KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Monteiro halálára
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: A forgatókönyv biankó csekk Beszélgetések a Sorstalanságról
• Jeles András: Az ötödik elbeszélő Feljegyzések a filmrendezésről
• Horeczky Krisztina: Ez így rendben van Beszélgetés Jeles Andrással
• N. N.: Jeles a Filmvilágban
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Neo és a hangyabolyok Ember/gép a Mátrixban
• N. N.: Cyber-filmek
• Beregi Tamás: Álommátrix, ébrenlétnarkózis Internet és virtuálvalóság
• Pápai Zsolt: Mátrix-appendix Animátrix
• Herpai Gergely: Gépbe töltve Enter the Matrix

• Vágvölgyi B. András: Gyilkos kölykök elégiája Bowling for Columbine
• Návai Anikó: Egy elmulasztott tekeóra Columbine-ban Beszélgetés Michael Moore-ral
• Takács Ferenc: Író a moziban Graham Greene és A csendes amerikai
NŐ-IDOLOK
• Bikácsy Gergely: Nőrület, rút szépség Psychosissimo

• N. N.: Brian De Palma filmjei
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Polgári minimum Magyar függetlenfilm
• N. N.: Az 50. Országos Függetlenfilm Fesztivál díjai

• Antal István: Brakhage átalakult Avantgarde szabadság
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Halott ember Billy Wilder: Gyilkos vagyok
KRITIKA
• Forgách András: Kitanulni Kitanóból Bábok
• Fliegauf Benedek: Üzlet a sorssal A fiú
• Köves Gábor: Kint is vagyok, bent is vagyok Az utolsó éjjel
KÖNYV
• Murai András: Határeset Néprajzi filmezés Magyarországon
DVD
• Pápai Zsolt: Köztes szerep George Waggner: A farkasember
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Légy ott a hetesen
• Tosoki Gyula: Kilenc királynő
• Vaskó Péter: A harcos
• Pápai Zsolt: A sötétség leple
• Hungler Tímea: Félix és Rose
• Vincze Teréz: A Vénusz szépségszalon
• Kovács Marcell: Álomcsapda
• Mátyás Péter: Ki nevel a végén?
• Varró Attila: X-Men 2
• Varró Attila: ÖcsiKém
• Varró Attila: Beszéljünk a szerelemről
• Csillag Márton: Veszett vad

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bowling for Columbine

Gyilkos kölykök elégiája

Vágvölgyi B. András

Néhány éve a coloradói Littleton egyik iskolájában tucatnyi osztálytársával végzett két kamasz. Michael Moore dokumentumfilmje az élesre töltött Amerikáról.

 

Az idei Oscar-díjkiosztón egy piknikus férfi, a dokumentumfilm-kategória győztese, Michael Moore – aki ez alkalommal a ruhatárban hagyta zsíros baseball-sapkáját s szmokingot öltött –, az amúgy is feszült hangulatú rendezvényen kiborította a bilit. Ha nem 1954-ben születik, hanem egy-két évvel születési dátumát megelőzően már hollywoodi filmes, akkor kitűnő préda lett volna Joe McCarthy szenátornak és az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnak, akár a Hollywoodi Tízekbe is bekerülhetett volna tizenegyediknek. Ahogy mikrofon akadt a kis szobrocska után szerzőnk keze ügyébe, elkezdett kiabálni az éppen zajló iraki háború kapcsán, hogy Shame on you Mr Bush, shame on you! (Szégyen önre Bush úr, szégyen önre!). Idővel lekeverték a hangot, ellenhörgés is hallatszott a nézőtérről, Michael Moore összecsókolódzott még a díjosztó bombanővel, majd az Oscar-szoborral leverekedte magát a színpadról. A díjat a Bowling for Columbine című dolgozatáért kapta, ám mielőtt rátérnénk erre, vessünk pillantást az eddigi életműre!

