KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/június
KRÓNIKA
• Szoboszlay Péter: Jan Poš (1920-1996)
AFRO-AMERIKAI FILM
• Turcsányi Sándor: Gangsta’ Paradise A fekete mozi
• Halápi Csaba: A közellenség Rap
OROSZ MÉDIA
• Vígh Zoltán: Kajf! Orosz média
• Vígh Zoltán: Kino
DOKUMENTUMFILM
• Simó György: Homunkuluszok es Holdjárók Beszélgetés Csepeli Györggyel és Wessely Annával
• Tamás Amaryllis: A szegények dühe Beszélgetés Ember Judittal
ANGELOPULOSZ
• Bori Erzsébet: Bűnbeesés közben Odüsszeusz tekintete
• Varga Balázs: A legmakacsabb brooklyni Harvey Keitel
• Vasák Benedek Balázs: A legmakacsabb brooklyni Harvey Keitel

• Tillmann József A.: A tengerparti kert Jarman, a kertész
• Bikácsy Gergely: Az írás meg a kép Marguerite Duras halálára
MARLENE DIETRICH
• Kőniger Miklós: Kicsit bolond Berlini hagyaték

• Pintér Judit: Egy város portréja Római szonáta
KRITIKA
• Bíró Yvette: Nyomkeresés a fehér városban Lisszaboni történet
• Bakács Tibor Settenkedő: Mitől szorong Hollywood? 12 majom
• Fábry Sándor: Nem fog a macska... Punta Grande
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mary Reilly
• Ardai Zoltán: Las Vegas, végállomás
• Barna György: Az utolsó tánc
• Barotányi Zoltán: Showgirls
• Tamás Amaryllis: A tuti balhé
• Hegyi Gyula: Madárfészek
• Barna György: Közönséges bűnözők
• Harmat György: A szerelem színei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jarman, a kertész

A tengerparti kert

Tillmann József A.

Utolsó éveiben Derek Jarman, ahogy betegsége súlyosbodott, egyre több időt töltött különös kertjében, amelyben az odagyűjtött uszadékfák, hajókötelek, vashulladékok közt egzotikus virágokat, gyógynövényeket gondozott. Land Art – Jarman módra.

Ezerkilencszáznyolcvanhatban, amikor HIV-fertőzöttségét megállapították, Jarman egy tengerparti telket vásárolt Dél-Angliában. A Prospect Cottage-on aztán, akárcsak Candide, Voltaire regényének végén, ő is kertészkedésbe kezdett. Több év munkájával a világ egyik legkülönösebb kertjét alakította ki, melyről nemrég egy fotóalbum is megjelent. (Derek Jarman’s Garden: Howard Sooley fotóival. Thames and Hudson, London, 1995.)

A hely sem éppen az eszményi kertnek való táj; a közelben (látótávolságban) áll a dungenessi atomerőmű, a vidéket nagyfeszültségű vezetékek vágják át- amint az A kert című filmjének több jelenetében is látható volt („Ha sárga üvegen keresztül néz az ember egy tájat, felderül a szem. Sok felvételnél, melyeket A kerthez csináltam Dungenessben, sárga szűrőt használtam a Super 8-asomhoz. Ez őszies hatásokkal járt.”). Ám éppen a kietlen környezet és a zord klíma tette lehetővé, hogy a jókora telket olcsón meg tudja venni, és a környezetbe kifutó, kerítetlen tájkertté tudja alakítani. Ez a kert egyedülálló a kertek szigettengerében; egyszerre folytatása és kifordítása, ironikus átértelmezése a nyugati és a távol-keleti kertművelésnek, kertművészetnek.

 

 

A színek könyve

 

Ha egy magazinban nem látom meg a kertjéről készült képeket, valószínűleg nem fogtam volna bele a Chroma, A színek könyve (Century, London, 1994.) című munkájának olvasásába sem. A Caravaggio után készült filmjei ugyanis nem győztek meg arról, hogy végignézésre érdemesek, jóllehet a felbomlás és a megformálatlanság felé tartó darabok expresszivitása és színvilága helyenként elemi erejű.

A Chromában ezek a színek jutnak szóhoz: hétköznapi megmutatkozásaik, előtörténetük, teóriájuk, továbbá festői felhasználásuk és beágyazódásuk az emlékezet mélyrétegeibe. „Tudom, hogy az én színeim nem azonosak az ön színével. Két szín soha nem ugyanaz, még akkor sem, ha egyazon tubusból származnak. A kontextus megváltoztatja érzékelésük módját.”

