KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
   2014/január
JODOROWSKY
• Jankovics Márton: A világfi hazatérése Jodorowsky, a mágus
• Sepsi László: A próféta kudarca Frank Pavich: Jodorowsky’s Dune
JAPÁN SZELLEM
• Varró Attila: Harcosok és hittérítők 47 rónin
• Csiger Ádám: Ház az erdő mélyén Hausu
FREARS
• Takács Ferenc: Itt és most Stephen Frears
• Vajda Judit: Nihil nimis Philomena – Határtalan szeretet
MISS HOLLYWOOD
• Kovács Kata: Neurózis és happy end Nicole Holofcener
• Baski Sándor: Hölgyválasz A korhatáros komédiák evolúciója
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Nehéz ébredés A szocializmus reform-filmjei – 2. rész
• Kővári Orsolya: „Az oroszlán: asszimilált bárány” Filmszínpad: Rába Roland
QUEER FILMEK
• Kis Katalin: A bús heteroszexuális férfi panaszai Melegek a magyar filmben
• Harmat György: Ugyanaz a szerelem Budapest Pride LMBTQ Fesztivál
• Huber Zoltán: Másképpen más Coming Out
TEST ÉS LÉLEK
• Kovács Petra: Titkok a vásznon London: Európai Pszichoanalitikus Filmfesztivál
• Pintér Judit Nóra: A szenvedés képei Betegség a filmvásznon
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: Béketeremtő filmes háború Bosnyák filmek
CAPA 100+
• Bácsvári Kornélia: A mexikói bőrönd Capa 100+
• Kolozsi László: Capa filmje Robert Capa/A Játékos
KÖNYV
• Kelecsényi László: A vér nem válik vízzé Inkey Alice: No de Alizka!
FILM / REGÉNY
• Bocsor Péter: Fehéren feketén Solomon Northup: Twelve Years a Slave
• Roboz Gábor: Halványuló kézjegy Steve McQueen: 12 év rabszolgaság
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A ló másik oldala Overdose – Vágta egy álomért
• Bilsiczky Balázs: Határtalanul Háromkirályok
• Andorka György: A halhatatlanság halála A futurológiai kongresszus
MOZI
• Baski Sándor: Ezerízű szerelem
• Forgács Nóra Kinga: Csinibabák
• Alföldi Nóra: Joséphine
• Csiger Ádám: Csókok és gólok
• Kránicz Bence: Harcban élve
• Huber Zoltán: Behálózva
• Roboz Gábor: Kísértés
• Tüske Zsuzsanna: Dom Hemingway
• Parádi Orsolya: Belle és Sébastien
• Varró Attila: Csillaghercegnő
• Sepsi László: A hobbit: Smaug pusztasága
• Vajda Judit: Vágyak szerelmesei
DVD
• Pápai Zsolt: 80 huszár
• Soós Tamás Dénes: Amerikai vérbosszú
• Soós Tamás Dénes: Klein úr
• Tosoki Gyula: A bűn árnyékában
• Benke Attila: Vörös nap
• Varga Zoltán: Szellemes karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

A szocializmus reform-filmjei – 2. rész

Nehéz ébredés

Pólik József

A 60-as évek magyar új hulláma egyértelműen a reformerek oldalán állt a keményvonalas kommunistákkal szemben. A reform folyamatának azonban az 1968-as prágai tavasz elfojtása véget vetett.

Az átépítés programja

 

A Falak főhősének, Benkőnek végső választása – fejlődéstörténete – szimbolikusan értelmezhető. Azt demonstrálja, hogy vannak olyan történelmi pillanatok, amikor a kisember erkölcsi bátorsága, áldozatvállalása nélkül nem lehet sikeres semmilyen felülről kezdeményezett politikai vagy gazdasági reform.

Egy politikai rendszer kaotikus széthullásának vagy békés, rendezett átalakulásának történetét – az emberi sorsok szintjén – két módon lehet elmesélni. Az első lehetőséget a kor meghatározó személyiségeinek ábrázolása jelenti, akik döntéseikkel a történelmi folyamatokat irányítják, vagy azt hiszik, hogy irányítják. Ez a politikai dráma műfaja. Kovács ezt a műfajt is választhatta volna elméletileg, hiszen a hatvanas években az uralkodó csoport felvilágosult, az addigi rezsimmel elégedetlen tagjai kezdeményezték a reformot. A politikai vezetés alkalmasságának vagy alkalmatlanságnak kényes kérdését azonban nem lehetett felvetni 1968-ban: ez tabu volt a rendszerváltásig. Kovács a másik lehetséges megoldást választotta: közéleti drámát rendezett, amelyben kisemberek játsszák a főszerepet. Sodródnak a történelmi eseményekkel, néha azonban, kivételes pillanatokban, olyan utat választanak, amely hatással van az egész társadalomra.

