KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Monteiro halálára
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: A forgatókönyv biankó csekk Beszélgetések a Sorstalanságról
• Jeles András: Az ötödik elbeszélő Feljegyzések a filmrendezésről
• Horeczky Krisztina: Ez így rendben van Beszélgetés Jeles Andrással
• N. N.: Jeles a Filmvilágban
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Neo és a hangyabolyok Ember/gép a Mátrixban
• N. N.: Cyber-filmek
• Beregi Tamás: Álommátrix, ébrenlétnarkózis Internet és virtuálvalóság
• Pápai Zsolt: Mátrix-appendix Animátrix
• Herpai Gergely: Gépbe töltve Enter the Matrix

• Vágvölgyi B. András: Gyilkos kölykök elégiája Bowling for Columbine
• Návai Anikó: Egy elmulasztott tekeóra Columbine-ban Beszélgetés Michael Moore-ral
• Takács Ferenc: Író a moziban Graham Greene és A csendes amerikai
NŐ-IDOLOK
• Bikácsy Gergely: Nőrület, rút szépség Psychosissimo

• N. N.: Brian De Palma filmjei
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Polgári minimum Magyar függetlenfilm
• N. N.: Az 50. Országos Függetlenfilm Fesztivál díjai

• Antal István: Brakhage átalakult Avantgarde szabadság
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Halott ember Billy Wilder: Gyilkos vagyok
KRITIKA
• Forgách András: Kitanulni Kitanóból Bábok
• Fliegauf Benedek: Üzlet a sorssal A fiú
• Köves Gábor: Kint is vagyok, bent is vagyok Az utolsó éjjel
KÖNYV
• Murai András: Határeset Néprajzi filmezés Magyarországon
DVD
• Pápai Zsolt: Köztes szerep George Waggner: A farkasember
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Légy ott a hetesen
• Tosoki Gyula: Kilenc királynő
• Vaskó Péter: A harcos
• Pápai Zsolt: A sötétség leple
• Hungler Tímea: Félix és Rose
• Vincze Teréz: A Vénusz szépségszalon
• Kovács Marcell: Álomcsapda
• Mátyás Péter: Ki nevel a végén?
• Varró Attila: X-Men 2
• Varró Attila: ÖcsiKém
• Varró Attila: Beszéljünk a szerelemről
• Csillag Márton: Veszett vad

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Avantgarde szabadság

Brakhage átalakult

Antal István

Stan Brakhage az avantgarde film műfajteremtő mestere volt, a képben, montázsban a zeneritmus költészetét kereste.

 

 

„Minden bolond maga látja, amit lát.”

– így tartja a mondás.

A fény az, amin osztozunk.

Stan Brakhage

 

Kettőezerhárom március kilencedikén, vasárnap, helyi idő szerint, délután kettő óra tíz perckor, a Brit Kolumbiában lévő Viktóriában (Kanada), hetvenéves korában, fertőzését követő kezelése közben, elhunyt James Stanley (Stan) Brakhage költő, zenész, festő és filmművész. Az úgynevezett személyes és a kísérleti filmezés történetének egyik legfontosabb mestere.

„Csodálatos életem volt. Nagy dolog az élet” – mondta feleségének a kórházban. Egy megalkuvásoktól mentes és a film művészet voltának alapkérdésein gondolkozó, azt a végletekig gazdagító személyiség lépett le a földi színről. Olyan típusú filmkultúrát képviselt, amelynek ismertsége kisebb mérvű, de intenzívebb, mint a ránk zúdított mozgóképeknek. Nem véletlenül mérte a költészettel ezt a fajta filmcsinálást, szemben a prózával, a történettel. Az egyediség, a műben rejlő belső törvény, belső kényszer, a nemlétező megalkuvás és a könnyítések elvetése szabták meg a mércét, amely szerint Brakhage ítélt. A megismételhetetlen mű lett számára a vállalt igény. „Egyik mesterem a festészetben, Clifford Still mondta, hogy ha egy festmény jól néz ki a reprókon is, szinte bizonyos, hogy rossz a festmény” – hangzik Brakhage példázata. „A villódzó visszajelzés” – szövi tovább Brakhage –, „az optikai visszacsengés a fő oka annak, hogy én is festek, hogy beépítsem a látás szemszögét a munkáimba.” Nagy kedvencét, Messiaent is a hangok meglátásának vágya miatt respektálta. A Kronokrómia lemezének jegyzeteit idézi. „Szín: a hangok megszínezik a tartamot, mert azért vannak, hogy színezzenek láthatatlan kapcsolattal. Amikor hallgatom a zenét, sőt, akkor is, ha csak a kottát olvasom, csodálatos színekről támadnak vízióim, amelyek összeolvadva a hangjegyekkel, eltelnek a hangokkal.

