KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Zelki János: Fehéri Tamás (1927–2002)
MAGYAR MŰHELY
• Ágfalvi Attila: Nagybudapesti képüldözés Beszélgetés Báron Györggyel, Bojár Iván Andrással és Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: A mi városunk Beszélgetés Rajk Lászlóval
• Dániel Ferenc: Zsivaj a Népbüfékben Budapest, a mozgó város
• Jeles András: Platón képernyője Napló-töredékek
• Bakács Tibor Settenkedő: A vadkan meg a kolorádók Pannon áldokumentumfilmek
• N. N.: Magyar áldokumentumfilmek
• Sipos Júlia: Hiszem is, nem is Beszélgetés Radnóti Sándorral és Kardos Sándorral

• Elekes Györgyi: Világégés és animáció Beszélgetés Reisenbüchler Sándorral
• Kriston László: Generation G Világpolgárok filmen
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Mellékszál Berlin
• N. N.: Az 52. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kolozsi László: Panelkapcsolat Új német filmek
• Kovács Ilona: Szerelem hímnemben és nőnemben Patrice Chéreau filmjei
• Zoltán Gábor: Nyolc szerda Patrice Chéreau: Intimitás
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: A toll súlya Grunwalsky Ferenc: Levelek L&M-nek
• Kelecsényi László: Méz és epe Krencsey-emlékiratok
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Vatta az agyban Vecsernyés János: Kvartett
DVD
• Pápai Zsolt: Lábunk előtt hever a világ Joseph L. Mankiewicz: Mindent Éváról
FESZTIVÁL
• Palotai János: Rövidre vágva Clermont-Ferrand
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Szabad szerda
• Pápai Zsolt: Pánikszoba
• Harmat György: Angyalok, végállomás
• Hungler Tímea: A vér kötelez
• Varró Attila: Rollerball
• Herpai Gergely: Hart háborúja
• Köves Gábor: Megszólít az éjszaka
• Kis Anna: Fújd szárazra, édes!
• Mátyás Péter: Végtelen és képtelen
• Tamás Amaryllis: Tükör

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Napló-töredékek

Platón képernyője

Jeles András

Egy szép napon valamelyik csatornán valami hiba vagy véletlen folytán emberi hangot érzékelünk.

 

Hajnalban, ahogy az álom kiszökkent a szememből, amint áthaladtam – akár a torony árnyéka egy szökőkút figuráin –, észrevettem, hogy miféle kincset ejtettem el, hogy az a kincs milyen könnyen, sajnálkozás nélkül tűnik el egy durva, bárdolatlan térben: az ébren-létben.

 

*

 

…Úgy látszik, bizonyos kifejezések nélkülözhetetlenek a népirtásban-nyúzásban közreműködő gazdasági tényezők és folyamatok olajozásához. Dicsőség, becsület, haza, család etc. – ezek a zökkenőmentes működés tradicionális kenőanyagai.

 

*

 

„A jövendő szürke alapon szürke.” (Széchenyi, 1831)

 

*

 

Bresson a tévében

A módszer – megfigyeltem – egyszerű: egyenletes tempó, rend, szürke kijelentőmód. És: az ambíció, a tetszeni-vágyás, a törekvés hiánya. Viszont olykor észrevehető egy csipetnyi őrület, amely nem jelent többet, mint a stiláris önkorlátozás hitelességét, őszinteségét.

 

*

 

Ha az igazmondás – akár egy járvány – felütné a fejét a társadalmakban, csak önmagában ez az egy változás nevetséges zavart keltve megrendíthetné a régi berendezkedést, pláne ha olyan szükségletté, mindenekfelett érvényesülő ambícióvá lépne elő, mint ahogy jelenleg az anyagi gyarapodás s a vele kapcsolatos egész komplexus szerepel.