A Falak hősei mérnökök, igazgatók, osztályvezetők, de mivel politikai hatalommal nem rendelkeznek, kisembereknek tekinthetők. Ezeket a kisembereket – a rendező látásmódja szerint – erkölcsi felelősség terheli a szocializmus adott állapotáért. A film hősei, de a rendező és a kritikusok is azon az állásponton vannak a hatvanas években, hogy a munkásosztály, a parasztság és a haladó értelmiség, tehát a magyar társadalom többsége 1945 után szabadon választotta – szovjet minta alapján ugyan, de maga építette fel – a falakat: a szocialista rendszer most éppen áttervezésre és átépítésre szoruló konstrukcióját. Ez az álláspont Heller Ágnes 1968-as Falak-kritikájában fogalmazódik meg a legvilágosabb módon: „…nyilvánvaló, hogy a film hősei csak azok lehetnek, akik számára ennek a társadalomnak a »konstrukciója« életkérdés, azok, akik maguk építették fel ezt a világot, akiknek a vére éppúgy beleépült ezekbe a falakba, mint hajdan a balladai Kőműves Kelemennéé.” Figyelemre méltó, hogy Heller nem tesz különbséget az építő és az áldozat között, pedig Kőműves Kelemenné testét az asszony akarata ellenére keverte bele a tizenkét kőműves a mészbe. A szocializmus „balladájának” a hatvanas években még nincsenek ártatlan áldozatai, jobb sorsra érdemes, tragikus vesztesei: a konstrukció léte még minden tisztességes magyar állampolgár számára „életkérdés”.

Heller logikusan gondolkodik, amikor levonja a következtetést: ha igaz, amit a politikai vezetés állít, hogy a szocializmust a magyar társadalom választotta, sőt építette, akkor ez a választó-építő többség okkal gondolja úgy, hogy joga van az átépítéshez, a konstrukció átalakításához, feltéve, hogy bebizonyosodott: az, ami most van, nem működésképes, nem jól megalapozott. „Azokat a falakat ugyanis – írja Heller –, amelyeket mi építettünk, nem kell tőlünk független és megváltoztathatatlan hatalmaknak tekintenünk. Éppen mert mi építettük őket, éppen, mert már bennük van a mi vérünk, mert bennük vannak a kompromisszumaink, a tévedéseink – éppen ezért van lehetőségünk és jogunk rá, hogy átépítsük őket, akkor és úgy, ahogy szükségesnek és igazságosnak tartjuk.” A film hősei is így gondolkodnak. A legbátrabbak azonban már azzal is elégedettek lennének, ha a „szemérmes hallgatás” helyett végre tényleg ki lehetne mondani: a szocializmus falakat is jelent, „amelyek néha távolabb vannak, mint gondoljuk, de néha közelebb, mint lehetnének.” (Kovács András)

A változás útjában álló politikai-társadalmi és erkölcsi-pszichológiai akadályok – a külső és belső falak – elemzése célt szolgál: Kovács a reformtörekvéseket akarja támogatni az analízissel. Mi a reform lényege? Ezt a film címét értelmező utcai pantomim jelenetben definiálja a rendező. Eszerint a rendszer reformja nem a falak lerombolását – nem a szocializmus elutasítását – jelenti, hanem egy-egy „falszakasz” óvatos átépítését. A film története, konfliktusrendszere arra a gondolatra épül, hogy „nincs értelme a bennünket körülzáró falak ledöntéséről beszélni addig, amíg ki nem használtuk a falakon belüli mozgásteret.” (Vitányi Iván: A hitelesség kettős mértéke. Filmkultúra, 1969/2.) Más szóval: nem ésszerű és erkölcsileg sem helyes addig elutasítani a szocializmust, amíg nem tapasztaltuk meg, hogy még milyen gazdasági, politikai, ideológiai lehetőségeket rejt magában. Lehetséges ugyanis – és a film éppen ezzel a következtetéssel zárul –, hogy „ha mind kitöltenénk a számunkra adott mozgásteret, mérhetetlenül ki tudnánk tágítani egész társadalmunk lehetőségeit.” (Vitányi Iván) „Mérhetetlenül” – ebben a kifejezésben összpontosul a korszak minden illúziója, vágyálma, reménye, mindaz, amit röviden a kádárizáció politikai utópiájának nevezhetünk.

