KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Zelki János: Fehéri Tamás (1927–2002)
MAGYAR MŰHELY
• Ágfalvi Attila: Nagybudapesti képüldözés Beszélgetés Báron Györggyel, Bojár Iván Andrással és Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: A mi városunk Beszélgetés Rajk Lászlóval
• Dániel Ferenc: Zsivaj a Népbüfékben Budapest, a mozgó város
• Jeles András: Platón képernyője Napló-töredékek
• Bakács Tibor Settenkedő: A vadkan meg a kolorádók Pannon áldokumentumfilmek
• N. N.: Magyar áldokumentumfilmek
• Sipos Júlia: Hiszem is, nem is Beszélgetés Radnóti Sándorral és Kardos Sándorral

• Elekes Györgyi: Világégés és animáció Beszélgetés Reisenbüchler Sándorral
• Kriston László: Generation G Világpolgárok filmen
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Mellékszál Berlin
• N. N.: Az 52. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kolozsi László: Panelkapcsolat Új német filmek
• Kovács Ilona: Szerelem hímnemben és nőnemben Patrice Chéreau filmjei
• Zoltán Gábor: Nyolc szerda Patrice Chéreau: Intimitás
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: A toll súlya Grunwalsky Ferenc: Levelek L&M-nek
• Kelecsényi László: Méz és epe Krencsey-emlékiratok
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Vatta az agyban Vecsernyés János: Kvartett
DVD
• Pápai Zsolt: Lábunk előtt hever a világ Joseph L. Mankiewicz: Mindent Éváról
FESZTIVÁL
• Palotai János: Rövidre vágva Clermont-Ferrand
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Szabad szerda
• Pápai Zsolt: Pánikszoba
• Harmat György: Angyalok, végállomás
• Hungler Tímea: A vér kötelez
• Varró Attila: Rollerball
• Herpai Gergely: Hart háborúja
• Köves Gábor: Megszólít az éjszaka
• Kis Anna: Fújd szárazra, édes!
• Mátyás Péter: Végtelen és képtelen
• Tamás Amaryllis: Tükör

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Rajk Lászlóval

A mi városunk

Ágfalvi Attila

Film-Budapest még felfedezésre vár. Építész- és díszlettervező-szemmel a fővárosról.

 

– A budapesti filmek sorát felidézve az ember hajlamos elfogadni a következő korszakolást: a világháború előtt a zömmel belsőkben forgatott filmeken szinte alig jelenik meg a város, és ez a háború után is sokáig így marad, majd a hatvanas években rendezők sora készít hangsúlyosan budapesti filmeket. Erre visszahatásképpen a hetvenes-nyolcvanas években visszaesés következett, az utóbbi egy-két évben aztán a fiatal filmesek újra visszatérnek a témához.

– Én ennél azért kissé árnyaltabban látom a helyzetet. Azt mondanám, hogy az igazi különbség Budapest használatában van. A háború előtti filmekben, hasonlóan a Párizsban vagy New Yorkban forgatott filmekhez, a városnak az új, tetszetős, szimbolikusan Budapestet jelentő elemeit mutatták be. A Meseautóban például igenis mutatták a várost (nota bene a vidéket is, a lillafüredi Palotaszállót), éppen ebben az értelemben, hogy büszkék vagyunk rá, megmutatjuk, milyen szép. Ez a filmes szemlélet egybevág azzal, ahogyan a Casablancában is meg kellett mutatni az Eiffel-tornyot, hiszen az annyira emblematikus, hogy utána aztán lehet belsőkben forgatni, úgy is tudjuk, hogy Párizsban vagyunk. Ez a trükk benne volt a századeleji magyar filmekben is. A háború utáni filmekben megmaradt motivációnak a büszkeség, ami ezúttal már a „szocializmus vívmányaira” vonatkozott. Példának lehet említeni mondjuk a Két emelet boldogságot, amiben megjelent az Üllői úti, éppen felépülő szocialista lakótelep. Aztán '56 körül, a diktatúrából éppen kilábaló szoft-diktatúrában már egy másfajta, fura büszkeség van, miszerint a mi városunk azért mégiscsak egy kozmopolita vagy európai típusú város, ennek megfelelően a Mese a tizenkét találatról már a Körúton kiépülő, ostornyeles neonvilágítást mutatja be, nagyon hangsúlyosan. A váltást a hatvanas években érzem: akkoriban már mintha szégyelleni kellett volna, hogy valamire büszkék vagyunk. Az értelmiség kibékült a Kádár-rendszerrel, kiépült egyfajta furcsa társadalmi konszenzus, amit azóta is szégyellünk, és ebben a hangulatban nem illett büszkének lenni arra, hogy ebben a városban mennyi szép dolog van. Ez így nagyon durva megfogalmazás, mégis úgy érzem, hogy ekkor tűnik el a magyar filmekből a Lánchíd, a budai Vár, és marad a Tűzoltó utca. A város emblematikus szépségeit pedig az operett világába utasítják, lásd Bástyasétány hetvennégy. Eszerint a szemlélet szerint ami szép, az mindjárt giccs is – a nap mindig a budai vár mögött megy le, elképesztő fények vannak, de ez giccs; minden más pedig, ami nem ilyen, nem az. És ez a dolog hellyel-közzel a mai napig így van.

