KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
   2015/február
NEOWESTERN
• Benke Attila: Vadnyugat jelen időben A western mint parabola
• Szalkai Réka: Mitológia helyett pszichológia Beszélgetés Anders Thomas Jensennel
• Kovács Bálint: „Az ellendrukkereknek lesz igaza” Beszélgetés Miklauzic Bencével
• Baski Sándor: A szabadság tere Parkoló
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A valóság meglepő ereje Szuperhős és önreflexió
• Sándor Anna: A lúzer színeváltozása Szuperhősök – másképp
TUDÓSOK A MOZIBAN: GENETIKA
• Győrffy Iván: Isten a laborban Genetika
• Géczi Zoltán: A genom lelke Az origó
• Sepsi László: Rossz vér Eugenetika és horrorfilm
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 2. rész
• Bilsiczky Balázs: Rókatündér Sutapesten Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
• Fülep Márk: A hangok mögötti ember Beszélgetés Pethő Zsolttal
• Veress József: Harmadik nekifutás Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő
FESZTIVÁL
• Báron György: Fekete éjszakák Tallin
• Teszár Dávid: Koreai riviéra Busan
INTERNET
• Szirmai Gergő: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
• Szűk Balázs: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
FILM / REGÉNY
• Géczi Zoltán: A pokolba és vissza Rendíthetetlen
• Simor Eszter: Testben mondom el Rendíthetetlen
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Győztes és áldozat Amerikai mesterlövész
• Varró Attila: Távoli Behatoló Eszköz Blackhat
• Kránicz Bence: A vesztesek dühe Foxcatcher
• Csiger Ádám: Jazz életre-halálra Whiplash
• Huber Zoltán: Igény szerint Dumapárbaj
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Második esély
• Kolozsi László: Szerelmes nővérek
• Barkóczi Janka: Fehér árnyék
• Varró Attila: Vadon
• Baski Sándor: Öveket becsatolni!
• Roboz Gábor: Esélylesők
• Tüske Zsuzsanna: Későnérők
• Vajda Judit: Vadregény
• Vajda Judit: Vadregény
• Sepsi László: A hetedik fiú
• Csiger Ádám: Mancs
• Huber Zoltán: Elrabolva 3.
• Kránicz Bence: Joker
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Pethő Zsolttal

A hangok mögötti ember

Fülep Márk

Pethő Zsolt a magyar rajzfilm nagy korszakának meghatározó zeneszerzője.

Gusztáv-sorozat, Frakk, a macskák réme, Mirr-Murr, a kandúr, Vizipók-csodapók, Pom-Pom meséi, Misi Mókus kalandjai, A nagy ho-ho-horgász, Vili, a veréb – fél évszázad távlatából is közkedvelt rajzfilmjeink felsorolása is hosszú. Pethő Zsolt zeneszerző a világhíres magyar rajzfilmkészítés hőskorszakának valóságos sztárja, noha első telefonbeszélgetésünktől kezdve éreztem, hogy csillogásnak puszta gondolata is messze áll tőle. Munkáját mindig mindenki dicsérte. „Kis zenék nagy mestere” − írta róla Foky Ottó − aligha lehetne szebbet írni; művészembernek igen ritkán jár ilyen elismerés.

 

*

 

Milyen volt a családi háttered?

Első vagyok, aki kilógok a sorból. Apai nagyapám textilkereskedő, anyai nagyapám bányászként kétszer járt Amerikában. A két nagyanyám háztartásbeli volt. Apám villanyszerelőként nem tudott álláshoz jutni, így elment katonának. Zászlós volt a legmagasabb fokozata, ami rám nézve később sok hátránnyal járt, mert „egyéb” származásúnak számítottam. Édesanyám 14 éves korától dolgozott egy illatszergyárban.

Mikor indult a zenei pályád?

Elég későn, 12 éves koromban (1949-ben) kezdtem zongorát tanulni a körzeti zeneiskolában, ahol Geszler György tanította a szolfézst. Két év után felvételiztem az Erkel Ferenc (ma Bartók Béla) Zeneművészeti Szakiskola- és Zenei Gimnáziumba. A karvezetésnek becézett szolfézs szakon tanultam Deák Bárdos Györgynél, de Baranyi János akkori igazgató az oboa szakra is beíratott Dr. Schwáb Nándorhoz. Egy nagyon régi ócska hangszerre ketten voltunk. Az oboát két átkínlódott év után letettem, karvezetésből elvégeztem a négy évet. 1956-ban felvételiztem a Zeneakadémia karvezető szakára, de (ilyen-olyan, zenétől független okból) nem vettek fel… A sikertelen felvételi után anyám elvitt az illatszergyárba, anyagbeszerző lettem, „segédmunkás” állt a munkakönyvemben. Érdekesség, hogy az osztály vezetője az „Eresz alatt fecskefészek” daláról híres Alpár Géza nótaszerző volt.

