KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
   2014/január
JODOROWSKY
• Jankovics Márton: A világfi hazatérése Jodorowsky, a mágus
• Sepsi László: A próféta kudarca Frank Pavich: Jodorowsky’s Dune
JAPÁN SZELLEM
• Varró Attila: Harcosok és hittérítők 47 rónin
• Csiger Ádám: Ház az erdő mélyén Hausu
FREARS
• Takács Ferenc: Itt és most Stephen Frears
• Vajda Judit: Nihil nimis Philomena – Határtalan szeretet
MISS HOLLYWOOD
• Kovács Kata: Neurózis és happy end Nicole Holofcener
• Baski Sándor: Hölgyválasz A korhatáros komédiák evolúciója
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Nehéz ébredés A szocializmus reform-filmjei – 2. rész
• Kővári Orsolya: „Az oroszlán: asszimilált bárány” Filmszínpad: Rába Roland
QUEER FILMEK
• Kis Katalin: A bús heteroszexuális férfi panaszai Melegek a magyar filmben
• Harmat György: Ugyanaz a szerelem Budapest Pride LMBTQ Fesztivál
• Huber Zoltán: Másképpen más Coming Out
TEST ÉS LÉLEK
• Kovács Petra: Titkok a vásznon London: Európai Pszichoanalitikus Filmfesztivál
• Pintér Judit Nóra: A szenvedés képei Betegség a filmvásznon
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: Béketeremtő filmes háború Bosnyák filmek
CAPA 100+
• Bácsvári Kornélia: A mexikói bőrönd Capa 100+
• Kolozsi László: Capa filmje Robert Capa/A Játékos
KÖNYV
• Kelecsényi László: A vér nem válik vízzé Inkey Alice: No de Alizka!
FILM / REGÉNY
• Bocsor Péter: Fehéren feketén Solomon Northup: Twelve Years a Slave
• Roboz Gábor: Halványuló kézjegy Steve McQueen: 12 év rabszolgaság
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A ló másik oldala Overdose – Vágta egy álomért
• Bilsiczky Balázs: Határtalanul Háromkirályok
• Andorka György: A halhatatlanság halála A futurológiai kongresszus
MOZI
• Baski Sándor: Ezerízű szerelem
• Forgács Nóra Kinga: Csinibabák
• Alföldi Nóra: Joséphine
• Csiger Ádám: Csókok és gólok
• Kránicz Bence: Harcban élve
• Huber Zoltán: Behálózva
• Roboz Gábor: Kísértés
• Tüske Zsuzsanna: Dom Hemingway
• Parádi Orsolya: Belle és Sébastien
• Varró Attila: Csillaghercegnő
• Sepsi László: A hobbit: Smaug pusztasága
• Vajda Judit: Vágyak szerelmesei
DVD
• Pápai Zsolt: 80 huszár
• Soós Tamás Dénes: Amerikai vérbosszú
• Soós Tamás Dénes: Klein úr
• Tosoki Gyula: A bűn árnyékában
• Benke Attila: Vörös nap
• Varga Zoltán: Szellemes karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Miss Hollywood

A korhatáros komédiák evolúciója

Hölgyválasz

Baski Sándor

Az infantilizmus többé már nem a kamaszok és a fiatal férfiak privilégiuma. A szemérmetlen poénokkal támadó vígjátékok megtalálták a női közönséghez vezető utat is.