 

*

 

Azt mondja az illető a tévében – és mind gyakrabban mondja –: „Én azt gondolom…” – s ezzel úgy látszik, ránk akar ijeszteni, tudniillik éppen azzal, hogy ő! És ráadásul gondol, gondolkozik! – tényleg ijesztő.

Azonban – hála Istennek! – minden esetben bebizonyosodik, hogy egyelőre nem kell tőle tartani, sem ő, sem az ő gondolata nincsen jelen – mindössze egy feszültségekkel átitatott intervallum és lehetőség.

 

*

 

Hamvas kedvet csinál egy tányér rántottleveshez, egy szem eperhez, a testi munkához, a lélegzéshez, a napfényhez, az elfáradáshoz – egy fél pohár savanyú borhoz. Azzal, hogy személyessé tette maga körül a világot, felkelti bennünk az ambíciót, hogy új, személyes értelmet adjunk magunk is minden mozdulatnak: a pohár felemelésének, a cseresznyeszedésnek, a krumplipucolásnak, a képzelet működtetésének, még a kétségbeesésnek s talán – ha lehetséges – a meghalásnak is.

 

*

 

„Tálalva van!” – hangzik a modern világ. Kár, hogy az őrület és az önmagát is csak cinikus pusztítókedve miatt fenntartó Egyetemes Rosszakarat végtermékei jelentik a kínálatot.

 

*

 

…Itt ácsingózok, billegek, sóvárgok, zihálok, itt a keserű szélben, az éles peremen. Az angyalok? Ők hagynak, mintha csak ezt mondanák: Úgyis elvan, mint a tök! (Hiszen nem az a dolguk, hogy egy magamfajtát a hajánál fogva innét ide vagy túl-segítsenek.)

 

*

 

Észrevehető, hogy a szavak leplezik, elfedik a világ állapotát.

(De egy-egy váratlan pillanatban ellépnek az igazság elől, és támad sötétség, ragyogás.)

 

*

 

Szénát hordtam a kihalt, évek óta üres ólba, valahogy elszomorodtam ott az illatos széna fölött. (Ha az ember átmenőben van – innen eltávozott, s oda nem érkezett még el, a dolgok könnyen puszta képpé, hasonlattá változnak a szemében. És az is lehetséges, hogy minden egy utazás kinematografikusan sorjázó epizódjaként villan elő a sötétben.)

 

*

 

Radnóti-napló

„A fürdőszobában Hitler hangja harsog, míg öltözöm. A szomszéd rádiózik…Krakkót, Varsót bombázzák… félóránként hányinger fog el.” Ilyenkor – most már egyértelmű – el kell menni, nagyon messzire. Elmenni?! Hiszen mi is a Sors? Éppen az, hogy menekülés közben, szinte vakon, rátalálj arra az útra, amit elkerülni igyekeztél!

 

*

 

Wesselényi és a többi császár-párti főúr fogcsikorgatva ülnek és tűrnek – Szeben falai közé elrekesztve – sokféle megaláztatást és megkisebbítést: abban a reményben, hogy „helyreáll a rend”, Rákóczit a német zsoldosok elverik a birtokaikról, és – ami őket, a szebeni urakat illeti – a császár és a porta között ügyesen lavírozva visszaállíthatják megszokott, régi életüket.

Feltűnő és érdekes, hogy az ország számára a reális változatok között ezúttal sem látszik elfogadható, tehát emberi élethez méltó alternatíva: sem a Rákóczi-féle ellenállás, sem a Habsburg gyarmatosító ambíciónak behódoló reálpolitika nem kínál ilyet. Újra csak egy mitikus figura menthetné meg az országot, amely Mohács óta görgeti maga előtt a megoldhatatlan helyzeteket. Mármost fölmerül az emberben, hogy az egymást követő nemzedékek – érzékelvén az események fatális és tragikus alakulását – éppen ezen az alapon hangolódtak saját előtörténetükhöz, minthogy meglátták a történések kis borzalmai mögött ugyanannak a végzetnek a módszereit, s így sajátították el a maguk tragédiáját s az abban való otthonosságot, a tragikus nézőpontot és nyelvet. Mindez azután – a körülmények mindig készséges rosszakaratú nemtőivel egyesülve – elvezet az újabb és újabb tragédiához.

