A vaksága miatt leckézteti teremtményét, a sorscsapásokkal megtanítja, hogyan lehet a láthatatlant is észrevenni. A Végállomás a mennyországban – eltérően a trilógiától – egy ilyesfajta látásmódváltozás eredménye. Szerencsétlen országomat teljesen hatalmába kerítette a Gonosz, és nem hiszem, hogy egykönnyen ki lehetne űzni. Már nem tudok kritizálni, dühöngeni, robbantani. Csak undorodva, jeges iszonyattal nézni. Amikor az asszisztensemmel a helyszínkereséshez végigpergettem tizenkét órányi videófelvételt, egyszercsak megpillantottam egy fehér falú templomot. Épp csak felvillant egy másodpercre. Visszacsévéltem a szalagot, sehol semmi, aztán előretekertem, a templom sehol. Végül is nem találtam meg, csak a szépséges mezőt, melyben látni véltem. Nem baj, a filmben felépíthettem ezt a fehéren fénylő utolsó megállót élet és halál között. A fény ebből az égre nyíló ablakból szüremlik be filmbe.”

Szép magyarázat, szebb és erősebb, mint a film. Ott csak az ámokfutás meggyőző, a gonosz uralta földhöz nem elég sötét a tinta, haloványak az emberi fenevadak. A legerősebb jelenetet a film elején láttuk, a katonák meg a milicisták egy fegyveres katonaszökevényt üldöznek, hogy aztán az embermagas kukoricásban tévedésből egymást sorozzák meg. A közeli hídon bámészkodó honpolgárok, mikor megtudják, hogy a milicisták lelőtték a menekülőt, tapsban törnek ki. Kelet-Európa vénséges ördöge tapsol itt, a pokolban sem volt rendszerváltás.

Goran Paskaljevic Puskaporos hordója mintha a Végállomás a mennyország gazdagabban felrajzolt párdarabja lenne. Itt már mindenki ámokfutó, és minden pillanat ámokfutás. A délszláv polgárháború utáni Belgrád sűrű éjszakájába merülünk bele, egy élőhalálra ítélt városba, mely megúszta ugyan a háborút, nem bombázták, nem gyújtották föl, nem irtották ki a lakóit, épp csak a lelkekbe gyűrt bele sokezer megatonnányi gyülöletet, fájdalmat, gyászt, rettegést a szűnni nem akaró vértivornya. Az energiamegmaradás törvénye szerint ennyi baljós erő nem tűnhet el nyomtalanul, előbb vagy utóbb robbannia kell. Paskaljevic filmjében rendre robban is. Az egész városon végigsistereg – néha zsöllyeremegtető, néha csak petárdaként durranó jeleneteket explodálva – a gyújtózsinór. Ha két autó koccan össze a belgrádi utcán, az a legkevesebb, hogy a károsult páros lábbal vegyen elégtételt a vétkes zastava szélvédőjén, majd – egy tagbaszakadt haverral megizmosodva – a figyelmetlen sofőr lakásával is ugyanezt tegye. Ha bosszút kell állni egy szemét uzsoráson, minimálprogram, hogy hat bordája törjön, nyakcsigája repedjen, és ráadásként, miközben szívószállal hörpöli a söntésnél a karlovacskót, még kéjesen a fülébe kell súgnunk az emberroncsnak: az a sísapkás, sötét alak az ötkilós kalapáccsal, én voltam, baszd meg. Ha viszont egy barátságos boxmeccs után tejtestvérünkkel csutakoljuk egymásról a szorító mocskát a zuhanyozóban, miközben habzik bajszunkon a szappan, és a foggal kinyitott eszéki világos, el ne fogjon minket a őszinteség, hogy: „Édes egy komám, rég akartam már mondani neked, fene jól kúr a te feleséged.” Mert orrba vághat a válasz: „Spongyát rá, öreg cimbora, a tied se rosszabb az ágyban.” Mit mást lehet erre szubkontrázni, mint szétcsapni a sörösüveget, és az egyszem druszának bélét ontani. Ha már így fordult az életünk, szálljunk fel az esti gyorsra, szorítsuk sarokba a kupéban árválkodó szomorú szőke lányt, úgyis minden nő azt akarja, ha meg mégse, ha bennünk a baj, hát hagy robbanjon az a gránát, amit a vőlegényét gyászoló szomorú fruska szorongat. Frusztrációnkat buszra szállva is levezethetjük. Ha már negyedórája kávézgat a buszsofőr, vágódjunk a vezetőülésbe és raboljuk el az éjszakai járatot a benne ülő birkanéppel együtt, akik végítéletig várták volna az indulást. Látva, hogy úgyse lehet felrázni őket, vezessük villanyoszlopnak a viszonylatot, és várjuk be a feleszmélő pilótát, a végzetes kurblivassal. Ha túszok voltunk, szálljunk le a buszról, és induljunk neki nagymerészen a nyálkás éjszakának, a baljós Duna-partnak, ahol az imént, nem találva a szellemesebb riposztot, lapáttal csapta szét a nőjét hazakísérő mafla udvarló a váratlanul felbukkant, sármos ex-férj vigyori arcát (Miki Manojlovic az Undergroundból), és essünk narkónepperek fogságába. Ne aggódjunk, a pisztoly a dráma végén mindig elsül, ha kis szerencsénk van, a mi kezünkben. Egészségünkre, búcsúztat a sötét monopoly után a Balkán Kabaré szpíkere. Akinek ennyi rossz kevés...