Mikor Detroitba készültem vizsgafilmet csinálni, a teaching assistant összeállított egy filmlistát, mit is kéne megnéznem az elmúlt évek amerikai dokumentumfilmjeiből, hogy felvértezzem magam a kihívások ellen. Az órán már járt Ricky Leacock, aki – Richard Pennebakerrel – a hatvanas évek dokumentumfilmes iskolájának volt a legjelesebbje, és a polgárjogi mozgalom fekete-fehér megörökítése jellemzi leginkább munkásságát. A filmlista jó húsz évvel későbbi volt: késő nyolcvanas, kora kilencvenes évek. A Paris is Burning (Jennie Livingston rendezése, 1990, traveszti éjek a New York-i alsóbb néprétegek körében), a Sherman’s March (Ross McElwee 1985-ös filmje, melyet az alcím megmagyaráz: Meditáció a romantikus szerelem lehetőségéről Délen, a nukleáris fegyverkezési verseny idején), és – legfőképpen, s a témához kapcsolódóan – a Roger & Me. 1989-ben mutatták be Michael Moore filmjét, Európa keleti felében nem vert nagyobb hullámokat, valahogy másra koncentráltak errefelé, mint Michigan állam Flint nevű városára, és az ő számos problémáira. Nem helyes álláspont ez semmiképpen, már csak azért sem, mert Michigan állam afféle felturbózott BAZ-megye, az „ipari rozsda öv” része a nyugati hemiszférában, ha arra autózunk, acélvárosok előttünk, utánunk, bevándorlótömegek, sokan Sziléziából és a Donyeck-medencéből, lengyelek, ukránok, oroszok, de hát minek is mondom, a Szarvasvadászt tetszettek látni. Michael Moore, noha hangsúlyosan ír-amerikai, de ennek a környéknek dalnoka, az ózdi fiú, amerikai Majka, és Flint, Michigan a Reagan-kori Amerika nem akármilyen jelképe. Flint, Michigan a világ akkori legnagyobb vállalatának, a General Motors-nak alapbázisa, innen indultak Detroit és egész Amerika meghódítására. Monokróm, monotematikus, monolit egy város: minden az autóiparról szól, minden az autóból él. Michael Moore három évig forgatta filmjét, Roger Smith-t szerette volna elérni, a világ legnagyobb vállalatának CEO-ját (elnök-vezérigazgatóját), aki harmincezer munkást bocsátott el Flintben, megölve ezzel a várost.

A nyolcvanas évek volt az az időszak, mikor a japán kocsik, meg a koreaiak benyomultak Amerikába (érdekességképpen: kis tételben még a kragujeváci Yugo is), és válságos helyzetbe hozták az amerikai autóipart. Menedzseristenek keresték a megoldást; emlékszik még valaki a Fordos-Chrysleros Lee Iaccocára? És Ronald Reaganre? Akinek idején terjedt el a jelszó, hogy „Ébredj fel Amerika, mielőtt Japán átveszi a hatalmat!” Megdöbbentő, de ezek az emberek, efféle csúcsmenedzserek és füttyös bohócok, vették maguknak a bátorságot, és több, mint harminc év kenkődés után megverték a Szovjetuniót a hidegháborúban. Csillagháborús tervek (SDI), Pershingek vs. SS-20-ok, talán tetszenek emlékezni. (Nota bene: régi mániám, elmondom most is, nem pont úgy van, hogy pusztán Gorbacsovnak köszönhetjük a rendszerváltás lehetőségét, mert Gorbacsovot viszont a félcédulás és akaratos Reagannek, meg az ő agresszív és költekező fegyverkezési politikájának köszönhetjük.) Áldozatot kellett ebben hozni a civil iparnak? Át lehetett engedni az autógyártást például a japánoknak és koreaiaknak? Volt-e szerepe annak, hogy azok az amerikai lengyelek, ukránok, oroszok munkanélküliek lettek Flint, Michiganben – és Gary, Indianában, és Toledo, Ohióban, és Clevelandben és Detroitban és Pittsburghben és Philadelphiában –, hogy más lengyelek (ukránok?, oroszok?) felszabadulhassanak a keleti hemiszférában? A választ bízzuk jövőbeni gazdaságtörténeti és történetfilozófiai szakmunkákra.

