KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Zelki János: Fehéri Tamás (1927–2002)
MAGYAR MŰHELY
• Ágfalvi Attila: Nagybudapesti képüldözés Beszélgetés Báron Györggyel, Bojár Iván Andrással és Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: A mi városunk Beszélgetés Rajk Lászlóval
• Dániel Ferenc: Zsivaj a Népbüfékben Budapest, a mozgó város
• Jeles András: Platón képernyője Napló-töredékek
• Bakács Tibor Settenkedő: A vadkan meg a kolorádók Pannon áldokumentumfilmek
• N. N.: Magyar áldokumentumfilmek
• Sipos Júlia: Hiszem is, nem is Beszélgetés Radnóti Sándorral és Kardos Sándorral

• Elekes Györgyi: Világégés és animáció Beszélgetés Reisenbüchler Sándorral
• Kriston László: Generation G Világpolgárok filmen
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Mellékszál Berlin
• N. N.: Az 52. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kolozsi László: Panelkapcsolat Új német filmek
• Kovács Ilona: Szerelem hímnemben és nőnemben Patrice Chéreau filmjei
• Zoltán Gábor: Nyolc szerda Patrice Chéreau: Intimitás
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: A toll súlya Grunwalsky Ferenc: Levelek L&M-nek
• Kelecsényi László: Méz és epe Krencsey-emlékiratok
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Vatta az agyban Vecsernyés János: Kvartett
DVD
• Pápai Zsolt: Lábunk előtt hever a világ Joseph L. Mankiewicz: Mindent Éváról
FESZTIVÁL
• Palotai János: Rövidre vágva Clermont-Ferrand
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Szabad szerda
• Pápai Zsolt: Pánikszoba
• Harmat György: Angyalok, végállomás
• Hungler Tímea: A vér kötelez
• Varró Attila: Rollerball
• Herpai Gergely: Hart háborúja
• Köves Gábor: Megszólít az éjszaka
• Kis Anna: Fújd szárazra, édes!
• Mátyás Péter: Végtelen és képtelen
• Tamás Amaryllis: Tükör

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Vecsernyés János: Kvartett

Vatta az agyban

Stőhr Lóránt

Spiró György tragikomédiája a rendszerváltást túlélő paranoiáról.

 

Viheder. Ki tudja ma már, mit jelent? Pedig pontosan itt, a szavaknál kezdődik minden félreértés. Ha nem tudjuk a vihederről, hogy Jókai számára még a sújtóleget jelentette, legfeljebb egy-két nyelvművelő szíve vérzik. A nyelvfelejtéssel párhuzamosan azonban előbb-utóbb eljutunk oda, hogy már nem fogjuk fel egymás szavainak értelmét. A harmincas lenyúlná, az ötvenes elcsaklizná, a hatvanas elzabrálná ugyanazt a pénzt, és akkor mindenki csodálkozik, hogy a másik ember az ő zsebében kotorászik. Nem elég azonban a nyelv öntörvényű változása, még az idegen szavakkal is meg kell birkózni. Minél kevésbé tudjuk magyarul, mi az, hogy social security, skill, manpower, annál könnyebben vagyunk képesek zsonglőr módjára dobálózni vele anélkül, hogy az élő emberhez, a való világhoz kötnénk a jelentését. Miközben a munkanélküli álláshoz szeretne jutni, a közgazdász meghatározott teljesítményre képes manpowerként számol vele. Az utóbbi tíz év legszörnyűbb fejleménye mégsem az, hogy nem ismerjük a tájnyelvet, a szlenget, a régi és az idegen szavakat, hanem hogy a leghétköznapibb mondatoknak is szögesen ellentétes értelme van a hallgató társadalmi hovatartozása és politikai pártállása szerint. Magyar-magyar szótárra volna szükség, amelyben olyan kifejezéseknek, mint kommunista, zsidó, haza, polgár, határon inneni és túli magyar, volna legalább három, egy baloldali, egy konzervatív és egy liberális értelmezése. A tökéletesen átpolitizált, indulatoktól fűtött magyar társadalomban ugyanis ma már barátok közt, családon belül sem értik meg egymást az emberek. Puha köd ül a fejekben, amelyen nem hatol keresztül a másik ember hangja.

