KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

A Clinton-viedó

Hosszú snitt

Spiró György

Az inkvizíció lépést tart a csúcstechnikával. A tűzpróba helyébe a hazugságvizsgáló kamera lép.

 

A képen balra hátul vázában virágok. Jobb középen hátul barna ajtó, csukva. Falak. Szemben egy férfi öltönyben, arcát gondosan, minden irányból megvilágítják, hogy árnyéktalan legyen, nyakkendője divatos, bár nem hivalkodó. Nem látom a széket, amelyen ül, mintha támlátlan lenne. Rám néz, vagyis bele a kamerába. Felszólítják olyanok, akiket nem látok, hogy tegyen esküt. Esküszik felemelt kézzel. Esküszik egy hang után, hogy az igazat, csakis az igazat fogja vallani. Jó délutánt kívánnak neki olyanok, akiket nem látok. Ő is jó délutánt kíván. És kérdezik a hangok, szám szerint kettő, ő pedig válaszol, órákon át.

Clintont, az Egyesült Államok elnökét látom, amint az esküdtszék számára vallomást tesz arról, mi is történt az orális irodában. Egyetlen hosszú snitt az egész. Operatőr nincs, a kamerát fixen ráállították a fejre, a törzs látható, a kezek láthatók, egyéb nem. Olykor árnyék vetül az arcra, amikor iratot visznek el vagy iratot hoznak, de a teremben levő többi szereplőt nem látjuk. Csak a kérdések hallhatóak és a főszereplő, akit látunk és hallunk is egyszerre. Andrzej Wajda nyilatkozta a hetvenes években: számára Jancsó a hosszú snitt, amikor egy ember, akinek az arcát nem látni, elkezd futni a pusztában a kamerától indulva, a kamera hosszan követi, aztán egyszerre a képbe belekerül hátulról, a nézők feje mögül egy puskacső, céloz, majd eldördül a lövés, és a távoli, kicsivé vált alak felbukik. Nem látjuk azt, aki a fegyvert elsüti. Mintha a néző sütné el a fegyvert. Mintha a néző a gyilkosság tevőleges részesévé válna. A szöveg egy Corvina-kiadványban olvasható, már nem emlékszem, mi a címe, Wajda szövegét én fordítottam a kiadó szerkesztőjeként.

Most olyan hosszú snittet látok, amilyenről filmes eddig nem is álmodott. A kérdezők, ketten-hárman – egyikük az Elnök ügyvédje, mint kiderül –, végig láthatatlanok. Az Elnök felel, vall, mellébeszél, csúsztat, füllent, néha talán igazat is mond – és mindvégig látom az arcát és a kezét. Látom, ahogy a vizespohárért nyúl. Látom, ahogyan a fülét vakarja vagy a haját simítja vagy a nyakkendőjét igazgatja vagy a kezeit egymásba kulcsolja vagy mintegy imádságra támasztja össze. Látom a szemét, szempillájának minden rebbenését, arcizmainak minden rezdülését. Arca tökéletesen, perverzül pucér, hála a világításnak és a kamerának. Ki van szolgáltatva nekem, aki ugyan nem kérdezem, de azon az oldalon vagyok – a néző oldalán, a gyilkos oldalán –, ahol az ügyész.

Megalázáshoz, erkölcsi kivégzéshez járulok hozzá, amikor ezt a felvételt nézem. A Monica Lewinsky-ügyben ez az Elnök vallomása, amelyet a tárgyalóteremben az esküdtszék (a Grand Jury) egyidejűleg hallgat, s ítéletét aszerint hozza meg, miképpen hatott rá az Elnök válaszadási technikája, de mindenekelőtt az arcjátéka.

Az első pár kérdésből kiderül, itt igazából nem azt firtatják, hogyan és miképpen csinálta az Elnök a Fehér Házba beosztott gyakornok-lánnyal azt, amit minősíteni nehéz. A szexuális kapcsolat definíciójáról hosszas alkudozás folyik, bizonyos testrészek érintése kerül szóba örömszerzés céljából, és különbség tétetik az Elnök részéről szexuális zaklatás, szexuális viszony, valamint közösülés között. Az Elnök krákogás és vízivás után erről nyilatkozatot olvas fel; el lehet képzelni, hány kiművelt emberfő adta össze e semmitmondó pár mondathoz antropológiai és szexuálszociálpszichológiai tudását. De mégsem ez a lényeg. A lényeg az, hogy az Elnököt bizonyos előző kijelentései alapján most hazugságon akarják rajtakapni.