Mióta John Belushi a Party zóna (Animal House, 1978) első perceiben orvul levizelt két beavatásra váró diákot, az infantilis és övön aluli poénok a kamaszfilmek elmaradhatatlan attrakcióivá váltak. A vígjáték műfajának evolúciójában magától értetődő, logikus fejlemény volt, hogy a különféle testnedvekkel kapcsolatos bonyodalmak a tinédzserekről szóló és a tinédzsereknek készített komédiákban kaptak először főszerepet. Nevezett filmek szemérmetlenségét maga a téma – a bimbózó szexualitás kellemetlen bakikkal tarkított felfedezése –, és a kifinomult humor iránt kevés affinitást mutató célközönség elvárásai is legitimálták. A korhatáros tinivígjátékok első hulláma (Party Zóna, Malackodók, Forró rágógumi) ezzel együtt is kifejezetten visszafogottnak tekinthető a műfaj reneszánszát jelentő, két évtizeddel később bemutatott Amerikai pitéhez és különféle mutációihoz (Hangyák a gatyában) képest. A még vaskosabb poénok ellenére ezek a produkciók, a lényeget tekintve, nem különböztek elődeiktől – ugyanúgy a szüzesség elvesztésének kínos élményét rögzítették, szinte kivétel nélkül a tinédzser fiúk szemszögét érvényesítve. A főiskolás, egyetemista és a fiatal felnőtt főszereplőket mozgató vígjátékok sem újították meg igazán a műfajt: a szűztelenítés helyett a féktelen bulizásról szóló filmek (Cool túra, Eurotúra, Buliszervíz, Sulihuligán) is a Party zóna közvetlen leszármazottai; a műfaj legnagyobb klasszikusát legfeljebb explicitásukkal szárnyalják túl.
Valódi paradigmaváltást Judd Apatow munkássága jelentett, aki tévésorozatával (Különcök és stréberek, 1999-2000) előbb fejet hajtott John Hughes ’80-as évekbeli kultikus tinifilmjei (Tizenhat szál gyertya, Meglógtam a Ferrarival, Nulladik óra) előtt, majd kameráját – a korszellemnek megfelelően – a felnőni képtelen, infantilis harmincas-negyvenesekre irányította. A 40 éves szűz, a Felkoppintva és a Ki nevet a végén? mind alaposan rászolgálnak a 18-as karikára, szereplőik kötőszóként használják a négybetűs káromkodásokat, isznak, drogoznak és a gyerekes csínyeket sem vetik meg, ezek a gegek azonban nem öncélúak, hiszen éppen a karakterek éretlenségét illusztrálják.

A polgárpukkasztó poénok végleges polgárjogra emelése mégis inkább Todd Phillips-nek köszönhető. Nem a Másnaposok (2009) volt az első olyan korhatáros komédia, amelyben gyermeklelkű felnőttek ámokfutásait követhettük, Jim Carrey (Ace Ventura) és a Farrelly-testvérek (Keresd a nőt!, Én és én meg az Irén) már a kilencvenes években zárójelbe tették az úgynevezett „jó ízlést”, ám éppen ezért filmjeik alantas produkcióknak minősültek, amelyekért – népszerűségük ellenére – nem illett nyilvánosan lelkesedni, a szemérmességgel szintúgy nem vádolható Kevin Smith agymenéseit (Shop-stop, Shop-Show, Dogma) pedig csak szűkebb körben övezte kultikus tisztelet.

A felsoroltakat a Másnaposok, sem ambícióit, sem a humor színvonalát illetően nem szárnyalja túl, az Apatow-filmekhez képest pedig kifejezetten egydimenziós és hatásvadász, mégis elsöprő közönségsikert aratott, ráadásul a szakma és a kritika elismerését is kivívta. Eszméletvesztésig bulizó, a diákévek gondtalanságát visszasíró fiatal férfiakról Todd Phillips már korábban is forgatott (Sulihuligánok, 2003), a Másnaposok azonban még szélesebb korosztályt tudott megszólítani, és ami a legfontosabb: a forgatókönyv a szereplőknek tökéletesen legitim indokot biztosított az önfeledt kicsapongásokra. Míg korábban gyakorló szociopaták (Ace Ventura, Ali G., Borat), a társadalom peremén élő különcök (Kevin Smith hősei) és a hormonjaik által sújtott kamaszok gusztustalankodtak a vásznon, addig a Másnaposok – Zach Galifianakis karakterét leszámítva – konszolidált átlagpolgárokat vonultatott fel, akik egy társadalmilag elfogadott rítusnak – a legénybúcsú intézményének – köszönhetően rövid időre felmentést kaptak az alól, hogy státuszukhoz és életkorukhoz illő komolysággal és felelősséggel viselkedjenek.