 

 

A Hírnév kegyeltjei

 

A hétköznapi polgárháborúnak, kollektív tébolynak vannak vértelen – szelídebb? – variánsai is. Mint mondjuk az az ámokfutás, amit a hírért s névért rendez a századvégi Amerika apraja-nagyja. Woody Allen erről a szédült New York–Hollywood maratonról forgatta a Hírnevet. Celebrity istennő teljes udvartartását szemügyre vehetjük az ügyeletes szupermodelltől a sztárújságírókig, a dúvad macsóistentől (Leonardo DiCaprio) a szende filmcsillagig (Melanie Griffith), aki az orális szexet éppoly kevéssé tartja hűtlenségnek, mint elnöke. Meg persze azokat, akik egyelőre még hiába sündörögnek az istennő kegyeit keresve, a történet középpontjában álló féltehetségű írótól (a Woody Allen gesztusaiba és hanghordozásába ügyesen beöltöző Kenneth Branagh játssza), aki végre a toplista élére akar dobbantani („zseniális” nagyregénye egyetlen kéziratának lapjait a mannhattani révről szórja majd szélbe megbántott szeretője), az elhagyott idegbeteg feleségig (akiből viszont a vakvéletlen egyszercsak életmódformáló sztárriportert csinál). „A hírnév halálfélelem” – hallom épp egy magyar filmrendező okos mondatát a tévében, idementem a képernyő gyors enyészetéből, mert woodysan, viccesen persze, pontosan ezért a nagy kavar, ezért a tülekedés a földre szállt csillagok körül. Életünk könnyűnek találtatott, ezért szálldos minden kósza szélre olyan vidoran. Örökáron megvásárolható evilági üdvösséget ad a hírnév. Míg el nem fogynak a búcsúcédulák. Mint V. S. Rajnipal regényének képzeletbeli metropoliszában, amelynek csupa híresség a lakója, mutatóba sem maradt egyszerű, csillagport sohasem tapodó ember. (Ha valaki belesápadna, hogy hírét sem hallotta V. S.Rajnipalnak: ő Woody Allen új filmjében a „Nobel-díjas író”.)