Könyvében Jarman nem filmrendezőként kavargatja, hanem festő-szemmel szemléli és szemlézi a színeket. a fehérből kiindulva, fejezetről fejezetre sorra veszi a spektrum színeit és a színekkel összefüggő kérdéseket. (Az árnyék a színek királya; Transzparencia; Harsányság; Ezüst és Arany.) A módszeresség azonban nem torzul tudományos tudálékossággá, ellenkezőleg: munkája mindvégig költői marad. „Minél távolibbak térben és időben a színek, annál erősebben világítanak. Aranyló emlékek. Nem a jegygyűrűk Ratnernél a High Streeten, hanem a filozófusok aranya, mely a lélekben ragyog, mint a drágakövek a Jelenések könyvében. Smaragd, rubin, jáspis, kalcedon. A színek, miként ezek az ékkövek, értékesek. Sőt, még értékesebbek, mert a csillogó dolgokkal ellentétben nem lehet birtokolni őket.”

A Chroma különös könyv, napló és töredék-füzér, melyben a színelméleti fejtegetések gyerekkori színemlékekkel keverednek, a lírai passzázsok színtörténeti és festéstechnikai megfigyelésekkel olvadnak össze. „Az ékkőszerű színek iránti szenvedély megértéséhez színezett kéziratokat kell megnézni – az elmúlt évszázadok lehántották a festéket a falakról, de az alkotó és romboló fénytől megvédett kéziratokban olyan fénylő színeket látni, mint azon a napon, melyen az az illusztrátor felvitte őket.”

 

 

Színes élet

 

Az újra és újra felmerülő (szín)emlékek töredékes életrajzzá tágítják a könyvet. Színfoltszerűen felbukkannak a szerző számára fontos helyszínek, házak, pályaudvarok, iskolák, a korabeli motívumok és a későbbi motivációk csírái. Jarman az ’50-es évek művészeti főiskolájáról így ír: „Mauriec megtanította Sir Williamnek a lassú festést, és Sir William minden tutornak megtanította a még lassúbb festést. A mi nemzedékünknek azonban sietősebb volt. Végül is a bomba bármelyik pillanatban becsapódhatott.

A háttérben fekete-fehér képek villództak a tévében. Elmenekültem előlük a moziba, ahol a színek szebbek voltak, mint a valóságban.”

A művészeti élet, a galériák világa ekkor még nem iparszerű, és a maihoz képest meglehetősen más arculatú: „A művészet abban az időben meglehetősen jelentéktelen foglalatosság volt, kevés galéria létezett, a kávézóasztalhoz egyáltalán nem jártak színes mellékletek, könyvek, és nem volt műtárgypiac. Sokkal egyszerűbb volt, és mindenki ismerte a másikat.”

 

 

Szürke évek

 

A személyes és a tárgyilagos végpontjai közt villódzó fejtegetések olykor a társadalomtörténet mélyrétegeibe világító megfigyelésekkel váltakoznak. A színek kötelékteremtő ereje és szimbolikája a szociális mező egészét áthatja: „Iskolás napjaim ruhái szürkék voltak, szürke flanelingek és öltönyök. Az ötvenes években mindenki szürkét viselt, az angol királynő koronázásának bíbor és vörös tónusai varázslatosak voltak – mi azonban szürkének láttuk a tévéinken keresztül. Mindennek megvolt a szilárd helye a szürke uralta világban; a pályaudvari hordár levette sapkáját és azt mondta a kicsi, szürke iskolásgyereknek: „Jó reggelt, Sir.”

Jarmant olvasva kiderül, hogy az ötvenes évek a „szabad világban” sem éppen a rózsás remények korszaka volt. A keleti rémuralmak „kézzelfogható” és kívülről jövő terrorához képest a birodalmi „Anglia alkonyát” megfoghatatlanabb és mélyebbről jövő métely járta át: „a félelmetes hidegháborús ötvenes évek feltaláltak egy zöldet. Nem a születés zöldjét, hanem egy kellemetlen zöldet, a genny színét, a rothadó hús színét. A zöldes ég alatt a science-fiction koboldok materializálódtak. A Mekong és a síkos kis zöld emberek, akik egy sajtzöld hold fényében értelmetlenségeket műveltek. Féltékenyen miránk, emberekre, fenyegetőztek.”