Már Phillips korábbi vígjátéka, a Cool túra (2000) is hasonló kalandnarratívát alkalmazott, de amíg az éretlen fiataloknak nem muszáj ahhoz útra kelniük, hogy kivetkőzzenek önmagukból (lásd a bulifilmek Party zónától a Superbaden át a Project X-ig terjedő vonulatát), addig a konformista életet élő felnőttek számára a road movie műfaja biztosítja a legmegfelelőbb alkalmat a korhatáros kalandok megtapasztalására. A Másnaposok sikere nyomán az utóbbi pár évben így egymást követték az olyan filmek, amelyekben a decens polgárok, ha csak rövid időre is, de belekóstolhatnak egy másfajta, szabadosabb és veszélyesebb világba.

Az Elhajlási engedély (2011) már a címében is nevesíti azt a virtuális szabadkártyát, ami a legénybúcsú-filmekben a szereplőket a társadalmi és morális kötöttségek levetkőzésére feljogosítja – a Farrelly-testvérek vígjátékában a férjek közvetlenül a feleségeiktől kapnak felhatalmazást arra, hogy egy héten át bármit megtehessenek. Sorstársaik azonban többnyire akaratuk ellenére lépnek ki a komfortzónájukból, mint az Identitástolvaj (2013), a Felhangolva (2010) vagy a szintén Phillips által rendezett Terhes táraság (2010) családcentrikus főszereplői, akik kellemetlen útitársaiknak hála nem csak, hogy kínosabbnál kínosabb szituációkba keverednek, de még a törvény és az alvilág képviselői elől is menekülni kényszerülnek. A tavalyi év legsikeresebb vígjátéka, a Családi üzelmek is hamisítatlan road movie, de egy szellemes húzással megfordítja a szokott képletet: a főszereplő nem tisztes polgár, hanem marihuána dealer, aki felbérel egy sztriptíztáncost, egy tolvajlányt és a szomszédban lakó kiskamaszt, hogy átlagos középosztálybeli családnak kiadva magukat be tudjanak csempészni egy nagyobb fűszállítmányt Mexikóból. Annyira jól játsszák a szerepeiket, hogy egy idő után valódi diszfunkcionális famíliaként kezdenek működni, és végül igazi kötelék alakul ki köztük. A film alkotói ezzel sikeresen végrehajtottak egy korábban lehetetlennek tűnő, paradox mutatványt: korhatárosították a családi komédia műfaját.

Női kvóta

Hogy a Party zóna bemutatója óta eltelt 35 évben miért kizárólag kamaszfiúk és fiatal férfiak voltak a szabad szájú, ízetlen tréfákkal sokkoló vígjátékok főszereplői és célközönsége, talán még annyira sem igényel magyarázatot, mint az, hogy miért a szüzesség elveszítése áll a tinifilmek fókuszában. Amíg a Másnaposok sikere nyomán el nem készült a hasonlóan vulgáris Koszorúslányok (2011), még a hollywoodi bennfentesek is úgy hitték, a női közönséget nem érdekli ez fajta humor. Paul Feig komédiájára az első hétvégén 67%-ban nők váltottak jegyet, ez a siker azonban, bármennyire is váratlannak tűnt, nem volt előzmény nélküli. A Szex és New York sorozat és a belőle készült moziadaptáció népszerűsége már jelezte, hogy a nők is kíváncsiak a sikamlósabb témákra, de a kifejezetten férfiszemszögből készített Apatow-filmeket is ugyanolyan arányban nézték meg, mint a férfiak, a Másnaposok 2. részét (!) pedig még többen is látták. A szerelem nélküli szex lehetőségét vizsgáló, még a jó ízlés határain belül maradó Csak szexre kellesz (2011) és a Barátság extrákkal (2011) eredményei – előbbire a nyitóhétvégén 70%-ban nők ültek be – azt is bebizonyították, hogy van igény a formulák határait feszegető romantikus komédiákra.