„Sok alkalommal kockáztattam olykor még a börtönt is, hogy bemutathassam filmjeimet, amelyek annak idején az erkölcscsősz cenzorok szabályait sértették, mondjuk, a nemiség miatt, és megtenném ezt most is, ha szükségét érezném, de azt nem tenném meg soha, és nem is vagyok hajlandó rá, hogy munkáimat felkészületlen, vagy másfajta kultúrájú közönségre erőltessem. Nem rendeztem soha bulit, csupán azért, hogy bemutassam nézőimnek »a szexuális szabadság mozgalmának okait« vagy valami hasonlót. Azért csináltam meg azokat a filmeket, akárcsak a többit is, mert szükségét éreztem, hogy formákat adjak a történelmi esztétikából bennem leszűrődő gondolatnak. Ha azon feltevésem szerint kényszeríteném másokra a munkáimat, hogy jól jönne nekik egy-egy ilyen szembesülés, megsérteném azt a folyamatot, amiből létrejöttek műveim, és elpusztítanám magamat is mint a folyamat hangszerét. A másokhoz szóló kifejezés szabadsága csak akkor bírhat értékkel, ha tiszteljük az értelmet, amiből létrejött” – írta Brakhage, jelezve maga állította korlátait, melyek szerint filmet készít. De ne szaladjunk túl előre.

Így mutatkozott be a Dartmouth College hallgatói előtt tanárukként, 1955 márciusában, huszonkét évesen: „Bemutatom magam. Fiatal vagyok, és a varázslatban hiszek. Megtanulom, hogy kell bűbájt kelteni. Az átváltozás a foglalkozásom. Az az ember vagyok, akire azt mondják, hogy »művész«. Három éve rájöttem, hogy sem a társadalom, amelyikben felnőttem, sem az, amelyikben éltem, tehát még az iskola sem tudta eldönteni, mihez kezdjen velem. Nem bízott senki bennem. Egy nap valaki majd felismeri, hogy az élő művész viseli a kor szemét. Itt most egy élő művész beszél… Az állat egész életében harcban áll a korlátokkal, amelyekkel a természet sújtotta. A művész is többre vágyik, mint hogy elég erős kötelet kapjon. Felakasztja ugyan magát a tapasztalat kedvéért, de a nyaka bármily kemény, azért adjatok sok időt neki. Érzékenyebb az időre, mint bármelyik más ember. Kutatja a tehetségét. Részt vesz minden kalandban, amivel csak szembekerül. Boszorkányfőzete ezektől a kalandoktól lesz az övé.”

1952-ben készítette első filmjét, és dolgozott egészen addig, míg kórházba nem került. Ő sem tudta pontosan, mennyi filmet forgatott. Hosszú-hosszú évekig, hasonlóan sok társához, fordítós nyersanyagra dolgozott, nem készíthetett másolatot. Ha eladta az egyik filmet, eltűnhetett a szeme elől, vagy elvesztette az emlékezés. „Mindig tiltakoztam az ellen a hiba ellen – írja egyik szövegében –, hogy művészetként kezeljenek minden filmet, a hétköznapi vacakot is. Olcsó dolog ezt hirdetni. Lealacsonyítják így a művészetet, és a filmeknek sem használnak.” Művészetről beszélni, persze ma már túlzás. Nem is várják el a szerzők, miközben röhögnek a kasszánál. Brakhage-nek, persze, az élete volt minden filmje. Egyik kamerája ott volt mindig testközelben, hogy rögzítse minden percét annak, ahogy „megy az élet.” Úgy kezdte el minden napját, hogy belőtte a kamerát, és elalvás előtt állította le a gépet. Ez az életéhez tartozott, nem gondolta művészetnek. Az örökjáró filmkamera végezte a maga dolgát, miközben ő élt és mozgott, és forgatta a filmjeit. A rögzítés napi ténye szülte meg a „híradóit”, az „avantgarde híradókat”, amelyeknél szerkesztetten vett fel mindent, témák szerint feldolgozva. Kisborjú születéstől a halottasház horrorjáig, vagy egy „briliánsan szent filmjében” egészen a Teremtésig. Az „állandó, napi” szalag ilyenkor is forgott – forgott, csak ha ő nem, akkor első felesége vagy az egyik gyerek kezelte a másik gépet. Ezek a híradók, „művészeti híradások” addig példa nélkül álló műfajokat teremtettek, még az úgy nevezett függetlenek között is. A híradó/szerű/ beszámolók során túl készültek a nagyfilmjei, különféle hosszúságban, egypercestől a százpercesig. Filozofáló összegzések, költemények, nagykoncertek – többségükben hangok nélkül.

