KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/június
KRÓNIKA
• Szoboszlay Péter: Jan Poš (1920-1996)
AFRO-AMERIKAI FILM
• Turcsányi Sándor: Gangsta’ Paradise A fekete mozi
• Halápi Csaba: A közellenség Rap
OROSZ MÉDIA
• Vígh Zoltán: Kajf! Orosz média
• Vígh Zoltán: Kino
DOKUMENTUMFILM
• Simó György: Homunkuluszok es Holdjárók Beszélgetés Csepeli Györggyel és Wessely Annával
• Tamás Amaryllis: A szegények dühe Beszélgetés Ember Judittal
ANGELOPULOSZ
• Bori Erzsébet: Bűnbeesés közben Odüsszeusz tekintete
• Varga Balázs: A legmakacsabb brooklyni Harvey Keitel
• Vasák Benedek Balázs: A legmakacsabb brooklyni Harvey Keitel

• Tillmann József A.: A tengerparti kert Jarman, a kertész
• Bikácsy Gergely: Az írás meg a kép Marguerite Duras halálára
MARLENE DIETRICH
• Kőniger Miklós: Kicsit bolond Berlini hagyaték

• Pintér Judit: Egy város portréja Római szonáta
KRITIKA
• Bíró Yvette: Nyomkeresés a fehér városban Lisszaboni történet
• Bakács Tibor Settenkedő: Mitől szorong Hollywood? 12 majom
• Fábry Sándor: Nem fog a macska... Punta Grande
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mary Reilly
• Ardai Zoltán: Las Vegas, végállomás
• Barna György: Az utolsó tánc
• Barotányi Zoltán: Showgirls
• Tamás Amaryllis: A tuti balhé
• Hegyi Gyula: Madárfészek
• Barna György: Közönséges bűnözők
• Harmat György: A szerelem színei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Orosz média

Orosz média

Kajf!

Vígh Zoltán

Egy távkapcsolóval ma Moszkvában is műsorrengetegbe jutsz: a műholdas adások mellett tíz helyi csatornán ontják a műsorokat, a latin-amerikai szappanoperáktól az orosz klipekig.

Az oroszországi tévézéshez már nem jó az orosz tévé. A tekerős Junoszty vagy az egykor áhított státuszszimbólum, a magától kikapcsolódó, majd’ félmázsás Rubin nem tudja a publikum elé tárni mindazt, ami Moszkvában nézhető: nincs annyi csatorna, hogy elférjen rajtuk a kínálat. A magára valamit is adó orosz polgár ezért kifárad a tusinói elektronikai piacra, néhány kilométert bolyong a zárt platós teherautók és konténerek rengetegében, és ha tud választani, viszonylag olcsón vagy még olcsóbban vesz egy márkás készüléket. (Lehetőleg Sonyt.)

A lényeg ugyanis a nyomogatás. A távkapcsoló (egyszerre néha több, mert jár a videóhoz, a hi-fi toronyhoz és a műholdas dekóderhez is) nemcsak szobadísz és rangjelző, de nélkülözhetetlen segédeszköz lett. A tévénézés orosz földön észrevétlenül átlépett egy korszakhatárt: a képernyő elé ülők fogyasztóknak érzik magukat, akik választanak a nekik tetsző információs és szórakozási lehetőségek közül. De a változás evolúciós jellegű, mert a helyi műsorszolgáltatók némelyike változatlanul a bolsevik sajtó lenini funkcióit igyekszik gyakorolni: a kollektív agitátor, a szervező és a felvilágosító trojkája rendre észrevételi magát a programban.

 

 

Bolyongás a rengetegben

 

A választék bővülése persze korosztályonként eltérő reakciókat vált ki: az égi csatornákat agresszív reklámkampánnyal kínáló Kozmosz TV társaság komplett csomagokat állít össze, elsősorban fiatal értelmiségieknek szóló kínálattal. Egy moszkvai yuppie, mondjuk, bankalkalmazott vagy üzletember, minimum hatvan programra tart igényt. Nyelveket jól beszélő értelmiségiek beérik a tízegynéhány csatornányi alapszolgáltatással. A háztetőkön, erkélyeken burjánzó parabolaantennák mellett a kábeltévék láncolata nehézkesebben fejlődik. Nem is annyira az amatőr menedzselés vagy a közönség hiánya miatt, hanem azért, mert nem éri meg. A lerobbant Hruscsobákat, vagyis a hatvanas évek lakótömbjeit bekábelezni istenkísértés lenne. De sokfelé található tetőtéri stúdió, ahol a VHS-videómagnót rákötik a központi antennára. Ezt nézni persze önkínzás.