Mint Roger Smith General Motors CEO – aki a film szerint három éven át menekült Michael Moore elől –, általában is jó firmák voltak ezek az amerikai autóipari nagyhalak. Henry Ford II. például, a T-modell atyja Hitler-rajongó volt, gyűlölködő antiszemita könyv szerzője, nem engedte haláláig a Ford közelébe a szakszervezetet (Union of Automobile Workers, az AFL-CIO szövetség egyik legerősebb tagszervezete), sőt, sztrájktörőket alkalmazott és baseball-ütőkkel verette szét a UAW-aktivistákat. És mégis, itt, Detroitban és környékén, az ipari Közép-nyugaton épült az első autópálya, itt ült autóba Amerika, ide vándoroltak a szegény európaiak és a szegény déliek, itt lett a New Orleans-i jazzből chicagói jazz. Az Amerikai Álom maga, családi házas bérmunkások, főként a háborús konjunktúra nyomán és a hatvanas évek előtt. Aztán faji zavargások gyötörték ezt a vidéket, rossz ipari, technológiai döntések, külföldi kihívások. „Buy American or Apply for Japanese Welfare!” („Vásárolj amerikai árut, vagy folyamodj japán munkanélküli segélyért!”) Moore, aki egy ideig a Mother Jones című San Franciscó-i magazin kolumnistája volt, s kedvenc filmje a Taxisofőr, filmje forgatásához a környékbeli lakosokból bingóklubot szervezett saját garázsában, így csinált pénzt, nem tudott végül összeakadni Roger Smith-szel, pedig kereste mindenhol. Kialakított viszont magáról egy képet: a rebellis meg az ő mikrofonja; rossznyelvek azóta is piszkálják, hogy húszmilkót keresett ezzel az imidzzsel, kétmillió dolláros New York-i pecóban él, Londonban a Ritzben száll meg, de ha helyi újságírók keresik, elmegy valami lepukkant motelbe interjút adni. Provokatív populista dokumentumfilmes, élethossziglani tagja a National Rifle Association-nak – ezt is mondják róla.

A Roger & Me egy része ment a PBS-en, ám minden idők legnézettebb dokumentumfilmje lett Amerikában, ahol PBS-t és dokumentumfilmeket csak a keleti meg a nyugati parton néznek széparcú, intelligens emberek, míg a fly-over-country lakói, a kilakoltatott bérlők, a kilakoltatást végző feka rendőr, az ottani reménytelen fekete bandák világa olyan egzotikus számukra, mint az ország, melyet az Elnök bombázni rendelt, de a legtöbb amerikai nemhogy nem tudja, merre van, de nevét helyesen kiejteni sem bírja.

 

*

 

A Roger & Me sikere után Michael Moore könyvet írt a stupid fehérekről, TV Nation címen (1994) forgatott, melyben kigúnyolja a 60 Minutes-típusú hírshowkat, hiszen Prozacon élő boldog kutyákkal találkozik, csépeli a burjánzó médiaőrületet, vicces, korporációellenes, veri a jobboldalt, védi a kisembert. Kanada-fixációja van, nem csoda, a szomszédban született, azzal összevetve Kanada egy békés, nyugodt, ahogy az egyik szereplője mondja: „lájtosabb” ország. Majd megtörtént az újabb filmet iniciáló eset!