 

*

 

Sok év után újra: Bethlen Miklós önéletírása. A nyersanyag elképesztő telítettsége, erő, természetesség. Lám csak: egy könyv – akár az elásott kincs – akármeddig hallgat, utóbb, mint a napvilágra került ékszer, serleg, régi pénz: hűségesen a beléfoglalt értékekhez, semmivé teszi a sötétségben eltelt időt: felragyog.

 

*

 

tévé

Tegnap este egy maya sírfeltárás képeit figyelve váratlanul, mélyütés-szerűen bevágott a „realitás”. (Az ember ilyenkor – mint valami régi és szégyenletes családi adósságra – úgy gondol a halálra, amellyel kapcsolatban illendő legalább valami kényszeredett érdeklődést magunkra erőltetni, álszent pofát produkálni mondjuk a bélszín vagy a Gundel-palacsinta fölött.)

 

*

 

Mint egy beépített ember, mindig azon voltam, hogy idegenségem nehogy lelepleződjön; ezen a téren annyi találékonyságot, ügyességet produkáltam, hogy sikerült önmagamat is elámítanom: olykor az a benyomásom támadt, hogy egy normális, rendes evilági figura, egy megbízható állampolgár vagyok. De nem vagyok ilyen, tehát most, vén fejjel, vissza kell szereznem eredeti adottságaimat: az idegenséget, faragatlanságot; el kell szabadulnom az itteni hierarchiától, a tekintélyektől – a művészettől is, hiszen egyre világosabb előttem, hogy ez is csak szurrogátum, hamisítvány és fogyasztásra termelt csecsebecse, kiváltságos egzisztenciák megélhetését, világi tekintélyét szolgáló alkalmatosság etc.

 

*

 

Letagadhatatlan tapasztalat, hogy az erkölcsös dolgokról való „fennkölt szavalás” – az aljasság világrendjének párhuzamos cselekménye, Potyemkin-kulissza, amelynek túloldaláról nyögések, füst és bűz, gyereksikoly, szüntelen fogcsikorgatás és sertés-visításba kulmináló gonosz röhej lebegteti a korhadt lécre feszített vásznakat.

 

*

 

„Éjjel. Az ember ír, egyre ritkábban, de ír, s nem tudja, hogy nem önmaga halálos ítéletét írja-e.” (Radnóti: Napló)

 

*

 

J.-J. Rousseau (Vallomások): Mint afféle jókora barom, mohó érdeklődést mutat a saját személye iránt: ez – egyebek mellett – ama nagyenergiájú, motorikus tevékenységben, a grafomániában is kifejezést nyer. Mégis, olykor figyelemreméltó dokumentumokat produkál, például: „Csak akkor kezdtem el élni, mikor már halottnak tekintettem magam.”

 

*

 

Camus

Mint egy kutya állkapcsa, úgy záródnak a mondatai.

 

*

ötlet

70-80 éves úttörők, kisdobosok – mintha semmi sem történt volna azóta – eljátsszák a Timur és csapata című Gajdar-művet.

 

*

 

Az író végrendeletileg meghagyja, hogy naplóit csak halála után ennyi meg ennyi évvel szabad közreadni. Az író tehát – akár egy terrorista – időzített bombát készít, képzeletében nyilván káprázatosra sikeredik az a halála után bekövetkező tűzijáték. (Különös hajlam, a halál utáni vakfolt eseményeit figyelni!)

 

*

 

A legtöbb sajtótermék aktuálisan merő köpedelem, hetven vagy százötven év múltán azonban ámulatra méltó olvasmány – talán ezen érthetetlen átváltozással függ össze az, hogy én például már az egy-két hónapos újságokat is kedvtelve nézegetem.