Könnyű elgondolni mi lesz velünk, ha összeomlik a hírnév aranyalapja. Káosz. Összevisszaság. Minden elsöprő szélvihar. Hurlyburly, ahogy a Sundance-sikere alapján elhíresült Anthony Drazan filmje ígéri a Macbeth sorsot, jövőt kotyvasztó boszorkányaitól kölcsönvett címével. A Vietnam-darabjai miatt becsült (nálunk legfeljebb az Altman rendezte Streamers ismert) David Rabe drámájából készült filmnek két hollywoodi sikerkovács, két szereposztó direktor a főszereplője. Jól menő, de azért nem igazán sikeres figurák, akik nagyon is közel állnak a hírnevet megedző tűzhöz, ahhoz, hogy tudják, mennyit is ér a tévé és a film kreálta nagyság. Mire először találkozunk velük munkájuk kiégetett már belőlük minden naivitást és minden hitet. Eddie (a legjobb színésznek választott Sean Penn) már csak a kokainban hisz, Mickey (a nem kevésbé szuggesztív Kevin Spacey) csak a cinizmusban. Látványos drámához egyik sem igazán dinamikus attitűd, a vékonyka történetnek leginkább a harmadik barát, egy lecsúszott, börtönviselt színész (Chazz Palminteri) a mozgatója, az ő időről-időre kitörő öngyűlölete pusztítja azt a keveset, ami ebben a jéghideg férfivilágban még megmaradt. Eddie, kába fejjel, kótyagos filozófusként próbálja összerakni széthulló életét, hogy segítsen magán és bekattant barátján. Hiába, nem megy, elönti őket a „sok kurva létmozzanat”, zúg a tévé, kósza kiscsajok jönnek-mennek, de már velük se tudnak mit kezdeni. Buta káosz ez, hörlibörli, nem bír kisülni belőle semmi. A szemle legszomorúbb filmje, vigasztalanabb a Puskaporos hordónál, vagy skót változatánál, az Árváknál is, mert abban az erőszaklavinában legalább az elfecsérelt életerő tombol, ami itt zsizseg, az már csak üres, fekete zaj, a hajdanvolt élet vákuuma.

Majdnem ilyen fagyos szél fúj a szemle egyetlen jövőbe vetített történetében: Abel Ferrara a cyberíró William Gibson novellájából forgatott filmet. Többszörösen megcsavart minimalista kémtörténet ez, három szereplőre. Két infókalóz (Walken és Dafoe) próbál benne hasznot húzni két óriáscég, a Maas és a Hosaka rivalizálásából. Egymilliárdokat érő tudóst kellene átcsábítaniuk a japán multihoz. A legősibb csalit választják: egy gyönyőrű nőt (Aszja Argento). Valahol azonban hiba csúszik a számításba, a DNS-kutatóval kísérletezés közben elszabadult vírustörzs végez, Aszja eltűnik, Walkent „baleset” éri, Dafoe menekül, a New Rose (=Neurózis) Hotel konténerszobájába rejtőzve várja sorsa jobbra fordulását. Ezzel a film úgy a hatvanadik perc körül véget is ér, hogy még egyszer elkezdődjön, most már Dafoe emlékezetén átszűrve, aki újra végigpergeti, amit már láttunk, hogyan találta meg, hogyan készítette fel a nőt, hogyan kreált neki hihető legendát. Lassan összeáll benne a kép, Aszja-Sandii mindenkit átvert, kettős ügynök, igazi megbízatása az volt, hogy végezzen a tudóssal. Még lassabban az is kiélesedik a férfi elméjében, hogy hajaszálától a cipője sarkáig szerelmes, ez a rafinált, gyönyörű, életveszélyes kurva az élete. Túl a gondolaton, hogy az új század szintetikus lesz, és a zaibatsuk, a könyörtelen multik írányítják majd, nem a legsűrűbb Gibson-vizió ez, inkább csak jövőbe vetített, Ferrara átiratában különösen finom és érzéki filmszövetbe öltöztetetett melodráma, de ennyi elég is prognózisnak, ha kétezervalahányban, a cybervilágban még mindig lehet szeretni és pofára esni, majd csak elviseljük valahogy.