Amit nézek, valójában nem szexuális inkvizíció, az csak a felszín, hanem hazugságvizsgálat. Az Elnököt nem azért akarják elmarasztalni, mert valamit csinált egy nővel. (Hogy mit csinált, arról a kérdező hangok sem szólnak, egyetlen kivétellel, amikor az „orális szex” kifejezés elhangzik. A kérdezők legalább annyira prűdek és képmutatók, mint a válaszoló.) Azért akarják elmarasztalni, mert különböző időpontokban mást és mást vallott akár eskü alatt, akár azon kívül.

Az első tudományos alapozású hazugságvizsgálatot körülbelül két és félezer évvel ezelőtt az első egyistenhívő teokrácia vezette be. A zsidók a tanúk és a vádlottak szavahihetőségét úgy próbálták ki, hogy szakértők előtt háromszor körbejáratták őket a jeruzsálemi templomban az oltárkő körül, s ha ezután arcukon, testükön piros foltok jelentek meg, hazugnak bizonyultak. A pszichoszomatikus működésről eleink legalább annyit tudtak, mint mi. Ennél durvább és célszerűtlenebb hazugságvizsgáló készülék gyakran használtatott a keresztény középkorban is: ha egy vádlott a tűzben nem égett meg, vagy hiába kötöttek a nyakába követ, mégsem fulladt a vízbe, akkor igazat mondott. Hazugságvizsgáló készülékké avanzsált sok furfangos elmeszülemény: spanyolcsizma, akasztófa, karó, szűkösebb időkben bikacsök. A mi felvilágosult és túlfinomult korunkban elektródákat használnak, s a kérdésekre adott válasz idején az agyban kelt feszültségingadozásokat, olykor az izzadság-elválasztás változását mérik, eldöntendő, igazat mond-e a delikvens, vagy hazudik.

A hazugságvizsgálat eredetileg konszenzust követelt. A vizsgálóbírók két-háromezer éve teljes joggal feltételezhették, hogy a tanú vagy a vádlott tökéletesen azonos hitet, világnézetet, erkölcsi világrendet vall a vizsgálókkal. Ez az abszolút konszenzus az egyistenhit és mindaz, ami ebből következik. Amikor ez megbomlik, nem marad más, csak a kerékbetörés, a csiga, a felnégyelés.

Az esküdtek ott, valahol Washingtonban egy teremben tévén nézik az Elnök vallomását, akárcsak pár nappal később én. Elvileg véletlenszerűen vannak összeválogatva (tudjuk, az ügyvéd meg az ügyész is emelhet kifogást), de mindegy, azért átlagamerikai mind. Az Elnököt a vallomástételre felkészítő szakértők legfontosabb filozófiai problémája az lehetett, vajon az esküdtek és a tévénézők az Egyesült Államokban és bárhol a világon rendelkeznek-e valamilyen konszenzus-tudattal. Ha igen, akkor az Elnök arcjátékát ehhez kell szabni. A vallomást tevő Elnök – ez mind arcjátékából, mind a szavaiból kiderül – tudta, hogy ezt a felvételt nemcsak a zárt tárgyalás hivatalos nézői: az esküdtek, az ügyész, a bíró és a védő fogja látni, ki fog kerülni a világ elé.

Úgy kellett a szexuális viszony definícióját megfogalmazni, hogy ami „helytelen szexuális magatartás”, maradjon jótékony homályban, de mintegy a világ valamennyi ilyen vagy olyan nemmel bíró egyedével hamiskásan összekacsintva. Kisfiús mosoly jelenik meg az arcán, valahányszor erről faggatják. Nem a bűnbánat, nem a szégyen, hanem a bájos csábító csalafinta mosolya, mert pont ilyenné szeretne válni a világ valamennyi gyáva hímje. Újra meg újra visszatér a kérdéses leány dicsérete – „jó ember, jó lány, rendes ember”. Amikor az ajándékozást firtatják, a kisfiús mosoly elmélyül: ő annyi mindenkinek szokott ajándékot adni, boldog-boldogtalannak, és neki is annyian adnak mindenféle ajándékot! Hiszen ez szép dolog, bólintok a világ egyesült kispolgáraival. Belemerül a kérdéses leány lelkének empatikus boncolgatásába. Konkrét időpontokra, alkalmakra szinte sosem emlékszik pontosan. Mellébeszél, mintha az emlékeiben valóban kutatna. Én, a világkispolgár, jólesően veszem tudomásul, hogy hazudik, mert nem szeretem, ha a magánéletemben kutakodnak, amit egyébként gyakran megtesznek az arctalan hivatalnokok.

Előző vallomásait idézik a fejére, hogy akkor homlokegyenest mást mondott – mire Ő elmosolyodik és csűrcsavar egy nagyot, legnagyobb kispolgári vagy középosztálybeli örömömre, vagy mélyen – és persze látom: álságosán – eltűnődik, és sikerül valamilyen üres közhellyel kivágnia magát.