Zeneszerző szerettél volna lenni? Ez nagy csalódás lehetett.

„Már apró gyermekkorban” kacérkodtam a zeneszerzés gondolatával, ezért nem adtam fel. Visszairatkoztam a Konziba zeneszerzés és magánének szakra. A zeneszerzésben Sugár Rezső vezérletével lépegettem előre, éneket a nagyszerű Újfalussyné Mándy Margit tanárnőnél tanultam, de ez – nem véletlenül − szép lassan abbamaradt. Zongorát Robitsek Mórné Chitz Kláránál tanultam. Mindebből annyi hasznom származott, hogy a katonaság örömeiben erősen csökkentett ideig részesültem, és ekkor ismertem meg több későbbi pályatársamat, mint például Kovács Péter operaénekest, Szabó Sipos Tamást grafikus-rajzfilmrendezőt. Akkoriban írtam is néhány dalt, a szívem vérzik egyikért-másikért, hogy nem szólalnak meg.

1958-ban újból próbálkoztam a Zeneakadémiával, de a lelkesedésem csupán annyi maradt, mint annak a rúdugrónak, aki már a roham alatt tudja, hogy úgyis csak átbújik a léc alatt. Az eredmény ennek megfelelően sikerült… Megbocsájtottam mindenkinek, mert ráleltem egy olyan pályára, ami ezeket feledtette. De hozzá kell tennem, azért csak más lett volna, ha Nagy Olivér tanítja meg nekem a partitúraolvasást, vagy lett volna egy társaság, akikkel a szakmában együtt élek. Én olyan egyedül álltam ebben az egészben!

Hogyan sikerült tovább lépned?

1959-ben Sugár Rezső tanár úrtól kaptam egy pályázati felhívást, hogy Miskolc városa új zeneműveket vár. Írtam egy kantátát Cantio Tokaji címmel Tarbay Ede szövegére, alt és bariton szólóra, vegyeskarra és zenekarra. A kantáta III. díjat kapott. Vokális műveimmel később is értem el sikereket: 1960-ban Debrecenben Ha abból a fából vegyeskari művemmel (Simon Lajos versére) és 1991-ben Kecskeméten (ugyancsak Tarbay Ede verseire) Románc mini dalciklusommal II. díjat értem el. Ezek a műveim sajnos mind fiókban vannak. Írtam szimfonikus zenekarra is, 1971-ben a Magyar Rádiónak egy versenyművet kürtre és madárra zenekarral. A kürtöt Tarjáni Ferenc játszotta, a madarat én fütyültem. Második művem a Szellő szimfonikus zenekarra zongorával és gitárral.

A kezdeti nehézségek ellenére a sors megadta neked, hogy belekezdj abba műfajba, amiben aztán több évtizeden keresztül sikerrel működtél. Hogyan kezdődött?

1960-ban felvettek a rádióba zenei összeállítónak, és elkezdtem járni a magam útját. Rövid rádiós pályafutásom után a Pannónia Filmstúdióban lettem zenei referens. Egy épületben volt a rajzfilm és a szinkron, én az utóbbinál dolgoztam. Szinkronfilm alá zenéket szerkeszteni, a filmben megszólaló dalokat leírni, színésznek betanítani, ilyen feladataim voltak. Dr. Szekeres Kálmán a konzi igazgatóhelyettese mondta, hogy amit én csinálok, az „zenei hólapátolás”. Ám nem sokkal később már rajzfilmzenéket komponáltam. Gyermekkori moziélményeim ráirányították érdeklődésemet az animációs film világára. Megkerestem a híres rajzfilmes Macskássy Gyulát és „felajánlottam neki szolgálataimat.” Kérte, hogy mutassak valamit, de nekem semmim nem volt az öntudatomon kívül. Megbeszéltük, hogy írok valami kis apróságot (Mütyürke), amit aztán elismerően elfogadott. Egy évvel később megkínált egy reklámfilm zenéjének megírásával (Táblás csokoládé). Erre a kis darabra felfigyelt a már akkoriban ugyancsak „nagy erőnek” számító Nepp József, aki ennek nyomán és néhány reklámfilm után rám bízta a Gusztáv-sorozat (1964) főcímzenéjének megírását. A sok-sok epizód közül 73-nak én írtam a zenéjét, a többiét (egy-két kivétellel) Deák Tamás. A főcím téma az enyém volt, amit a sorozatba bekapcsolódott zeneszerzőknek használniuk kellett. Érdekességképpen mondom, Kovács Béla klarinétművész is írt egy epizódhoz zenét. Nepp József maga is szerzett zenét, gitározott, kísérletező kedvű ember volt.