A hatalom, a hírnév és a pénz persze nemcsak a végítélet eszköze lehet, jóra is használható, igaz ha fogadóirodám lenne egy a százhoz adnám hozzá az odds-ot. A legmulatságosabb példát a Bulworth hozta. Warren Beatty filmje rövid időn belül már a negyedik politikai szatíra, amely az amerikai demokrácia önveszélyes abszurditásain élcelődik. Főhőse egy választási kampánya közben bedurranó szenátor, akiben azonban még az idegösszeomlás pillanatában is marad annyi üzleti szellem, hogy az öngyilkosságnak egy jövedelmező formáját válassza: tízmilliós életbiztosítást köt, majd bérgyilkost küldet magára. Ha már úgyis meg fog halni, miért ne mondaná ki azt, amit gondol. Előbb egy fekete imaházban mondja el az őszintét, aztán a tévében is. Mire persze azonnal lekeverik, a megdöbbenés azonban nem tart soká, a média és a pártpolitika hamar megszimatolja, hogy egy feketékkel fraternizáló, repben bölcselkedő és kritizáló demokrata szenátor, akár még plusz pontokat is hozhat a szavazókért és a nézőkért dúló harcban. Bulworth szenátor kritikája egyébként kemény, de nem túl mély, és aligha működőképes (mintha a Függetlenségi Nyilatkozatból, a Tamás bátya kunyhójából, Tupac Shakur repszövegeiből és a Kommunista kiáltványból lenne összegyúrva), de a hatalomnak idővel így is több a soknál, valahonnan lövés dördül, és vet véget a komédiának.

A jószándékú, bölcs kormányzást emlegeti fel Shekhar Kapur is, Shakespeare-hez nem mérhető, de korhű illusztrációnál többre törekvő királydrámája Angliai Erzsébet hatalomrajutásáról (Elizabeth). A zsarnokság természetrajzát könyv nélkül fújjuk már, hogy milyen az, ha valaki a hatalmat arra használja, hogy egy ország sorsát hozza egyenesbe, mint tette ezt Anglia „menyasszonya”, el sem tudjuk képzelni már, meglehet, ezért sincs benne részünk. Nemcsak jó királyt nem láttunk igazságos Mátyás vagy legalább Mária Terézia óta, a hétköznapokban is elszoktunk attól, hogy izgalmas lehet a jóság.

 

 

Boldogságerotika

 

Tolsztoj szerint „a boldog családok mind egyformák”. Ivory új filmjével, mint mondja, ezt a közhellyé lett kijelentést próbálta megcáfolni. Az Egy katona lánya sose sír láttán sajnos Tolsztojnak adunk igazat, lehet hogy a Most és mindörökkét író James Jones lányának lenni tömény boldogság volt, a vászonról csak a közhelyidill unalma árad. Ami Ivorynak nem sikerült, megcsinálta Rohmer és Kusturica. Ki-ki a maga módján persze, Rohmer rokokó eleganciával, Kusturica rabelais-i bőséggel és buffoneriával. Illetve volt még egy ideszóló félsiker, Mohsen Makhmalbaf Csendje. Egy vak fiúcskáról, aki elveszti, majd megleli a boldogságot; boldogtalanná azért lesz, mert a tökhegedűk, guzlicák és rebekek hangolása közben folyton összezagyválja a hangokat, mióta a bazárban megragadta egy törökmézes dallam, elindul hát a csábos vándorzenész nyomában, hogy végül aztán, meglepő fordulattal, a pentatóniától jóval nyugatabbra találja meg a szívének kedves eufóniát – a Sorsszimfónia első taktusaiban. Titititá! titititaaaa! verik üstjeiken a piaci rézművesek, miközben a vak csodagyerek vezényli őket, nem hiszek a fülemnek. Az egész mostrán nem feszengtem annyit, mint ez egyszer, az utcán elkapott villanások és karakterek, a perzsaszőnyeg finomságú képek és a filozófikus álmélységek furcsa vegyülékén.