A Koszorúslányok ominózus jelenete, amelyben a címszereplőkre egy esküvői szalonban jön rá a hányinger és a hasmenés, a mennyasszony pedig az utca közepén könnyít magán, ezzel együtt is sokkolóan hatott. A biológiai szükségleteiket kiélő férfiak látványát volt ideje megszoknia a közönségnek – ami ’78-ban még megbotránkoztató volt, az ma már vágóképnek is kevés –, hasonló, nők által elkövetett illetlenségeknek azonban mainstream produkcióban korábban aligha lehettünk tanúi. (A talán egyedüli kivételt a korát megelőző, 2002-es Édes kis semmiség jelenti, amely a sablonos romantikus sztorit merész altesti poénokkal dobta fel, de csúnyán megbukott.) Nem maga az aktus ténye volt tehát meghökkentő, hanem az a körülmény, hogy egy vígjátékban a jó nevű színésznők mertek nem szépnek és kívánatosnak mutatkozni. Márpedig a „nőietlenség” egy hollywoodi filmben, ahol a szerep szerinti csúnya lányokat is bombázók alakítják, a létező legnagyobb tabusértés.

A kézenfekvő párhuzamok ellenére a Koszorúslányok mégsem tekinthető a Másnaposok párdarabjának, sokkal inkább a producer, Jude Apatow filmjeivel rokonítható. Miként a 40 éves szűz vagy a Felkoppintva sem forgatta fel gyökerestül a műfaj szabályait, úgy a Koszorúslányok sem nyit új fejezetet a romkomok történetében, karakterei ugyanakkor a műfaji átlagnál jóval árnyaltabbak, a felvetett témákhoz – a szingli-lét keservei, az elköteleződéstől való félelem – pedig kellő érzékenységgel nyúl. Az övön aluli poénok sem teljesen öncélúak, ellenpontozzák az alaptörténet depresszív tónusát, de korántsem a fő attrakciót jelentik.

Ugyanezt a Leánybúcsúról (2012) már nem feltétlenül lehet elmondani. A Koszorúslányok alkotói sem éppen a standard romantikus filmek jól nevelt, a társadalmi elvárásoknak megfelelni akaró, az igaz szerelemben makacsul hívő hősnőit tették meg főszereplőknek, hanem az utóbbiak kissé lökött, szabad szájú barátnőit, akiknek hagyományosan a komikus pillanatokat (comic relief) kell biztosítaniuk, Leslye Headland vígjátéka ellenben igazi antihősöket vonultat fel. A rég nem látott osztálytársuk esküvőjére érkező barátnők kóros irigységben szenvednek – nehezen tudják feldolgozni, hogy a középiskolában kicsúfolt, túlsúlyos lány előbb talált magának álomférjet, mint ők –, neurózisaikat pedig féktelen vedeléssel és kokainozással próbálják oldani. A Leánybúcsú elsőrangú szatíra is lehetne, ha a buta, felszínes és helyenként kifejezetten elvetemült szereplők történetesen nem az azonosulásra kijelölt főhősök lennének. A hosszúra nyúlt nap végére természetesen mindannyian számot vetnek gyarlóságaikkal, de Headland filmjét ekkorra már nehéz komolyan venni. Az író-rendező kevéssé titkolt missziója valójában az lehetett, hogy überelje a Másnaposok sokk-hatását, és ebben a tekintetben sikerrel is járt.

Hasonló indíttatásból kísérelhette meg Maggie Carey elkészíteni az Amerikai pite-típusú filmek női verzióját. A Kamatylista (2013) frissen érettségizett főszereplőjének, Brandy-nek (Aubrey Plaza) ugyanaz a célja, mint a tinivígjátékok pattanásos kamaszainak: még az egyetem megkezdése előtt megszabadulni a szüzességtől. A női szemszög alkalmazásán túl Carey filmjének különlegessége, hogy a stréber főhős – aki az emberi érzelmeket látszólag csak annyira tudja dekódolni, mint egy Asperger-szindrómás –, a szexualitás felfedezésének is épp oly módszerességgel lát neki, mint a matek-házifeladat elkészítésének. A kortársaitól hallott információk, lexikon-szócikkek és a női magazinokban olvasottak nyomán listát készít az erotikus aktusok összes létező variációjáról, és elhatározza, hogy szép sorban kipipálja mindegyik tételt. Hogy melyik gyakorlatot éppen kivel abszolválja, az számára lényegtelen, de az utolsó programponthoz, a szüzesség elvesztéséhez természetesen jól előre kinézte magának a lokális alfahímet.