 

 

Meleg színek

 

A korszak légkörének ilyen koncentrált képei mellett jelzésszerűen megjelennek a homoerotikus szenvedély félreeső, homályos színterei is, ahol a szerző éveket töltött – miközben, ahogy írja – „képek maradtak megfestetlenül és könyvek olvasatlanul”...

Ezek a leírások és elemzések megközelíthetőbbé teszik filmjeinek példátlan és erős színvilágát, sötét és hideg, szintúgy „meleg” színeit is.

„A vörös lehatárolódik. Egyetlen festék sem ennyire territoriális. Kitűzi körzetét, és máris birtokon belül van a spektrummal szemben. Vörös emlékezet. Araboktól kaptuk az al-kimiya szót, ebből keletkezett tudományos kémiánk. A tudomány labirintusában utat vesztve könyörgünk, hogy Ariadné mentsen meg minket egy vörös fonállal.”

Egy sajátos sors, egy szakadozott pályaív bontakozik ki a könyvből; villanásnyi fény vetül hétköznapi, szertefoszlott miliőkbe, sőt olykor, sorsdöntő eseményekre. Egy görögországi éjszaka elbeszéléséből kiderül, hogyan követett el szerzője akaratlanul szentségtörést, amint egy forrásban fürdött Amphissa közelében. A forrás ugyanis, mint aztán másnap, a rátámadó parasztoktól és rendőröktől megtudta, Apolló szent forrása volt, melyből papnője egykori jóslatait merítette – és még akkor, az ötvenes években is, szent helynek számított.

Erről az eseményről mindig is úgy hitte, „ez volt igazi keresztelője, mivel a forrás az álomlátás, a jóslás adományát adta. A régi görögök a költészet forrásának tartották. Itt keresték az inspirációt.”

 

 

St. Derek of Dungeness

 

„St. Derek of Dungeness in the wilderness of illness.” A dungenessi Szent Derek a betegség vadonában – ezt az ironikus önmegnevezést adta magának Jarman. Kertnyi vadona – bár „a kertnek a gyógyítás színét” szánta –, akárcsak a kertben írott könyve, a halál árnyékában készült. A kertet és a könyvet is ez készülődés járja át. Egy távozó tekintete néz szét külső és belső tájain, aki tudja, hogy nem a „jó halál” vár rá. Ismeri és elő is sorolja társai sorsát; volt, aki megnémult, más eszét vesztette, megkövült, vagy egészen elfeketedett, mielőtt meghalt. „Hogyan keltek át barátaim a kobaltkék folyamon? Mivel fizettek a révésznek? Miközben az indigópartnak tartottak szurokfekete ég alatt – néhányan állva haltak meg, hátravetett tekintettel. Látták-e a halált pokolbéli fenevadakkal, amint egy sötét hintót húznak, kékesfeketére verve, amint sötétté váltak a fény hiányában; hallották-e a trombiták hangját?” A könyv Jarman fizikai leépülésének folyamatában íródott, amire emlékezteti is olvasóit: „Ezt a könyvet időprésben írtam. Ha valamit elmulasztottam volna, írják a lapszélre. Gyorsan kellett írnom, mert a „Megalo-vírus” kioltotta a jobb szemem... ezután már versenyfutás következett a sötétséggel. A legtöbbjét hajnali négykor írtam, összefüggéstelenül a sötétben firkálva, mielőtt a kegyes álom el nem borított.”

A betegség és a szenvedés szólama időről időre átüt a könyv szövetén, mely a kezelések miatt néhol megszakad, majd újra folytatódik – egészen az 1994-ben bekövetkezett halálig. Néha egy-egy mondat, tárgyilagos megállapítás közli a betegség eluralkodásának újabb fázisát: „A jobb szemem szélén elvesztettem a látóképességemet. Már nem fog helyreállni. Szellemem világos, mint egy lámpa, a testem viszont felbomlik – egy meztelen izzólámpa egy sötét és lepusztult helyiségben. Halál lengi be a levegőt, de nem beszélünk róla.”