Elkezdődött a rajzfilmek hosszú sora...

Az akkoriban „csúcsra járatott” magyar rajzfilm rengeteg munkához juttatott. Sok nagyszerű rendező munkatársa lehettem: Macskássy Gyula, Nepp József, Vajda Béla, Ternovszky Béla, Jankovics Marcell, Dargay Attila, Foky Ottó, Richly Zsolt és még sokan mások. Amikor összedőlt a magyar rajzfilmgyártás, az alkotók erejük teljében lévők, sikeresek voltak. Jó lett volna azt a lendületet tovább vinni.

Kik azok az előadóművészek, akik a műveidet játszották?

Első helyen kell megemlíteni Hidas Frigyest, aki ismerte a műfajt és nagyon jó keze volt, tudott alkalmazkodni. Műveim 90 %-át vezényelte nagy odaadással és szakmai tudással. Leginkább a Magyar Rádió Zenekarának tagjai voltak az előadóim. A zenészekkel nagyon jóban voltam. Szívesen emlékszem Lajos Attila fuvolaművészre és szólamtársaira, Tóth Lajos „Laló” oboaművészre. A Rádiózenekarból Bognár László harsonás és Selényi Ferenc brácsás tartották a Pannóniával a kapcsolatot, hogy milyen hangszerekre volna szükségem. Sokféle muzsikus játszotta zenéim. Legkülönfélébb összeállításokban a Stúdió 11 vagy az Express Együttes. Sajnáltam, hogy az élőzene-felvétel lassan kiszorult az általam készített rajzfilm zenékből, mert a zenészbérek egyre emelkedőbb összegeit a produkciók már nem viselték el.

Mi lett a megoldás?

Itt jött a képbe a szintetizátor, mint egyszemélyes „zenekar.” Bizonyos értelemben rákényszerültem, azzal együtt, hogy ez is az egyik vágyam volt. Lemezről ismertem Viktor Kolankowski lengyel fuvolistát, olyan jó hangzások voltak benne, hogy ki akartam próbálni. Egymásra játszás, többsávos felvétel, ilyesmik érdekeltek. Természetesen a kezdeti próbálkozások hagytak némi kívánnivalót maguk után, de az idők folyamán sikerült egy jószerivel minden igényt kielégítő stúdiót felépítenem, abban aztán dolgozhattam kedvemre. Mai napig használható berendezés, csak mára erkölcsileg elavult. Rengeteg filmzenét feljátszottam itthon. A sok közül kiemelném a Vili, a veréb (Gémes József) és az Egérút (Ternovszky Béla) zenéjét. Ezek ún. egészestés filmek, a többi rövidebb-hosszabb darabnak se szeri, se száma… Sajnos, ez már mind a múlté. A világsikerű magyar rajzfilm elhalálozott. Van néhány hősiesen küzdő műhely (mint a kecskeméti), és néhány egyéni próbálkozás, de hol van már az az idő, amikor sorozatban készültek a jobbnál jobb művek!

Gondolom, azért sok örömteli élményt adott neked a rajzfilm.

Az egyik nagy örömöm az volt, hogy akármilyen hangszert kértem – csontzongorától kezdve a kontrafagottig −, azonnal hozták. A stílusokat úgy váltogathattam, ahogy a feladat és kedvem tartotta. Vonzott az is, hogy amit ma leírtam, azt éjjel a kottamásoló lemásolta és másnap már meg is szólalt. Nem úgy van, hogy valaki ír egy akármilyen remekművet és elsüllyeszti a fiókban. Úgy gondoltam, ha nekem a rajzfilmek zenéje rendeltetett, minek üldözzek más ideákat? Félő, ha zongoraversenyt írtam volna, egyetlen vidéki előadást élt volna csak meg és vége. Hát, ez sem csábított.