 

*

 

Goethe: „Mindeme kiváló emberek (…) ők jelentik számomra azt, amit hazának nevezek, ahová mindig szívesen tér meg az ember.”

Minthogy az ilyen kiváló emberek számomra elérhetetlenek, tehát az, amit hazának nevezhetnék, ahová megtérhetnék, kizárólag a halottak révén létezik, a múltban. „Hazám” tehát nincs, nincs, legalábbis a jelenben, a múltban tartózkodik, elkerültük egymást.

 

*

A jelenre tettem, ahogy nagy összeget tesz az ember egyetlen lapra – jelenti ki J. W. Goethe. De hát az embernek nincs is más lehetősége. Csakhogy jöhetnek olyan idők – mint ahogy eljött ez a mostani is –, hogy az embernek semmi kedve, mert ízlése ellen való, mindent erre a lapra tenni föl, sőt, minden alkalmat megragad, hogy saját figyelmét elterelje, még ha folytonosan hallja is az Élet sugdosását: Hic Rhodus, hic salta! 

 

*

 

Nem tudom, létezik-e már a könyv, amelyet a hely mágikus azonosságának szuggesztiója alapján szerkesztettek: a goethei Weimar és a Harmadik Birodalom Buchenwaldja párhuzamos történetének ábrázolására – ha egy ilyen könyv ezidáig nem íródott volna meg, előbb-utóbb napvilágra jön, minthogy a történelem gonosz invenciójából már megvalósult.

 

*

 

A Rossz, minthogy végtelen önismétlés, unalmas. Esztétikai közegbe emelve azonban úgy viselkedik, mint kenyértésztában a kovász – nélküle nincs kenyér.

 

*

 

„szabadság”

Ennek a valaminek lankadatlan népszerűségét látva a filozófiai slágerlistán – kedvem támad néha leborulni, és hódolni démoni vonzereje előtt.

 

*

 

Tudom, hogy véletlenül születtem, tehát merő véletlen vagyok. Körülbelül ennyi, amit tudok. És persze azzal is tisztában vagyok, hogy nem véletlenül halok meg. (Ez nem „logikus” – de már csak így gondolom). Ezzel a tudással nem tudom, mire megyek, de tudom, és megyek.

 

*

 

Mint valami fizikai képességet, elsősorban a nem-tudásomat érzékelem, ezzel egyidejűleg éles benyomásom van arról, micsoda önbizalom, énnel-telítettség kell mindennemű alkotó munkához.

 

*

 

A villódzó képernyőt bámuljuk, mint Platón barlanglakói a barlang falán a felső világ árnyképeit, mozdulatlan agyunk tekervényeiben – akár a csótány – remény kapirgál: hátha egy szép napon valamelyik csatornán valami hiba vagy véletlen folytán emberi hangot érzékelünk, és a billegő-hanyatló árnyak zörrenéseiből kisilabizálhatjuk az Árnyjáték értelmét. Akkor kitépjük a cövekből lepányvázott tetemeinket, és zsibbadt tagokkal, szédülten – inogva kissé – elindulunk a fénnyel koronázott kertbe.  

 

*

 

Shakespeare gonosztevői félreérthetetlen és – legalábbis innen nézve – nagyszabású figurák. Hogyan van az, hogy a jelenkor politikusai – úgy tetszik kivétel nélkül – a tömeglény sablonszerű alakját kopírozzák szakadatlanul.

(Alighanem a kérdésben a válasz: az élre került gonosztevő éppen tömeglényszerű tulajdonságai révén kellett hogy helyt álljon a sötét küzdelemben: ha voltak is rendkívüli, valódi személyiséget, alkotóerőt, morális autonómiát stb. jelentő képességei, azoktól érlelődő karrierje során meg kellett szabadulnia, akár terheitől az elszánt s a legmagasabb csúcsok felé törő alpinistának.)