Hibátlan filmet talán az egész szemlén csak Rohmertől láttam. Lábjegyzet szólhatna itt arról, hogy a hibátlan még nem zseniális, dehát ezt inkább hagyjuk addig, amíg a rohmeri perfekt egyszerűség kivételes, és helyette a műdadogás, a zseniális hevenyészettség divatja járja. A Négy évszak-ciklust lezáró Őszi mesében már megint nem történik más, csak annyi, hogy hétköznapi emberek keresik (és többnyire, mint most, meg is találják) a matematikailag elképzelhetetlenül csekély esélyű koincidenciát két vadidegen lélek között (nevezzük egyszerűen szerelemnek), méghozzá nem a boldogok számára körülkerített fantáziavilágban, hanem a Monceau parki pékségben, a Montsouris park összefarigcsált padjain, vagy a faubourgok panelházainak árnyékában. Aki ezekből a jellegtelen életekből, romantikátlan közterekből (legyenek bár Párizsban vagy az édes Provance-ban) és kis semmiségekből filmet tud csinálni, méghozzá erotikus ízzású filmet, az nagymester. Rohmer negyven éve tudja. Most, hogy őszi filmet forgatott, hősnője nem Pauline-hoz, Claire-hez hasonló bimbózó lányka, hanem érett negyvenes, de ő is bukdácsoló csitriként vág neki a szerelemnek, merthogy jobban ért a szőlőtelepítéshez, a filoxérához meg a mustfokoláshoz, mint a szív grammatikájához. Legott két segítő is ajánlkozik, egy szerelmi praktikákban kiművelt fruska, és egy érett barátnő (a Zöld sugárban szerelmet kereső Marie Riviere), aki barátnője nevében, de tudta nélkül, apróhirdetésben keresi „lelkiekben gazdag” ötvenes úr ajánlatát. És mit tesz a véletlen (Rohmer legkedvesebb istennője), a személytelen szövegre az ideális partner, egy régivágású, charmant et honorable férfiember válaszol. Kezdődhet a félreértések és fortélyok, vonzalmak és választások rohmer-i sakkjátszmája. A barátnőjének férjet kereső Isabelle és a kettős játékról mit sem sejtő gáláns vidéki úr rögtön az első találkán egymásba szeret...

Hangnemben, ritmusban, hangszerelésben, gyökeresen különböző kultúrába sodródunk bele Kusturica balkáni cigánylakodalmával, a dallam mégis ugyanaz, az életszeretet édes-kalandos melódiája. A Fekete macska, fehér kandúr délvidéki fergetegese közben egyetlen percre se fújhatjuk ki magunkat. Az Ezüst Oroszlánra méltatott filmnek épp ez a veleje, s nem poént poénra halmozó, de alapvetően egyszerű története: Matko, az ügyefogyott ábrándos lelkületű cigányember élete nagy fogását akarja összehozni, egy benzint szállító vonatszerelvényre pályázik, de ehhez össze kell fognia Dadan Karambolóval, a nőfaló gengszterfőnökkel, aki persze csúnyán kisemmizi. Hogy bőrét mentse, még abba is bele kell egyeznie, hogy fia, Zare, feleségül vegye Karamboló kishúgát, a törpe Afroditát. A baj csak az, hogy a liliputi menyasszony és a lüke vőlegény egyaránt mást szeret, eszük ágában sincs beletörődni a kényszerházasságba. Csapdák, trükkök, leszakadó mennyezet, titkos alagút, menekülés és üldözés... A lakodalom igazi grand-guignolba fúl...

Van itt minden: fára aggatott fúvószenekar, tölgyfatuskóba rejtező menyasszony, a halálból feltámadó jégbehűtött nagyapa, fekete macska, fehér kandúr, és egy irdatlan kandisznó, amely a történet végére szinte teljesen felfalja a film elején megkezdett Trabantot. Talán ez az egyetlen konkrét kelet-európai utalás a filmben, a délszláv történelemhez pedig végképp nincs semmi köze, ez a boldog-bolond emberi televény világ sehol másutt nem létezik, csak Kusturica féktelen képzeletében. Meg persze most már a miénkben is. Mert külön-külön világban élnek az ébrenlevők, és ugyanabban a mozibajárók. Oroszlánok talán nincsenek, de vannak még mozik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 38-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3856