Amíg a multimédia távközlési forradalma nem érkezik el minden lakásba, és amíg a szputnyiktévék is csak angolul és németül szólalnak meg (kivéve a CNN-t, amelyet az egyik szolgáltató errefelé szinkrontolmácsolással továbbít), addig a publikum figyelme alapvetően a tíz helyi csatornára irányul. Az idősebbek kedvence a „mi tévénk”, a hajdani összszövetségi első program, vagyis Osztankino. Legújabb hivatalos neve ORT, magyarul „oroszországi társadalmi televízió”. A „társadalmi” jelző talán a bonyolult magyar közszolgálatiságra rímel, körülbelül ugyanazzal a valós tartalommal. Mellette ott sorjáznak a többiek, egyre tisztább kommerciális profillal, és mind kivehetetlenebb tulajdonosi háttérrel. Az egyetlen független privát társaság az NTV, amely éppen ezért tekintélyes, de nézettsége alapján csak a középmezőnyben foglal helyet.

És a távkapcsoló segítségével kezdődhet a bolyongás az orosz műsorrengetegben. Először az tűnik fel, hogy a latin-amerikai telenovellák meg az angolszász szappanoperák biztos hadállásokat építettek ki. Délelőtt és délután több példányukat figyelhetjük az összes csatornán. Csupán rossz időzítés kérdése, és mindenhol ugyanabba a zsánerbe akadunk: bánatos mexikói fiatalemberről ugrunk megcsalt brazil leányzóra, hogy dél-afrikai bányászgondok után az ausztrál szívtipró gimit kihagyva kattintsunk az amerikai dinasztiára. És a sor folytatódik, mert Moszkvában verseny van az éterben: a biztonság kedvéért mindegyik adó legalább két maximális nézettségű sorozatot futtat: egyet akkor sugároz, amikor a többieké is megy, a másikat pedig akkor, amikor a rivális csatornákon másfajta néznivaló akad.

 

 

Strucctollak, kézigránátok

 

A laza szórakoztatás másik holtbiztos módszere a zene. Videóklip-blokkok bőven akadnak erre-arra. Már itt feltűnik, hogy a hazai gyártású darabok vizuális világa mennyire jó. És rögtön társul hozzá az a furcsa orosz kettősség, amelytől az egész tévézés alatt lehetetlen megszabadulni: az itteni szórakoztató zene ugyanis, mondjuk úgy: nem túlzottan progresszív. Annyira tinglitangli, hogy az már fáj. Primitív akkordok, eszetlenül buta szövegek. Ehhez társul viszont a videóklip rendezőjének esztétikai perfektualizmusa, az izgalmas ötletek és megoldások sora. Ma már ezen a példán is hitelesen lehet demonstrálni a nagy orosz történelmi dilemmát, amint megjelenik a tömegkultúrában. A szépség megmenti a világot, a Moscow pop sound meg boldogítja az igénytelen orosz muzsikot.

A fiatal orosz filmesek kreativitásukat – mozimegrendelések híján – a klipkészítésben élik ki. Az Alla Pugacsova és Joszif Kobzon esztrádolümposzát ostromló énekesek viszont bíznak a régi, jól bevált sikerreceptekben. Jobb orosz rockzenére nemigen készül videóváltozat, mert ezek az előadói még mindig a személyiségükkel szeretnek kommunikálni.

A sajátos orosz kettősség még jobban feltűnik a látványosnak szánt szórakoztató show-műsorokban, amelyek láthatólag nyugati mintára készülnek. A lelkes igyekezet azonban visszájára fordul: a bájolgó csokornyakkendős műsorvezetők jobban emlékeztetnek a szovjet népszórakoztatás legfőbb színterének, a cirkusznak a porondmestereire, semmint amerikai kollégáikra. A háttér pedig lélegzetelállító. Annál menőbb a show, minél több nyugati látványelemet és klisét préselnek bele. Így aztán egy színpadra kerül a technozenekar az őrült ritmusokra kecsesen mozogni próbáló táncosnőkkel, akik magassarkú cipőikkel, fenekükre és fejükre tűzött irdatlan strucctollakkal, ütemesen rezgő fedetlen mellükkel mintha egy párizsi revüből tévedtek volna ide. A csúcsponton aztán beviharzik valamelyik talpig Armaniba bújt helyi popsztár, hogy tarkakendős cigánylányok vokálja mellett előadja videóklipjéből ismert csasztuskáit. A közönség ezalatt amerikai stílusban hujogat, fütyül, eksztatikus örömben leledzik. Kajf, mondja tömören erre az állapotra a hatalmas orosz nyelv.

Külön kell szólni a reklámokról, amelyek időről időre minden mást letörölnek a képernyőről. Ha nem a globális marketing egyendarabjairól van szó, úgy valami utópisztikus hangulat lengi be a képernyőt. Az orosz piacra szakosodott ügynökségek jobb híján a nem létező moszkvai középosztály életmódját idealizálják. Mosoly, családi ház, kirándulás, autó, életbiztosítás, almalé. A készülék melletti ablakon át pedig rálátni a Jugo-Zapadnaja környéki egyenlakótelepre.