Brakhage tudatosan építette programokba filmjeit, és a variánsok együtt hozták létre az általa várt „teljes” hatást. A vetítéseken általában ott volt ő is. Saját gondolati utazása, töprengése és tanítása stációit vetítette, osztotta meg nézőivel.

A megszülető, létező, élő világ energiájaként fogta fel a filmezést. Ennek működtetésére használta fel eszközeit. Költő volt és komponista (zongorázott, hegedült és énekelt). A nézői érzékek határain varázsolt. Sok olyan jelenet szerepel a filmjeiben, amelyeket, ha az érzékelés szabályai szerint vág meg (többnyire kamerával tette ezt), egy tudományos tévéfilm részei is lehetnének. Brakhage azonban olyan rövid időt biztosít nézőinek egy-egy képre, hogy érzéki látomásként vetülnek a szemeikbe. Nem narratív folyamatként, nem is konkrét élőlényként, tárgyként, lényként szembesülnek a látottakkal, hanem egy forrongó, vibráló, kisugárzó, öntörvényű látványvilág üzenetét kódolgatják. A – mindig természeti effektként használt, nem közlő, de jelerejű – hangvilág csak addig kellett filmjeiben, míg a képekben rejlő sodró erő nem volt elég. Amíg az értelmünket kereste a látott világ. Amikor Brakhage az érzékekre és a belső, mélytudati rétegekbe tette át a filmképeit, elhagyta a hangvilágot. A hallható hangvilágot, mert képeinek szerkezete, kiváltképp a ritmusai, a vágások költészete zenei. A zeneritmus költészete. Mintha fordított volna a Messiaen-i képleten: belső zene, belső jelek táncolják a tartamot. „A kommunikációt nem a megszokott módon, hanem az üzenet átvitelére használjuk a művészetben. A művészeteket hagyományosan misztérium veszi körül. Nézhetjük történetüket keletről vagy nyugatról, mindig inspirálták közönségüket, ami más, mint a befolyásolás.”

Brakhage-ék Rollinsville-ben éltek, amikor első gyerekének, Myrrenának tanítónője levelet írt neki, hogy osztálytársai kerülik a kislányát. Nem játszanak vele, nem is ülnek mellé. Szereti Myrrenát, mert okos, ügyes gyerek. Beszélgetett vele. Megcsapta egy furcsa illat, és látta, hogy a kislány koszos. Elmondta, hogy nem mosakszik. Undorodik minden víztől. Nagyon kéri Brakhage papát, hasson oda, hogy Myrrena tisztán jöjjön iskolába. Brakhage papa levelet írt, hogy a családja és ő maga is rendszeresen mosakszik, egy nap többször is. Zuhany van a kertjükben is. Felesége és ő a zuhany alatt szórakoznak. Azzal a szándékkal, hogy Myrrena is kedvet kapjon a fürdéshez. Hancúroznak, kergetőznek, de a kislány mégsem kap kedvet. Reméli, hogy észhez tér majd, és elhiszi, hogy jó a fürdés, mert a büdös ott is büdös. Továbbra is fürdenek majd, ez az, amit megígérhet, mert hogy kényszerítse lányát olyasmire, amit ő nem szeretne, azt a tanárnő sem akarhatja.

Ez a kedvenc Brakhage-sztorim. Áldja meg az Isten.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2359