A feltételezett konszenzus, amelyre a védekezés épül, az űzött vad és tanácsnokai jóvoltából elég pontosan megtudható. Szabad hazudni, és az se baj, ha rajtakapják az embert, csak a hazugság olyasmit fedjen el, ami általános emberi gyakorlat. Nem árt érzelegve hazudni. Szabad mellébeszélni, ha van benne némi szellem. A politikai aspektusok kerülendők, a politika a világon senkit sem érdekel. Az ellenséges kérdezők iránti tisztelet feltétlenül mindvégig megőrzendő; nem baj, ha ezzel az Elnök piedesztálja ledöntetik, mert annál közelebb kerül az átlagpolgárhoz.

Színészt nézek, aki a megalázandó Elnök szerepét fegyelmezetten, intelligensen, elegánsan, belülről átélve játssza. Nagyon tehetséges színész adja elő ezt a monodrámat. Kedvem támad monodrámává átírni a Szent Johannát: csak a színésznő arcát látom, a záporozó kérdések a hangszóróból jönnek, díszlet semmi, a színésznő arca fényben... De nagyon jó színésznő kellene hozzá. Talán egy Barbra Streisand.

A „Megalázandó Elnök” című monodráma forgatókönyvét sokan írták meg előre, látszólag tele van rögtönzéssel, valójában minden rögtönzés be van gyakorolva. A megalázó szereplők gyengék, többnyire nem is bírják épkézláb mondatban előadni, amit szeretnének. Nem állnak az egyetlen látható színész elé. Szeretnék, de nem megy: ebben az előadásban nekik nincsen arcuk. Akkor szúrták el, amikor ezt a rögzített kamerás videóvallomást kiagyalták. Azt hitték, a kép árulkodni fog. Tévedtek. A képpel vissza lehet élni.

Az volt a szándékuk, hogy az Elnököt lemondásra kényszerítsék. Ezért minden képi és hangi eszközt megragadtak ahhoz, hogy megalázzák.

Azt hitték, nincs az az ártatlan bárány, aki egy ilyen rögzített kamera előtt agresszíven kérdezgetve előbb-utóbb ne válna ellenszenves idióta hazudozó apagyilkos anyaerőszakoló farkassá.

A média szinte bármit el tud érni. Rögzíti, premier plánba állítja és minden lakásba elszállítja egy ember elszólásait, akkor is, ha csak apró gesztusok, ha csak szempilla-rezdülések. Kivéve, ha média-szakértők hada és média-személy áll vele szemben. Ez a személy eleve csak a médiában létezik, önmagában nincs. A média kente föl Elnökké, a média akarja lejáratni. Csak arra nem gondolnak a lejáratók, hogy abszolút szakemberrel állnak szemben.

Az idő előrehaladtával az inkvizítorok egyre többször kergetik a közszemérmetlenségnek kitett személyt önellentmondásba. Húsz-harminc éve az ilyen azonnal felállt és lemondott magasztos hivataláról. De az rég volt. Ő már tudja: nem az számít, amit mond. (Illetve számít, de csak jogilag, ami a politikában és a szociálpszichológiában semmis.) Az számít, hogy kisfiús a mosolya, és mindvégig megőrzi a higgadtságát. Ha van igazi hazugság, ez az.

Pár nappal e monodráma amerikai sugárzása után az Elnök népszerűsége hat százalékpontot nőtt.

A képmutatásra épülő konszenzus működött.

Ez nem az egyistenhit konszenzusa, amely a boszorkányégetést örömünnepként képes tálalni. Ez annál finomabb, civilizáltabb és hazugabb. A boszorkányégetésben legalább megnyilvánult az ember antropológiailag gyilkos volta. Ebben a modern, erkölcstelen és embertelen inkvizícióban csak az nyilvánult meg, hogy a képmutató vádlók a képmutatás valódi erejét alábecsülték. Azt a vádlott és tanácsadói ismerték fel helyesen. A világ hitetlen és cinikus. Hazugságvizsgáló-gépet bevetni akkor, amikor mindenki hazudik, cél és eszköz végzetes tévesztése, és a vádlók ellen fordítható.

Órákon át bámulom ugyanazt a snittet és tűnődöm. Aránylag élhető az a világ, amelyben az inkvizíció áldozatának arcán nem lángolnak fel a foltok. És nyomorult is az a világ, ahol egy feltűnési viszketegségben szenvedő leány és a neki pontosan megfelelő férfiú nem lehettek egymáséi teljesen.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3855