„Egy csomó magyar szónál vatta volt az agyamban” – mondja Spiró György Kvartett című színdarabjának egyik szereplője, az „amerikás” magyar. Egyedül benne, a Vendégben merül fel a négy szereplő közül, hogy valami nincsen rendjén akkor, ha már anyanyelvünket sem értjük, ha már a legelemibb szinten sem értjük meg egymást. Hazajön a kilencvenes évek közepén, tele illúziókkal, meg akarja hálálni az Öregnek, amit ’57 februárjában érte tett, amikor bezörgetett az ablakán, hogy menjen, mert rajta van a listán, de hiába a Vendég minden pénze és jóindulata, egyszerűen nem képes megértetni, hogy ő csak köszönetet akar mondani megmentőjének. Az Öreg ugyanis vakbuzgó kommunista, aki még a rendszerváltás után is hű maradt az eszméhez. Számára minden mérnök, közgazdász, jogász a munkások, a szegények elárulója, minden Nyugatról jött ember Magyarországot gyarmatosító nagytőkés. Az ’56-os (ellen)forradalom (ez is beleveendő a szótárba) leverése után az akkori kommunista fiatalember még felszól a grundon vele együtt focizó sráchoz, hogy meneküljön. Ma már bizonyára nem tenné. A Vendég megmerevedett frontvonalak, évtizedes sérelmek közé érkezik, és nem abba a paradicsomi elképzelésbe csöppen, amit magában őrzött a hazáról. Hol vannak itt már ráérősen dumálgató haverok, hol vannak egymásnak segítő emberek, hová lehet csak úgy, minden bejelentés nélkül felugrani? Igaz, élnek még „vendégszerető” háziasszonyok, mint az Öreg felesége, aki folyvást mákostésztát próbál beleerőltetni az ismeretlenbe, viszont meghallgatni, megismerni, megérteni eszébe sem jut az élettörténetét velük megosztó, mégis kitartóan „biztosítósnak” tekintett látogatót. A Feleség mozgástere a főzéstől a kötésig, univerzuma a paprikás csirkétől a szvetterig terjed, de ezt a szegényes képzeletvilágot aztán kivétel nélkül mindenkire ráerőlteti. Lányuk, az elvált, megfáradt, gyerekét egyedül nevelő harmincas Nő már a rendszerváltás utáni új világ tipikus kisembere. A könyvelőként dolgozó, valamelyest angolul is beszélő asszony lehetne az egyetlen a családban, aki megérthetné magát a Vendéggel, ha nem homályosítaná el tudatát a szerzés vágya, a vagyon bűvölete. A Nő a gazdagság innen-onnan felszedett hívószavaival, hitelkamattal, tőzsdeindexszel, off-shore-ral bombázza a kapitalista Amerika elől a „béke szigetére” menekülő férfit. A négy ember mind a magáét fújja a maga nyelvén. Spiró disszonáns kvartettje a gondolkodásbeli és nyelvi horizontjukba bezáródott magyar típusemberek szükségszerű félreértését énekli meg.

A kor közérzetét pontosan leképező, 1996-ban született, de még mindig igencsak aktuális Kvartett nem véletlenül szerepelt az elmúlt években számos színház repertoárján Pécstől Kolozsvárig. Spiró kitalált egy szűk térre, egy lakótelepi panellakás konyhájára korlátozott, erős drámai alaphelyzetet, amelyen keresztül kibontakozik négy tipikus mai ember sorsa, és benne foglaltatnak a rendszerváltás utáni társadalom dilemmái. Ahogy az 1989 utáni magyar színháznak, úgy a filmnek is égetően szüksége lett volna és lenne azokra a formákra, amelyek művészi keretet adnának a hétköznapi valóság húsbavágó, lélekromboló jelenségeinek. Érvényes formák és átélhető drámák hiányában a publicisztikus hevülettől hajtott magyar film esetlegesen halmoz egymásra prostitúciót és maffiabűnözést, elszegényedést és vadkapitalizmust. A sekélyes forgatókönyvek korszakában tiszteletre méltó Vecsernyés János bátorsága, hogy a színházhoz fordult segítségért. A tévéfilmek operatőreként és rendezőjeként ismert Vecsernyés azonban nem tudott megbirkózni azokkal a nehézségekkel, amelyeket a Kvartett megfilmesítése támasztott. A Mohózat című kötetben megjelent darab a minimális akcióval dolgozó beszélgetős színház tipikus példája, amelyben a dráma nem közvetlen összeütközéseken, hanem a roncsolt nyelven egymás mellett elbeszélő hősök állandó félreértésein és lassú megértési folyamatain keresztül bontakozik ki. A vásznon is megél az akciót nélkülöző történet, amint azt a francia beszélgetős mozi színvonalas alkotásai bizonyítják, csakhogy a lehető leghétköznapibb csevegésekből kibontakozó francia filmmel szemben Spiró darabja, amely látszólag naturalista módon használja a különböző társadalmi típusok nyelvét, valójában ravaszul megszerkesztett és színpadiasan stilizált monológokból áll. Ezek a dialógusnak álcázott monológok igen terjedelmesek, sok bennük az üresjárat, a túlzás és az árnyalatoktól mentes direkt politizálás, ami egy az egyben a vászonra áttéve bosszantóan mesterkélt hatást kelt. Bármennyire izgalmas nyersanyag is a Kvartett, a forgatókönyvet jegyző Spirónak és Vecsernyésnek tényleg nyersanyagként kellett volna bánni a szöveggel: bátrabban húzni és átalakítani a dialógusok szerkezetét a film természetének megfelelően.