 

 

A „féllábú sofőr” története

 

Ha összehasonlítsuk a Falak identitásszerkezetét a két évvel később készült Kitörésével, hasonlóságokat és különbségeket egyaránt megfigyelhetünk. Mindenekelőtt megállapítható: Bacsó Péter ugyanolyan közéleti vitafilmet („kérdező filmet”) rendezett, mint Kovács András. Bár a Kitörésben nagyobb hangsúlyt kap a történet, sőt a kaland, a narratívát olyan jelenetek tagolják, amelyek esszéisztikus jellegűek, s így nem viszik előre a cselekményt. Ezek a jelenetek ideológiai, erkölcsi vagy éppen gazdásági problémákkal foglalkoznak – például azzal a kérdéssel, hogy ha „a szocializmus építésének idején a munkásosztály gyakorolja a hatalmat a proletárdiktatúrában”, akkor miért akar egy munkás, aki „a hatalmat gyakorolja”, disszidálni? „Valóban a munkásosztály gyakorolja a hatalmat?” A kérdés akkor vetődik fel, amikor a filozófiai tanulmányokat folytató Anna (Lendvai Katalin) riportot készít későbbi szeretőjével, a disszidálási kísérlet miatt börtönre ítélt Lacival. Laci (Oszter Sándor) szemléletes választ ad a kérdésre. Eszerint azért akarta elhagyni az országot, mert 167 cm magas ember létére eddig mindig olyan „szobákban” kellett járnia, „ahol a plafon a földtől 160 centire van”. „Én – mondja Laci – nem vágyom különösebben hatalomra, de van néhány dolog, ami miatt mindig görbén járok. Egy: nem hagytak dolgozni. Pedig munka nélkül nyolc órán át a gyárban lötyögni: szar dolog. Kettő: egy olyan gyárban, ahol a munka nem igazán munka, a bér sem igazán bér. Harmadszor: a lakás. Tudja mit, erről ne is beszéljünk. Egy lányt el akarok vinni. Hova vihetem? Az erdőbe? A pofámba világítanak. Közszeméremsértés. Tudja, az agyamra ment ez a sok közszemérem.” Laci indulatos, szociális elégedetlenséget jelző kifakadása – két évvel a Falak után – ijesztő képet fest az „ésszerűen korlátozott szabadság” rendszerében uralkodó állapotokról. A pazarló állami vállalat racionális átszervezésén dolgozó Pray, Laci okos, melegszívű, iróniára hajlamos főnöke (Liska Tibor, a reformközgazdász játssza) is elkeserítőnek látja a helyzetet. Amikor Pray és az akadozó anyagellátás miatt a gyár udvarán tétlenül lődörgő Laci megismerkedik egymással, a közgazdász ezt mondja: „Tudja, én mit szeretnék? Robbantani. Tudja, valahogy úgy, ahogy az atomtudósok csinálták az első atommáglyákat. Ha ezt a társadalomban lévő sok, mozdulatlanságra kényszerített energiát föl lehetne szabadítani, az jelentősebb lenne egy atomrobbantásnál.”

Bacsó Péter filmje a két „robbantó” barátságának történetén keresztül az ötvenes években kialakult gazdasági, politikai, pszichológiai mechanizmusokkal való szakítás emberi feltételeit és lehetséges társadalmi következményeit vizsgálja. Ugyanúgy, mint a Falak. Mindkét film azt mondja, hogy gazdasági reformokra van szükség, ezek viszont csak akkor lehetnek sikeresek, ha megváltozik az emberek mentalitása, főleg munkakultúrája. Az ötvenes évek termelési filmjeiben a munka kapcsolta össze az embert a társadalommal, az élvezte társai megbecsülését, bizalmát, aki helyt állt a munka „frontján”. A munkás hős volt, a munka pedig teremtő, szakrális tevékenység. Bacsó nyugtalanító változást regisztrál: a munkás már nem akar dolgozni. Legfeljebb „maszekolni”, mint a Fenntartó Vállalat ügyeskedő szakemberei az Én vagyok Jeromosban (Tímár István, 1970). Erre a problémára akkor reflektál a film, amikor a befolyásos Dragonits Pray ádáz ellenfele, megkaparintja a Laci íróasztalában elrejtett szociológiai térképet, amely a cégnél „dolgozó” (munkát-kerülő) emberek szövevényes kapcsolat- és tevékenységrendszerét ábrázolja: ki-kinek a szeretője, ivócimborája, kártyapartnere, ki-kivel jár vadászni – azaz: ki hogyan nem dolgozik. Amikor a térkép miatt összehívott értekezleten Dragonits (Kállai Ferenc), rátámad az izgatással vádolt Lacira, aki véleménye szerint „a vezetés tekintélyének módszerese lejáratására” törekszik, Pray megvédi munkatársát: „Te, nem olyan rossz ez a térkép. Csak persze három fontos átfedő kör legalábbis hiányzik. Hát először is vannak, akik nem csak vadásznak, szeretkeznek, isznak meg a zűrök eltusolásában nagyok, hanem dolgozni is tudnak, értenek is valamihez, eredményeket is érnek el. Az igaz, hogy ez egy viszonylag kicsi kör. De van egy sokkal nagyobb, akik ma is képesek lennének mindenre, ha legalább valamennyire értelmes, szervezett körülményeket biztosítanánk nekik, és hasznos feladatokat kapnának. Végül az összes körökön belül és kívül is emberek, értelmes lények vannak, akik azért valami hasznos dologra megtaníthatók, és ráfoghatók a szervezettebb munkára, még ha ma félnek is kicsit ettől.” Dragonits válasza rövid és sokatmondó: „Ti is csak azt hiszitek, hogy erről van szó?” – kérdezi.