1999. április 20-án két kamasz, Eric Harris és Dylan Klebold fegyveresen behatolt tehát az iskolába Littleton, Coloradóban, kivégzett 13 osztálytársat, és direkt választották Hitler születésnapját a mészárláshoz. (Bár én arra emlékszem, mintha ápr. 21. Lenin szülinapja lett volna.) Előtte kugliztak. A kuglizás (bowling) egyébiránt felvehető tanóra az iskolájukban. Az okokra kíváncsi, a dühösen humoros, aktivista Michael Moore arra szövetkezett, hogy feltárja e vérfürdő okait. Az Egyesült Államok híres arról a csillagászati számú emberről, akiket minden évben lőfegyverekkel gyilkolnak meg, pedig nincsen is polgárháború majd százötven éve. Vizsgálódása során arra jut, hogy a konvencionális válaszok – a könnyű fegyverhez jutás, erőszakos történelem, erőszakos show biz –, de még a szegénység sem elegendő okok az indokláshoz, hiszen más, hasonló helyzetű országok sokkal könnyebben ússzák meg. (Hibája, hogy erőszakos kultúrájú déli országokat – Kolumbiát, Libanont, Szerbiát – nem vizsgál.) Hogy mélyebbre túrjon, Michael Moore a félelem kultúráját, a bigottériát, és, mégis, a szerteágazó fegyverbirtoklást határozza meg. Meg persze a társadalmi-gazdasági elit érdekeit is feltárja a fegyver- és félelem-kultúra fenntartásában.

Szokjuk mondani mindig: az amerikai Alkotmány első kiegészítése a szólás-, vallás- és sajtószabadságról szól. Hozzá szokás tenni: a Második Kiegészítés pedig a szabad fegyverviselés jogáról. Miről is szól ez? A természet leigázása? Határhelyzet? Skalpéhes apacsok, komancsok? Vadnyugat? Az ember joga, hogy eszköze legyen megvédeni magát? Egy nagy nemzet műpénisz-éhsége? Moore filmje első körben azt a benyomást kelti, hogy végre egy felelős gondolkodású amerikait látunk, aki az egyik legfontosabb Americanát, a fegyverkultuszt alaposan körbejárja. (A mai amerikai dokumentumfilm erénye az Americana, amerikai ikonok, közhelyek, nyilvánvalóságok feltárása és megvilágítása; az Anthem gimnazistakorú szerzői Hunter S. Thompsonnál jártak a Greateful Dead gitárosa, a hippisztár Jerry Garcia halála napján; Andrei Codrescu a legelső – talán idahói – McDonald’s-től indítja filmjét.) Michael Moore elmegy egy michigani bankba, ahol puskát adnak ajándékba a számlanyitás mellé, megkeresi James Nichols-t, az oklahomai merényletért kivégzett Timothy McViegh társnak, az életfogytos Terry Nichols-nak a bátyját, aki elmondja, hogyan lehet műtrágyából robbanószert csinálni, elmegy a Michigan Militia lőpartyjára. A milíciák a kilencvenes évek elején alakultak, egyesek a Ku-Klux-Klan megújulásának, a white trash alsóbb osztályok rasszizmusának, a Christian Right fegyveres szárnyának tartják; mások pedig a Thoreau-i polgári engedetlenség mai – fegyveres – változatának, olyan alkotmányos jognak, mely megadja a polgárnak a lehetőséget, hogy a rossz központi (szövetségi) kormánnyal szemben is meg tudja védeni magát. Moore beszél a fő littletoni munkaadó – mely nem más, mint a világ legnagyobb hadiipari cége, a Lockheed Martin (tetszenek emlékezni, az ő képviselőjük nagykövetségéért lobbyztak itt és ott a fideszes „szenátorok”) – képviselőjével, szerinte a hadiipar a legbékésebb elfoglaltság a világon.