Felkéréseid egész speciális helyzetek elé állítottak, hiszen a filmzene készítésében az idő a legkomolyabb feltétel.

Kedvenc példámmal élve: ha a filmben elkezdenék egy fúgát, hiába kellene továbblépni, hogyha a képen már más van. A zenét úgy kell tovább vinni a következő eseménybe, hangulatba, hogy az átmenetek természetesek legyenek, a zene ne sérüljön, és kövessem a film történéseit. Úgy kellett megfelelni, hogy a zene a saját törvényeit nem tudja teljesen követni, mert a képen, pillanatokon belül már más történik. Értelmes legyen a zene, de nem úgy, hogy kizárólag a zenei formát viszem tovább. Tulajdonképpen magának a cselekménynek van egy formai követelménye. A film egy történetet mesél el, nekem is egy történetet kell a zenével elmesélnem, ami ugyanúgy ritmikailag, harmóniailag kötött formákból áll. Mindig változtatgatni kell a zenei lépéseken azért, hogy szinkronban legyek a filmmel, sőt, jobb legyek nála. Ez a legkomolyabb feltétele annak, hogy a rajzfilmhez lehessen komponálni: nemcsak hangokat, hanem zenét. Bolberitz Tamás operaházi karmestertől kaptam egy dicséretet: „nálad minden úgy kijön.” Mert ugye másodperc beosztásokra kellett dolgozni. Mondta, hogy mennyi kínlódás volt sokszor a helyszínen megszabni a zenét, hogy megfelelő időtartamú legyen. Ez velem, hála Istennek, nemigen fordult elő.

A rajzfilm készült el hamarabb, vagy a zene?

Az esetek 99%-ban a film előbb készül el. Miközben látom a filmet és hallom a dialógot, lemérem a különböző történéseket, hangulatokat, szüneteket, stb. Nagyon ritkán van meg a zene előre, mint Foky Ottó La Desodora (1983) báb-operafilmjében.

Egyszer nyilatkoztad, hogy az volna a legjobb, ha választani lehetne a hangszeres apparátus vagy a szintetizátor között. Tehát nem a kényszer szülné sem ezt, sem azt.

Igen, mert van, amit csak az elektronikával lehet megcsinálni, és vannak helyzetek, amik kiáltanak az akusztikus hangszerekért. A film határozná meg, melyiket választom. A nagyon erős érzelmeket akusztikus hangszerekkel szólaltatnám meg.

Meg lehet határozni a kifejezésmódok közötti különbséget?

Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy más a kettő. Hét szintetizátoromból ki kellett választanom azokat a hangszíneket, amikre gondolok. Meglévő hangszíneket nem kombináltam össze, nem változtattam, mert a japánok több ezer remek hangszínnel elláttak. Szándékaim szerint ezek a gépek is akusztikus hangszerek. Nepp József mondása volt, hogy a szintetizátor olyan, mint egy svájci bicska: van rajta dugóhúzó, csavarhúzó, és még mindenféle szerszám, de az igazi dugóhúzó jobban húz, az igazi csavarhúzó jobban csavar. Van benne igazság. Máskülönben akármilyen zenét szeretnék írni, le lehet jegyezni bármilyen hangszer összeállításban. A lényeg, hogy a zene egységes legyen és jellemző legyen a képre és rám.

Melyek azok a rajfilm-zenéid, amelyek részben vagy egészben a házi stúdiódban készültek?

A Frakk (1971), a Mirr-Murr, a kandúr (1971), Gyulai Gál János a második sorozattól hagyta rám A legkisebb ugrifülest (1976), Kíváncsi Fáncsi (1985) és a Varázsműhely (1990) házi stúdiósak. Műszaki embernek is kellett lennem, hogy úrrá legyek a nehézségeken.

Egy-egy történéshez többféle zenei formát kigondoltál?

Nagyon büszke vagyok, hogy zenét nem ismételtem soha. Sosem szólt a rendező, hogy „ezt aztán nem!” Itthon persze rágódtam a dolgon. Az első gondolataimat jónak gondolom. A zenekari partitúrát – például a Misi Mókus kalandjai (1980), Az erdő kapitánya (1988) esetében – le kellett írni, akár ha kisebb is, a komponálást és a hangszerelést egy időben végeztem. Jegyzeteket csak a házi stúdió esetén készítettem, de ez a házi stúdió egyik legnagyobb előnye. A Frakk-ban végig Hammond-orgonán improvizáltam. Nem volt pénz, így odaültem az orgonához. Jó játék volt, de a dolog szegényessége bántott egy kicsit. A Vízipók gyártásvezetője még a négyfős zenekart is sokallta. Talán a műfaj sem igényli a nagy együtteseket. A képi és zenei gesztusok megelégedtek azzal, ami létre tudott jönni…

A képi illusztrációk is szerényebb kivitelben valósulhattak meg?