Bacsó itt ugyanazt mondja, mint az MSZMP-n belüli „ellenzéki párt” létrehozásának, vagyis a hatalom megosztásának lehetőségét felvető Kovács: a reform nem gazdasági, hanem politikai kérdés. Politikai reform nélkül a gazdasági reform nem lehet sikeres, nem változhat meg a munkakultúra sem. „Ahhoz, hogy minden megmaradjon, mindennek meg kell változnia” – mondja Benkő a Falakban, rámutatva arra a politikai dilemmára, paradoxonra, amely a Kádár-rendszer keretei között végül megoldhatatlannak bizonyult. Drámai mondat ez, mert ott bujkál benne a felismerés: ahhoz, hogy a rendszer által kitűzött célok és ígéretek realitássá váljanak, s általuk a rendszer igazolja létezését, lehetséges, hogy olyan mély reformokra van szükség, amelyek felérnek egy forradalommal, a rendszer megkülönböztető tulajdonságainak feladásával. Például annak az alapvető elvnek a feladásával, amely a hatalom koncentrációja és a társadalmi autonómia korlátozása érdekében bürokratikus (állami vagy szövetkezeti) köztulajdonként határozza meg a szocialista rendszer domináns tulajdonformáját.

Mindkét film a jóléti szocializmus megvalósításának lehetőségét mérlegeli, s ezért mindkettő nyugatra tekint: a prosperáló nyugati demokráciák eredményeinek tükrében értékelik a magyar gazdaság és szociális ellátórendszer teljesítményét. Itt azonban már a különbség is kirajzolódik a két mű között. A Falak még elég bátor ahhoz, hogy empirikusan is összehasonlítsa egymással a két világot: Benkő és Lendvai (illetve Marie) találkozása a szocialista Kelet és a kapitalista Nyugat találkozásaként is értelmezhető, ahol mindenki elmondja: mit jelent a vasfüggöny egyik, illetve másik oldalán élni. A Kitörés is eljátszik az összehasonlítás lehetőségével, hiszen Laci disszidálni akar. A történet azonban nem lépi át a vasfüggönyt: rejtély marad, hogy milyen tapasztalatokat szerzett volna a határon elfogott Laci Nyugat-Európában.

Levonhatjuk a következtetést: amíg Kovács 1968-ban még egy kinyíló, addig Bacsó 1970-ben már egy bezáruló Magyarországot lát. Egy olyan Magyarországot, amely nem állja ki a nyugati államokkal való összehasonlítás próbáját. Bacsónak már nincsenek illúziói a reformok sikerével s így a jóléti szocializmus gyors megvalósításának lehetőségével kapcsolatban. Ez derül ki abból a jelenetből, ahol az elkeseredett Laci azzal vádolja Tóth elvtársat – a vállalat igazgatóját s egyben Anna apját –, hogy tönkre akarja tenni Prayt. A jelenet végén Laci kijelenti: „Olyanok vagyunk, mint a féllábú sofőr, aki mindig a féken tartja a lábát, a gázpedálra meg nem lép senki se.”