 

*

 

Parlament

Politikai attakok s állatias acsarkodás: az urak persze nem veszik észre, hogy nagy dolgot cselekszenek – nap mint nap megidézik és ismétlik Mohácsot.

 

*

 

Mianmar

Az ingókő: Buddha egyetlen hajszála tartja egyensúlyban az aranyfüst-lapocskákkal ékesített, sokszáz tonnás koponya alakú sziklát ott a hegytetőn, a szakadék peremén. (Ötlet: republikánusok és demokraták, szocialisták és keresztény hazaffyak ott a Parlamentben mind csak oda konkludálnak, hogy: ingókő és Buddha egyetlen hajszála – ezen vannak kiakadva.)

 

*

 

„Lehet-e az ember más, mint pesszimista, ha meg kell halni?” – írja F. M. a Naplóban. Elhibázott gondolatmenet: pesszimizmusra az adna okot, ha e tekintetben zavaró kétségek merülnének fel újra meg újra – ha bármi tény vagy meggondolás elbizonytalaníthatná az embert.

 

*

 

Pofonegyszerű, mégse könnyű megérteni: amint annak idején az érettségi vizsgálathoz, közelítünk most a halálhoz. (Kis lámpalázzal, de mintha nagy vizek sodrásában – elengedetten, szinte már lebegve: érezzük, hogy egészen jól megy, magától zajlik, sikerülni fog.)

 

*

 

Egy kedves, szép nő nevetéséről és egyetlen barátságos mozdulatáról álmodtam, nem történt semmi több: nyilván ez, éppen ez az igény merült fel, s az álom, mint egy pontos szolgáltatásairól ismert alvállalkozó, azonnal teljesítette is a rendelést.

 

*

 

A Központi Fizikai Kutatóintézet propellernyakkendős főizéje nyilatkozott a tévében, a géntérképről fuvolázott, arról, hogy minő jelentőségű teljesítmény, egyenesen csodának nevezte több ízben, és egyből megragadta az alkalmat, hogy – akár egy befektetési tanácsadó – a tudományos kutatások megtérüléséről, profitról és hasonlókról hadováljon. Arról pedig – természetesen – mélyen hallgatott, hogy egy ilyen csoda milyen hatással lehet a közösségi élet morális konstitúciójára, mit szól majd hozzá – nem, nem az állampolgár, hanem a Tudattalan. Fent említett joviális főmenedzser elfelejtett kitérni arra, hogy az Üzlet, amelynek jegyében és irányítása alatt e csoda a felszínre tört, milyen módon tenyerel majd rá a produkció hasznosítására, hogy beláthatatlan károkat okozzon szerte a társadalmakban, tovább rontsa a szociális klíma már mostanra is alig elviselhető levegőjét. Ez a fickó, aki nemhogy szakember, de plusz még rá a Tudományos Akadémia Kutatóintézetének főgóréja, e valóban létfontosságú kérdésben meg sem közelítette a komolyságnak, avatottságnak azt a szintjét, amelyet egy véletlenszerűen kiválasztott mezei polgártól is elvárhatunk.

 

*

 

Ady fotográfiák

Most így utólag, hogy egyesítem emlékezetemben valamennyi, ezüstlemezen dokumentált képét, a művelet különös felfedezéssel szolgál: az arcon soha nem érzékelhető pillanatnyi lelkiállapot, nincs aktuális, személyes érintettség, a tartás, a nézés, a korpusz: egy bálvány atmoszféráját teszi jelenvalóvá; a katasztrófa, egyéni létének borzalmai mintha nem is érintenék. A tragédia – amelynek sugárzása pedig kétségtelen – nem benne zajlik, arca sziklafal, a História árnyalakjai lobognak azon. (Lobognak, egymásba folynak, majd – mintha tévedés lett volna, vagy csak spektákulum – úgy ahogy van, elhanyatlik az egész sokadalom.)

 

*

 

„Az állam mitikus elképzelések valóra váltása” – írja Nietzsche.