A sorozatoknál a rajzi kifejezési forma egyszerűbb, bár az is rengeteg munka. Ami képileg nagyon komplikált, azok a rendezőknek az egyedi filmjei. Gémes József Daliás idők című egészestés festményfilmje vagy Rófusz Ferenc A légy mindenképpen említésre méltó alkotások ebből a szempontból is.

Milyen munkafolyamatban írtad a zenéket?

Amint a filmet a stúdióban, itthon én is részletekben készítettem el a zenéket, csak azután kerültek egymás mellé a keverésnél. A zenei háttér nem szorítkozhat a főcímzenére, minden epizódhoz meg kellett alkotnom a zenét, hiszen néma rajzfilm nincs. Eleinte a filmgyárban a vágóasztalon futtattam a képet, később videón megkaptam és hazahoztam. Olykor szöveggel együtt, vagy a nélkül. A kép 95%-ban kész volt. Nagyon ritkán előfordult, hogy csak blankok voltak egy-egy helyen, amit még nem rajzoltak meg. De a hossza mindig maradt, a készülő kép történésének elmesélése alapján írtam meg a zenét. Szerencsémre, forgatókönyvre nem dolgoztam egyszer se, mindig képpel együtt kaptam. Ez egy látványműfaj, az a jó, ha látom. A magyar rajzfilm egyik legnagyobb hibája, hogy az első kockától az utolsóig dialóg van. Felmerül a kérdés: miért látom, amit elmondanak? Egyik rendező mondta, hogy „a zene sokkal jobb dialóg nélkül.” A zene minőségét nagyon befolyásolja a hangmérnök munkája a keverésnél. Sok problémám volt a hangmérnökökkel, hogy minden kellően érvényesülhessen. Bocsássanak meg nekem! Persze a zene nem szőnyeg, amit innen elgurítok a végéig, aztán kész; a szünet is a része. Jobb lett volna, ha többször dialógus nélkül hagynak. Amikor jeleztem ezt, konfliktust szült. A zene zörej és dialóg nélkül önmagában is kifejez. Ezért szerettem a Gusztáv-sorozatot, mert abban semmi dialóg sincs, csupán néhány szükséges hangutánzó szó. Azért jó barátságban voltam mindenkivel. A megrendelések szépen sorban elértek, amelyek emberi kapcsolataimból jöttek, legtöbbször a Pannónia Filmstúdiónál rendelt egy cég egy filmet, megtaláltak és megcsináltam.

Hogyan gondolsz vissza az eddigi pályádra?

Alapjában véve úgy tűnik, hogy így volt jó. A megrendelők gyakori invitálása, a tőlük kapott elismerések kielégítették becsvágyamat. Díjeső nem hullott rám, de a szakmától kapott Pannónia-díj (1991), a hivatalosságtól kapott Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (2005) és a Balázs Béla-díj (2013) örömömre szolgált. Nem voltam a Pannónia Filmstúdió alkalmazottja a rajzfilmnél, mégis díjat adtak nekem.

Tervezel még új zenéket?

Nem látom rózsásnak a helyzetemet. Akik ma rajzfilmmel küzdenek, nem rám gondolnak. Más műfajban pedig nemigen gondolkozom. Idáig sem írtam zongoraversenyt, valószínűleg már ezután sem fogok. Képeket még készítenék. 1997 körül kezdtem számítógépes grafikával foglalkozni. Eddig kb. 70 darab képet készítettem. Anyagi hasznom nem származott ebből, de az elmúlt években megtartott öt egyéni kiállításom jó emlékeket ébreszt bennem. De a kezdeti lelkesedésem mára mégis kihűlni látszik… Szabadidőmben maradt a két örök kedvencem a tenisz és az autó. Vannak ugyan kortársaim, sőt nálam idősebb, tiszteletreméltó alkotóművészek, akik még mindig tűzzel-vassal nyomják a művészetet. Én nem tartozom ezek közé… Ám, ahogy korábban mondtam, így is jó volt!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/02 38-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12181