Bacsó pesszimista: megpróbálja ugyan a film utolsó jelenetében legyőzni a reformok jövőjével kapcsolatos kétségeit, a megoldás azonban nem megnyugtató. Ha egységes, átgondolt filmnek tekintjük a Kitörést, akkor ott ér véget, amikor a vállalattól elüldözött, Anna által is elhagyott Laci megvásárolja és visszadobja a Dunába azokat a vergődő halakat, amelyeket egy étterem akváriumában látott fuldokolni, néhány méterre a folyótól. A haldobálás kétségbeesett gesztusa Laci helyzetének összefoglalása. Laci azért adja vissza a halak szabadságát, mert önmaga reménytelenül abszurd helyzetének szimbólumára ismer rá az akváriumba-zártságban és levegőtlenségben. Megteszi, mert örülne annak, ha vele is megtenné valaki. Ekkor találkozik véletlenül megint Prayjal, a szabadítóval, aki új munkát ígér neki a hídon. A találkozás megerősíti a két férfi barátságát, viszont nem jelent garanciát arra, hogy jóra fordulnak a dolgok. Könnyen elképzelhető, hogy Laci és Pray új összefogása csak egy még nagyobb kudarc előjátéka a film végén.

Ha a két film konfliktusrendszerét is összehasonlítjuk egymással, megállapítható: a Kitörésben ugyanazok a „morális típusok” – a konzervatív, a lázadó és a reformer – küzdenek egymással, mint a Falakban. A lázadó típusát Laci (továbbá Pray és látszólag Anna), a konzervatív típusát Dragonits, a reformer típusát Tóth képviseli. Különbség, hogy a Kitörésben találkozik egymással a három ember. Egy heves vita-jelenetben futnak össze a szálak, ahol eldől, hogy a reformerként bemutatott Tóth végül is kit támogat: az őszinte, indulatos, tenni akaró Lacit, vagy a cinikus, semmirekellő Dragonitsot, aki elutasít bármilyen változást. Ezen a ponton figyelhető meg a döntő különbség a két film között: a Kitörésben a reformer nem a lázadó, hanem a konzervatív mellé áll az értékek közti választás pillanatában. Laci kudarcát tovább fokozza Pray elbocsátása, később pedig a látszólag hűséges és a fiú érdekében az apjával is szembeszálló Anna árulása: amikor Anna megtudja, hogy gyerekek vár, megszakítja a terhességet, majd rövidesen Laci életéből is eltűnik. A film végén Laci élete romokban hever. Kudarcot vall munkásból lett számítástechnikusként, családot tervező szeretőként, megbízható testvérként, még maszek sertéstenyésztőként is. Amikor már semmi jóval nem kecsegtet a jövő, akkor lép színre – deus ex machinaként – Pray, hogy kiutat mutasson a reménytelen helyzetből.

Még egy dologra érdemes felhívni a figyelmet a Kitörés konfliktusrendszerével kapcsolatban: Bacsó filmjében a reformer már nem kulcsfigura, hanem mellékszereplő. A történet hőse Laci, vagyis a lázadó típusát reprezentáló karakter. Laci fejlődése hosszú és drámai, s ami a legfontosabb: ellenkező irányba mutat, mint Benkőé a Falakban. A Falakban Benkő útja a kompromisszumtól az erkölcsi lázadásig vezet, a mérlegelő hezitálástól az elkötelezett cselekvésig. Laci fordított módon „fejlődik”: a lázadástól jut el a beletörődésig. Éppen ezért a Bacsó-film címe ironikusan is értelmezhető. A néző happy endre számít, helyette azonban végig kell néznie egy kitörési kísérlet kudarcát.

Összefoglalva megállapítható: a Kitörés a „választott” politikai rendszer lehetséges csődje miatt érzett aggodalom filmje. Benne fogalmazódik meg először az a gondolat, hogy egyre nagyobb távolság van a valóság és a hivatalos ideológia hangzatos ígéretei között. Bár a történet vége nyitott, ebből a nyitottságból hiányzik a Falak merész optimizmusa, választásra és cselekvésre buzdító magabiztossága. A Bacsó-film a lassan érő csalódás filmje. Hangvétele miatt a hatvanas évek kérdező, és a hetvenes-nyolcvanas évek „állapotfilmjei” között helyezhető el. Előrevetíti a későbbi filmek rezignációját, ideológiai tanácstalanságát, másrészt még ragaszkodik a reformkorszak optimizmusához. Ez a ragaszkodás azonban görcsös és elkeseredett: fogcsikorgatva őrzi egy olyan politikai rendszer illúzióját, ahol a „vezető” mindkét lába ép, s ezért a „gázpedált” is képes elérni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 24-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11574