Az utcáról, családból, társaságból ismerős, ámde karikatarúraszerűen eltúlzott figurákat akció híján szintén a párbeszédek varázsolhatták volna hitelesebbé. Miután ez nem történt meg, teljes egészében a színészekre hárult a feladat, hogy a stilizált szöveg ellenében életet leheljenek a szerepekbe. Lukáts Andor boldogul a legjobban a feladattal: fizimiskája, hangja, gesztusai meggyőzően idézik fel a múltjával küszködő, sértett, gyanakvó, mindenben ellenséget és összeesküvést szimatoló proletárt, az egykori szakszervezeti funkcionáriust. Molnár Piroska az együgyű és egykedvű Feleség szerepében elterebélyesedett falusi asszonyságként sürög-forog saját kis panel-szemétdombján, a hatást azonban nagyban rontja, hogy a színésznő színpadiasan tisztán mondja nyelvileg roncsolt, sekélyes értelmű szövegét. Bertalan Ágnesnek jól áll a megkeseredett, egyedülálló harmincas Nő figurája, noha kinézetre egyáltalán nem látszik rajta a testi-lelki elhasználtság, ám a darab egyik legkritikusabb fordulatát, amikor leplezetlenül kitör az asszonyból a pénz utáni mohó vágyakozás, egyáltalán nem sikerül megoldania: a lihegő beszéd, az eltorzult arc rossz paródia csupán. A reménytelen patthelyzetet dramatizáló Kvartettben a legtöbb belső mozgás a Vendégben zajlik, aki a kiüresedett életének újra értelmet adó álmokból fokozatosan ébred rá a megváltást és megbocsátást nem ismerő magyarországi jelenre. Az illúziókhoz ragaszkodás és a lemondás között őrlődő figurát Blaskó Péter mereven, arisztokratikus hűvösséggel játssza; nem érződik alakításában a kétségbeesés mélységes szakadéka, aminek szélén a magára maradt, öregedő férfi táncol.

Vecsernyés János a négy színész közül egyedül Blaskónak igyekszik filmes eszközökkel segíteni a karakter jellemzésében. A zárt teret és időt megbontva egy-egy rövid képsorban megelevenednek a férfi magyarországi és amerikai emlékei, ám ezek az ügyetlen felvételek inkább zavart okoznak, mintsem az azonosulást segítik. A lírainak szánt képsorok közbeiktatása ugyanakkor még jobban aláhúzza, hogy megkomponált film helyett szerény anyagi és szellemi ráfordítással lefényképezett színházi előadást látunk. Kevés nézőpontváltással és vágással tagolt, hosszan kitartott, statikus képsorokban mondják el a színészek terjengős monológjaikat, amit sem a mélyvilági környezet tárgyai, sem az arcok nem ellenpontoznak. A videókép és a szegényes zörejezés sterilizálja a sorsok és a környezet natúr nyomorát. A technikai eszközök közül egyedül a beszűkített színvilág árulkodik arról, hol járunk.

Nyomasztóan szürke tájon, panelország egyenkonyhájának fojtogató levegőjében. Kevés dolog hatol keresztül ezen a főzéstől sűrű, tésztásan ragadós atmoszférán. Se ki, se be. Az erőtlenül megszólaló Kvartett sem jön át a rosszul szigetelő betonfalakon. Az Ejrósport mindenkinél hangosabban kiabál.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2551