A színek könyve végül így alakul át egy szenvedéstörténet megrázó krónikájává: „Az erysipeloid tűzkohóiból térek vissza; egy ekcéma ez, ami vörösre festett. Égő vörös fájdalommal. Csaknem bíborba borultam. A bőröm már nem fogadta szívesen a világot, inkább kizárta. Az érzékek magánzárkájában találtam magam. Két hónapon keresztül nem tudtam írni, sem olvasni. A munkát ezen a könyvön meg kellett szakítani. A vörös ekcéma elborítja az arcomat. »Hol töltötte a szabadságát?« – kérdezték. Rövid tartózkodás volt a pokolban.”

 

 

A kertben

 

Ahogy betegsége súlyosbodott, egyre több időt töltött kertjében. Figyelte növényei sarjadását, virágai kibomlását, a színek váltakozását. Közben a tengerparton gyűjtött uszadékfából, hajókötelekből, vashulladékból továbbépítette és növelte is: vadvirágok és gyomnövények mellé egzotikus virágokat és gyógynövényeket is telepített. A Chroma, egyebek mellett, költői kalauz (vallomás, eligazítás, magasztalás) is ehhez a kerthez:

 

Egész életemben egy kertet akartam

A kertnek a gyógyítás színét adtam

Dungeness szépiabarna kavicságyában.

Egy rózsát ültettem, majd egy bodzát,

Levendulát, zsályát és Crambe maritimát,

Lestyánt, petrezselymet, cipruskát,

Marribiumot, ánizst, mentát és rutát.

 

Kertem a tél szelével énekel.

Dacára a sónak, mely felhőkben hull

A kavicsos parti hullámtörőkről.

Tengerparti kertem nem hortus conclusus.

Hol költők szunnyadnak és százszorszépről álmodnak.

 

Az új kertben minden szín jelen.

A bíbor írisz, a királyi jogar;

A zölden feltörő bodzarügyek;

Barna a humusz, okkersárga a gaz;

A helichrysum sárgája augusztusban,

Amely szeptemberben narancs és barna színt ölt;

Kék a kígyószisz és a búzavirág,

Kéken virít a zsálya és a téli jácint,

Rózsaszínben és fehérben a rózsák júniusban;

Skarlát-tűzszín a csipkebogyó,

Keserű a felséges ginnek való kökény.

A szeder ősszel

És a rekettye tavasszal.

 

A verssorok szerzője a kietlenségbe kivonuló és ott kertet művelő különös szerzet, aki rendszerint kámzsás köpenyben, olykor egy öreg macska és egy szelíd varjú társaságában járja kertjét. Kertépítő remete, aki a koraközépkor bencés szerzeteseihez hasonlóan a Paradicsom előkertjét alakítja ki a pusztaságban: „Minden kert mögött ott a Paradicsom, és néhány kert valódi Paradicsom. Az enyém is ezek közé tartozik” – írja.

Jarman kertjének centrumában a civilizatórikus hulladék áll, a talált tárgyak, melyek magukon viselik a kultúra nyomát és az idő súrlódásait. Kavics- és virágágyak közepette ez a „modem természet” kapott kitüntetett helyet. (Modern Nature címen jelent meg előző könyve, 1991-ben.) Kertje ezért a Land Art műveivel mutat rokonságot, de hasonló a tájkertekhez és a japán zen-kertekhez is. Nem zárt (nyugati) kolostorkert az övé, mégis több tekintetben ahhoz hasonló. Jarman amúgy meglepően sok szállal, mondhatni via negatíva kötődik a kereszténységhez. (Utolsó festményei egyikén a következő fohász olvasható: „Jóisten, kérlek, küldj a pokolba. Szeretettel, a te Derek Jarmaned.”) Kertjét is a negatív úton, a kolostorok hortusához képest jellemzi – miközben ezt a negativitást azért az eredeti motívumai is jócskán átszövik.

Csak az élet színeinek gazdagságával tisztában lévő tekintet képes arra, hogy a halál küszöbén ilyen látomásos képekben beszéljen: „Archaikus zöld színezi az időt. A tovatűnő évszázadok örökzöldek. A mályvával egy dekád jár. A vörös felrobban és felemészti magát. A kék végtelen. A zöld csendbe öltözteti a földet, az évszakokkal vonul apálya és dagálya. Benne rejlik a feltámadás reménye. Azt érezzük, hogy a zöldnek minden más színnél több árnyalata van, amikor a rügyek áttörik a bokrok télies sötétjét. Hallucinatórikus, napfényes napok.”

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/06 34-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=308