A Kamatylistát az alpári – többek közt a „szarevő” kifejezést is új konnotációval gazdagító – poénjai miatt joggal dorgálta meg a kritika. Ha van buktatója a női komédiák új inkarnációinak, akkor az éppen a túllicitálás kísértése, a minden áron való meghökkentés kényszere. A női főhősök viselkedését amorálisnak bélyegezni, csak azért, mert kilépnek a megszokott és elvárt női szerepekből, viszont a kettős mérce minősített esete. A korhatáros női filmek karakterei sok (férfi) néző számára azért ellenszenvesek – túl azon, hogy mernek csúnyának és „nőietlennek” mutatkozni –, mert „férfias” határozottsággal és attitűdökkel lépnek fel, és ezzel a hagyományos hímdominanciát kérdőjelezik meg. A Kamatylista Brandy-je, aki szexuális expedíciójához gátlások nélkül használja fel – azaz tárgyiasítja – alkalmi partnereit, aligha állítható példaképként a tinilányok elé, ugyanakkor semmi olyasmit nem tesz, amiért, ha történetesen tinédzser fiú lenne, bárki is elítélné. A Rossz tanár Cameron Diaz által alakított címszereplője sem éppen egy morális lángoszlop, de bűneit semmiképp sem súlyosbítja, hogy ugyanúgy kihasználja az útjába kerülő férfiakat, mint ahogy a macsó hősök általában a nőket szokták. A Leánybúcsú sem azért minősülhet félresikerült produkciónak, mert a koszorúslányok a teljes játékidő alatt trágárkodnak és drogoznak – ugyanez a mutatvány a Másnaposok sztárjainak előadásában osztatlan sikerre tarthatna számot.

Ezzel együtt is jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a korhatáros humor demokratizálódása olyan trend-e, amelyet a női egyenjogúság újabb vívmányaként illene ünnepelnünk, vagy értékeljük a fejleményeket inkább úgy, hogy a „női humor” sajnálatos módon lealacsonyodott az infantilis férfiviccek szintjére. (A feminista válasz az utóbbi felvetésre valószínűleg az lenne, hogy bizonyos humortípusokat férfimonopóliumnak minősíteni már önmagában súlyos diszkrimináció. Ezen a ponton illik megemlíteni, hogy a felsorolt „nőfilmek” szinte mindegyikét női alkotók írták és/vagy rendezték.)

Attól egyelőre mégsem kell tartani, hogy a közeljövőben a mozivásznakat megszállják az öncélú alpárisággal tüntető női komédiák, a bevételi adatokból ítélve ugyanis a célközönséget kizárólag altesti poénokkal nem feltétlenül lehet kielégíteni. Míg az apatow-i érdemeket és komplex karaktereket felvonultató Koszorúslányok sorra döntötte a rekordokat, addig a Leánybúcsú és a Kamatylista csak mérsékelt érdeklődést tudott kiváltani.

A szintúgy tavaly bemutatott Női szervek sikere viszont jelzi, hogy továbbra is van igény korhatáros női filmekre, és egyben azt is előrevetíti, hogy milyen irányba folytatódhat tovább a trend. A Koszorúslányokat is jegyző Paul Feig a Katie Dippold által írt forgatókönyvből egy olyan vérbeli, a ’80-as évek akcióvígjátékainak szellemében fogant buddy cop movie-t készített, amely gondosan lekopírozza a műfaj minden kötelező sablonját, és közben kéjes örömmel fordítja ki a nemi szerepeket. Ebben a verzióban Melissa McCarthy alakítja a mocskos szájú, fegyvermániás, „macsó” zsarut, aki férfikollégáit megszégyenítő vehemenciával vág rendet a bűnözők közt, magánéletbeli partnereit pedig egyetlen éjszaka után kidobja. Hogy a közönség elkápráztatásához hosszabb távon is elegendő-e a hagyományos „férfi műfajok” tükörfordítása vagy „elnőiesítése”, az egyelőre kérdéses, de jelenleg már az is forradalmi tettnek minősül, hogy egy „női filmben” sem a romantika, sem a szex nem játszik főszerepet.



A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11617