– Van-e értelme vajon annak a megkülönböztetésnek, miszerint a város megjelenítésében létezik egyfajta díszlet-, vagy képeslap-szerűség, illetve a városban való gondolkodás?

– A különbséget akkor lehet igazán tetten érni, amikor különböző városokat akarnak Budapesten megjeleníteni, akár Moszkvát, akár Berlint, akár Párizst – ilyenkor érezhető, hogy a rendezők valóban urbanisztikai textúrákban gondolkodnak, például kiválasztják az Ó utca és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkát, ahol az utcák egy olyan él-szerű házban futnak össze, amilyenekkel tele van Párizs. Ha egy magyar film Pestről szól, egy olyan városról, ami állításom szerint abszolút unikum Európában, mert az eklektika ilyen tisztán sehol máshol nem maradt fent, akkor ezt nem látom. Nem látom, hogy ennek a városnak az egyedülálló jellegét felhasználva valami olyan vizuális üzenet fogalmazódjon meg – akár urbanisztikailag, akár városszerkezetileg –, ami a filmet a dramaturgiájában, a történetében alátámasztja. Nagyon kevés magyar filmben látom kihasználva azt a dolgot, a keretes beépítésű, zárt, gangos udvart, ami pedig alapvetően befolyásolja az emberek létformáját. Megjelenik ugyan, de nem vált olyan filmnyelvi eszközzé, mint a tűzlétrák a New York-filmekben, vagy a párizsi háztetők. Itt van az új francia siker, az Amélie csodás élete: a franciák ennek a filmnek kapcsán újra felfedezték a már csak turista látványossággá degradálódott Montmartre-t.

– Mintha a tipikus budapesti filmhelyszínek eltűnése a magyar filmekből egybeesne azzal a folyamattal, ahogy ezek a helyszínek megszűnnek közös kulturális élménynek lenni. Ma mintha a szubkultúrák tipikus élethelyzeteit látnánk a leggyakrabban; még a Roncsfilm szereplői is egzotikus közösségnek tűnnek.

– Amit furcsállok, hogy a generációs élmények nem jelennek meg a mai filmeken. Ha végigmegyek a Ráday utcán vagy beülök a Ráckertbe, úgy érzem, hogy ezeknek nagyon erős a generációs jellegük – ennek ellenére ezek a helyszínek nem jelennek meg a mai filmekben, és nem tudom, hogy mi lehet az oka; talán szégyellik, vagy túl triviálisnak tűnik. Ez nem új jelenség, a kilencvenes évek elejétől így van, és még az újabb filmek, a Moszkva tér sem kivétel ez alól. De említhetném a bevásárlóközpontokat is, ami szintén súlyosan generációs élmény, különösen, ha a generáció fogalmát nem feltétlenül értelmiségi élményként határozom meg. Lehet, hogy a plaza nem képvisel semmilyen kulturális értéket, és lehet azt mondani, hogy nekem nem tetszik, de tömegek nőnek ott fel – az amerikai kisvárost is baromi nehéz filmen megcsinálni, mégis megcsinálják, mert ott is emberek élnek.

– Mintha az elmúlt húsz-huszonöt évben az úgynevezett kommersz, vagy félkommersz filmekben jelent volna meg a város igazán dokumentum-értékkel, gondolok itt a nyolcvanas évekből a Dögkeselyűre, vagy újabb példaként a Csinibabára, amiben a számos század eleji budapesti munkás-lakótelep egyike jelenik meg, s amiket más magyar filmekben nem látni soha, pedig a város legérdekesebb, legkedvesebb részei közé tartoznak.

– Azért ez sem teljesen igaz. Gondoljunk csak Jancsó Miklósra, aki korábban szinte mindig műteremben, épített környezetben vagy vidéken forgatott, és aztán '87-ben, a Szörnyek évadjában az első snittet úgy forgatja, hogy az Alagúton és a Lánchídon át megérkezik a Hyatt szállóba. Ilyen képsort akkoriban nem lehetett látni. De gondolhatunk a legutóbbi filmjeire, amik csak Budapestről szólnak, Lánchíddal, Szabadság-szoborral, amikről így bebizonyosodik, hogy igenis lehet őket használni filmen, s kizárólag a rendező tehetségén múlik, hogy mire. Az igaz, hogy ebben nincs követője.