És ha nem az, tehetnénk hozzá, mint ahogy az újkori civilizációk állama egyre távolodik e normális és emberszabású állapottól, akkor csupa erőszak és látszat, és annál inkább erőszak, minél fájdalmasabban hiányzik működésének szelleméből a mitikus jogszerűség, legitimitás. Ily módon az egész építmény, amely pedig eredetileg ózonpajzsként védi a kényes individuumot, elfoszlik, elillan, s egyedüli valóságként hátramaradunk mi, a lakósság, és szemben velünk annyi hideg űr, amennyit képzeletünk elviselni óhajt.

 

*

 

Kiragyogott a hat éves forma kislány nevetése valami vacak olasz film záróképeiből, összedőlt mögötte nem csak a teljes konstrukció, de minden trükk, valamennyi rendező minden ügyeskedése, az Élet újra s megint elsöpörte a művészetnek látszó lidércnyomást, holott csak egy kis arcocska tűnt elő múltjának édes, smaragdként ragyogó mélységeivel.

 

*

 

Jogászok, esztéták, orvosok, papok és (natürelman): művészek – a Romlás kérlelhetetlen tisztségviselői.

 

*

 

Úgy látom, számomra ez lett megírva, az én táblámon ez áll: mindig a nulláról indulni, a nixből. Tudatlanul tapogatózni, kaparni (= lendületet venni), hogy végre kezdődjék el valami, örökké csak ismerkedni magammal, mint egy idegennel a váróteremben. (Ez már – ha jól számolom – két idegen abban a bizonyos váróteremben.) Az első lépés tehát mindig az, hogy felfedjem, megértsem: ki az, aki csinálja, a második pedig, hogy mi volna az. És ez a verkli játszik minden alkalommal, nyomasztó kétségek között, nincs rutin, nincsenek tapasztalatok… Persze vannak, de mit érnek, semmit.

 

*

 

2001. szeptember 11. kedd

A World Trade Center és a Pentagon elleni kamikáze-támadás napja. A Teremtés – akár egy mazochista élettárs – tűr, és elviseli mértéktelen kicsapongásainkat, az Ő arcának rándulásairól leolvashatnánk, megismerhetnénk saját végzetünket. Valami Más szenved – de mi, csakis mi pusztulunk.

És ebben a helyzetben – teljesen érthető módon – kevés érdeklődés támad bennünk a Jövendő iránt.

 

*

 

Stockhausen lepipálta Salvador Dalit: kijelentette, hogy a WTC. elleni támadás „minden idők legnagyszerűbb műalkotása”.

Ligeti György – mint autentikus szakember – ehhez utólag hozzáfűzte, hogy ezek szerint Stockhausen minden kétséget kizáróan elmebeteg. Ami engem illet, úgy sejtem, nem elmebeteg, hanem ilyen ember.

 

*

 

nemzeti ünnep

Ünnepi elégedettséggel tölt el ilyenkor kikeletkor, a díjesők idusán, hogy a „kultúra és tudomány kiválóságai” megszállják – mintegy füttyszóra, akár Ferenc testvért a madarak –, ellepik az állami kegy morzsáit, és illemtudóan, az utolsó pelyváig mindent felcsipegetnek.

 

*

 

Flaubert, 1873

„Akinek ízlése van, annak nem jó élni mostanában.”

 

*

 

Mekkora nagy hülye vagyok: csináltam egy snittet a kerti asztalról alkonyi, sárga fényben, és véletlenül (vagy sem) olyan érzékletes mozgást varázsoltam a képre, hogy már akkor, a felvétel pillanatában érthetővé vált számomra a rejtett szándék: „hiszen ez egy emlékmű, magamról!” (Mondom, hogy egy hülye vagyok: még látok, mozgok, érezek – ezt például a kamera is tanúsítja –, de már visszanézek, mint valami túlsó partról, s látom, hogy papírjaimat az asztalon egykedvűen hajtogatja, lapozza egy valamikori – koraesti – szél.)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2539