A sportkedvelők nem panaszkodhatnak, mert nekik aztán igazán imponáló a kínálat. A hoki itteni megszállottjai az orosz és FÁK-bajnokság mellett az amerikai NHL meccseit is végigizgulják, és a foci vagy a kosárlabda hívei is lubickolnak a nekik szóló programokban.

A TV-6 találmánya a testközeli bűnügyi krónika, az Audi és a Volvo támogatásával. Az Utcai őrjárat a rendőrséggel együtt érkezik a tetthelyre, hogy még a hullamerevség beállta előtt tetszetős képeket forgathasson. (A zsaruk Moszkvában Forddal járnak.) A riporter boldogsága az áldozatok számával egyenes arányban nő. Ez a hétvége is jól kezdődik: fiatalok egy házibulin kézigránáttal játszottak. Túlélő nem maradt, a véres, tépett testek látványa borzasztó. A műsor végén az állampolgári felelősségét végül átérző szerkesztő óvatosságra inti a nézőket. Ha ezt nem tenné, azt hinném, az orosz folklór morbid rigmusait illusztrálná a sorozat. Malcsik v podvale nasol pulemjot, Bolse v gyerevnye nyikto nye zsivjot. (A kisfiú a pincében géppuskára lelt. Falujában azóta egy lélek se él.)

 

 

Élesedő osztályharc

 

A fennköltebb témák kedvelői inkább a komoly stúdióbeszélgetéseket nézik. A könnyedebb talk-show, az adomázó csevegés, a patetikus emlékezés és a beavatatlanok számára egyszerre komikus és érthetetlen múltboncoló interjúk döntögetik a nézettségi csúcsokat. Akárcsak azok a régi szovjet filmek, amelyek délutánonként egyre gyakrabban kerülnek képernyőre. Az ötvenes-hatvanas évek fekete-fehér alkotásait minden rendszer nélkül vetítik egymás után. A sztálinista időszak kémhisztériáját követi Tarkovszkij eredeti, négyórás Rubljovja, hogy aztán egy Hruscsov korabeli termelési szocreál álljon párba a brezsnyevi pangás monumentális csataképeivel. Vajon több ez, mint nosztalgia? Tényleg ennyien visszasírják a múltat, amely a korabeli filmekkel ellentétben mégsem fekete-fehér? Hogy Osztankinóban a mindenkori hatalomhoz lojális a vezetés, nem újdonság: a régi filmekkel valójában tán Zjuganov szavazóinak figyelmét akarják elterelni az egyre élesedő osztályharcról.

A frissebb filmek zöme nyugati, és mindegyik csatorna a mozirajongók kedvében akar járni. A legjobb itteni műsoridőben, azaz késő este, egymással vetekedve vetítik a klasszikus darabokat és a viszonylag friss kasszasikereket. Ilyenkor már megengedett az erotika, az erőszak. Micsoda pikantéria volt február 23-án, a haza védőinek napján, az orosz militarizmus és férfiöntudat ünnepén, hogy éjjel az egyik adó a Rambo III-at tűzte műsorra... (Azt, amelyikben Stallone egyedül kinyírja az Afganisztánt megszálló orosz hadsereget. Külön főhajtás az elesett tizennégyezer katonának.)

Nem lenne teljes az áttekintés, ha nem néznénk bele a hírműsorokba. Végre valami, amiben markáns különbségek mutatkoznak. Mutasd meg híradódat, megmondom, ki vagy! Az ORT műsora, a Vremja fegyelmezett, sőt alázatos. Az informálást szolgálatnak tekinti, de az állam szolgálatának. A mindenkori kurzus propagálása, az államfő napi programja, és az orosz eseményekhez kapcsolódó külföldi hírek tendenciózus félremagyarázása egyre hasonlatosabbá teszi szovjet elődjéhez. A Rosszija híradója a Vesztyi. Pontosabb, visszafogottabb, de szárazabb, mint Osztankino. A felüdülést az NTV és azon is a Szegodnya jelenti. Gyors, pergő adás, precíz szerkesztés, s a műsorvezetők szemlátomást értik is, amiről beszélnek. A fontosabb kérdéseket körbejárják, elemzik, külföldről is több tudósító jelentkezik be. Mindennek utánanéznek, ellenőrzik az információkat. Nemhiába rebesgetik, hogy előbb-utóbb betapasztják a szájukat.

Mindazonáltal a moszkvai csatornák közös vonása, hogy ha eleget nézzük, az az érzésünk támad, egy tele-Oroszországról szólnak egy tele-Oroszországnak. Elektronikus Patyomkin-falut néz Moszkva.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/06 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=314