– A filmes munkái során szerzett tapasztalatai szerint mennyire ismerik a magyar filmesek Budapestet?

– Ez nagyon érzékeny pont. A főiskolai oktatói munkám során az egyik legfontosabb feladat az első-másodéves operatőr-rendezők számára – már csak praktikus okok, a díszletben forgatás drágasága miatt is – az urbanisztika és a város megismertetése. De a díszlettervezésnek Magyarországon is meg fog változni a szerepe. A televíziózásban a számítógépes látványtervezés (a CGI, a computer generated image) ma már nem egy óriási tétel a költségvetésben (noha filmekben még igen). Külföldön ennek a használata a díszlettervező számára ma már mindennapos munkaeszköz, s nem csak arra használják, hogy trükköket csináljanak vele. Például ha az időjárás, vagy mondjuk egy állványerdő miatt az épületnek csak a földszintjét lehet filmezni, akkor a CGI segítségével rá lehet tenni a hiányzó emeleteket. Nálunk egyelőre az a helyzet, hogy mi, építészek hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy elképzeljük azt is, amit nem látunk, a filmes oktatásban viszont a mai napig az a gyakorlat, hogy azt fényképezzék le, amit látnak.

Eddig, ha a filmekben a városnak egyfajta esszenciáját akartuk nyújtani, akkor az egyetlen bérházban játszódó jeleneteket is négy-öt helyen vettük fel, és azt raktuk úgy össze, hogy a néző összesűrített élményeihez közelítő hatást tudjunk elérni. Ezentúl ezt is a CGI segítségével csináljuk, és így a rendező vagy az operatőr fokozattan rákényszerül arra, hogy elhiggye: az általa nem látott dolgok úgy fognak kinézni, ahogy ő és a díszlettervező elgondolta. Ráadásul ez a drága technika gyakran olcsóbb más megoldásoknál. Egy egészen konkrét példaként a budai Várat említhetem, ahol a felújítása óta nem lehet kosztümös filmet forgatni, mert a Palota összes ablakában osztatlan üveg van. Márpedig ezt számítógéppel átrajzolni olcsóbb, mint a Várban lévő összes intézménnyel leszerződni, és az ablakokat a forgatáshoz kicserélni. De ha nem kosztümös filmben gondolkodom, csak egy tíz évvel ezelőtti történetben, már azt sem lehet ma Budapesten egy az egyben, technikai segítségek nélkül leforgatni, olyan mértékben változott meg az utcakép.

– Egy dolgot hiányolok a magyar filmekből: mintha a rendezők eleve lemondanának arról, hogy a saját környezetükből kiindulva újraalkossák annak a képét, de úgy, hogy az továbbra is valóságos maradjon. Nincs magyar megfelelője annak a képteremtő fantáziának, ahogy Jarmusch megmutatja a filmezhetetlennek tartott amerikai kisvárosokat, vagy ahogy Kaurismäki Helsinki legcsúnyább részeiből építi fel filmjeinek a világát.

– Gyakran tapasztalom, hogy a magyar filmesek nem tudnak elvonatkoztatni a valóságtól, pedig Budapest tipikusan olyan város, ahol például egy középületnek a funkciója ezerszer változott. Mondjuk a mostani Néprajzi Múzeum eredetileg a Legfelsőbb Bíróságnak épült – a két funkció tökéletesen különböző. Ha egy magyar rendező filmje kórházban játszódik, kórházakat kezd keresni helyszínnek, mert hiányzik belőle egy olyan absztrakciós képesség, ami sok külföldi rendezőben megvan. Pedig nem kell semmit leszedni, átépíteni ahhoz, hogy egy épület más legyen, mint ami, csak másképpen kell megmutatni, más szögből, más objektívvel, és rögtön elkezd működni egy egészen más dolog.

– Van-e a budapesti városfilmeknek jövője?

– Akár jósolni is merném, hogy nem magyar rendező fogja megcsinálni a jövő nagy Budapest-filmjét. Lehet, hogy egy kívülálló lát majd bele olyan furcsa dolgokat a városba, mint amiket Gothár Péter és én láttunk bele New Yorkba a Tiszta Amerikában. Az mindenesetre biztos, hogy Budapest annyira fura, sajátos helyszín a világ városai között, hogy előbb-utóbb valaki fel fogja fedezni. A magyar írók már megtették, lehet, hogy filmen ez egy idegennek fog sikerülni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2537