A littletoni vérengzés kapcsán megvádolták a Denverben néhány nappal korábban koncertező Marilyn Mansont, hogy az ő sátánista, erőszakos szövegei és zenéje alakította a hangulatot, és Moore beszélt Mark Stone-nal is, aki a South Park egyik alkotója, és korábban ő is a Columbine iskolába járt. Moore végig ki van akadva, hogy a Wal-Mart és a K-Mart nevű üzletláncokban simán lehet muníciót kapni, elvisz két túlélőt, az egyik élete végéig tolókocsiban, a másik állandóan műtétre jár, a K-Mart michigani központjába, bemutatja a főnökségnek a két fiút, hozzátéve: a K-Martban vették a golyókat, amik ezt tették velük – meglepetésükre a főnökség nyilatkozatot ad ki, hogy kilencven napon belül megszünteti a lőfegyver-töltények árusítását.

Moore a Roger & Me-metódusában elmegy Beverly Hillsre is, fog egy sztártérképet és becsönget Charlton Hestonhoz, aki nemcsak egy idős és igen konzervatív színész, és Ronald Reagan barátja, de a NRA, a Nemzeti Puska Egylet, a kézifegyver-lobby elnöke is. (Épp e cikk írása közben hozta a cinematrix.hu hírét a Népszava, hogy a 78 éves Heston Alzheimer-kórja miatt lemond az elnökségről, bár kedvenc fegyverét, az 1866-os Winchestert csak „hideg, halott kezei” közül vehetik majd ki.) Heston Moore filmjében olyan, mint egy hadastyán, de nem mond semmi súlyosan cikit. Moore-t forgatás közben egyébként a „szerencse” is támogatja: szülővárosában, Flint, Michiganben egy hatéves (fekete) kisfiú az iskolában lelő egy hatéves (fehér) kislányt. Moore populizmusát mutatja, hogy az amerikai fegyveres gyilkosságok nagy számát – miért van az, hogy adott évben Japánban 39-en lettek gyilkosság áldozatai, addig a Japánnál csak kétszer népesebb Amerikában 11 127-en? – nem tudja sokkal jobban megvilágítani, mint a konvencionális válaszok, és előtérbe helyezi a média felelősségét, ami ténykérdés, és hússzor ennyit lehetne írni róla, bele se kezdek. Populizmus az is, hogy a Flintben lelőtt kicsi lány képét akarja Charlton Heston kezébe nyomni, mikor az otthagyja, akkor meg ő helyezi el házának egy pontján. Kár. Rossz vég egy amúgy sok fontos kérdést megpedző, bár meg nem válaszoló filmnek.

 

*

 

Michael Moore már bejelentette, következő filmjének bemutatója 2004. szeptemberében lesz. 16 hónap múlva, az évfordulón, az elnökválasztás előtt két hónappal, s amint azt Frank Rich írta a The New York Timesban: lehet, ezzel még fontosabb szereplője lesz a választásnak, mint az összes többi hollywoodi nagyágyú együttvéve. A film címe Fahrenheit 911: The Temperature at which Freedom Burns (vagyis: az a hőfok, amin a szabadság elég), és a Bush és a bin Laden család közös olajérdekeltségeinek feltételezett kérdését feszegeti, a közös tagságot a Carlyle Group nevű csoportosulásban, valamint annak a szaudi privátgépnek az esetét, mely, állítólag, szeptember 11-e után néhány nappal a bin Laden család 24 tagját menekítette ki az USÁ-ból, mivel „személyes biztonságukra nem volt garancia” – Moore szerint Bush elnök személyes jóváhagyásával.

Michael Moore népi hős, baseball-sapkában, kihízott farmerokban mászkál az Államokban, módszere munkaigényes és egyszerű, rengeteget forgat, rengeteg archívot használ, rengeteget vág; magát teszi a központba, vágóképekre mondja el líráját, mely nem a legszimpatikusabb dokumentumfilmes hozzáállás; vádolják hipokrízissel és populizmussal, bejön neki a cucc, amit csinál – mikor a díjkiosztón megtámadta Bush elnököt, filmjének nézettsége 110%-al ment fel –, hogy Amerika egyik legfelelősebb alkotójáról, vagy egy konjunktúra-hajhász bulvárlovagról van-e szó, komolyan mondom: nem tudom. Várjuk meg vele a következő filmet!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2366