A látogatásKettős portréKoltai Ágnes
Adorno keserű jóslata – „Auschwitz után nem lehet többé verset írni” – szerencsére nem vált valóra, de az igaz, ami e gondolat mélyén húzódik. Igaz, hogy a XX. századi európai polgár morálisan, pszichésen megrendülve, összetörve került ki a második világháború poklából, s Adorno végül is joggal kételkedhetett abban, hogy újjászületik a kultúra e világégés után. Talpraállnak-e (nemcsak fizikailag!) a haláltáborok megkínzott túlélői, népek és nemzetek megtalálják-e újra a helyüket? – ez mind kérdéses volt. Ha a háborút, a kegyetlenkedéseket túl lehetett is élni, ha a művészet is újjászülethetett (nem utolsósorban az írás, a „kiírás” gyógyító erejének köszönhetően), semmit sem lehetett az utolsó békeévnél folytatni. A lágerek kisemmizett, meggyötört túlélői különösen nehezen találtak vissza a mindennapokba. Az öngyilkosságba menekült fiatal Tadeusz Borowski – akinek „lágerirodalmát” Andrzej Wajda dolgozta fel a Tájkép csata után című filmjében – és Bruck Edith művészete, személyes sorsa bizonyítja, hogy e felfordult világban mindent elölről kellett kezdeni.
A múlttal és jelennel perlekedő Bruck Edith nem akar felejteni, újra és újra feltépi a behegedt sebeket, vállalva a fájdalmat és megütközést is. De ki ez a szenvedéseit, indulatait, erkölcsi felháborodását nem titkoló asszony? B. Révész László portréfilmje, A látogatás – amely ügyesen elegyíti az interjút a riport-, a dokumentum- és a szituációs dokumentumfilm elemeivel – nem Brück Edith élettörténetét mondja el. Számít rá, hogy a néző ismeri az Olaszországban egykor nagy feltűnést keltett (az „életben maradt Anna Frank naplója”-ként emlegetett) Ki téged így szeret című önéletrajzi írását, amely magyarul 1964-ben jelent meg.
A rendező elsősorban azokra a szenvedélyekre, indulatokra kíváncsi, amelyek ma sem hagyják nyugodni az írónőt. Bruck Edith egy földhözragadt, szegény kis faluban, Tiszakarádon született 1932-ben, a nyomor errefelé hagyomány, itt ezt öröklik az emberek. Ugyanaz az éhséggel vívott szinte reménytelen küzdelem tárul fel a Ki téged így szeretben, mint Krúdy Gyula oknyomozó riportregényében, A tiszaeszlári Solymosi Eszterben. De nemcsak a szegénység, a mentalitás sem változott az évtizedek alatt, Bruck Edithet, családját és többszázezer sorstársát ugyanolyan vad, megalapozatlan indulatokkal hajtották a halálba, mint a tiszaeszlári vérvád „tetteseit”. Az írónő nemcsak a paraszti életet, a falun csak megtűrt, kicsit idegen félparaszti zsidók hétköznapjait ábrázolja érzékletesen, hanem ugyanazt a mozdulatlan, provinciális falut mutatja be, amelyet Krúdy örökített meg. Bruck Edith itt nőtt fel, a paraszti életformát is magában hordja: a krumpliszedés, a vályogvetés, a mezítlábas sártaposás kitörölhetetlen élménye. A kényszerű hányódások közben (Szlovákián, Franciaországon át Izraelbe, majd Olaszországba vándorolt, volt pincérnő, táncosnő, fotómodell) szívta magába a városi életet, az idegen kultúrákat. Versei, regényei, filmjei (!) ebből a sokféle, sokszínű élményanyagból táplálkoznak.
Sorsa, egyénisége, gazdag életműve (amiből Magyarországon mindössze önéletrajzi írása, négy novellája és néhány verse ismert) is kitöltene egy filmet, de A látogatás többre vállalkozott, mint egy szimpla életrajzi film. A rendező azt a pontot kereste és találta meg, amely Bruck Edith életének drámáját sűríti: falujához fűződő ambivalens érzéseit. Érdekes, őszinte portré kerekedett ki, nemcsak azért, mert tabukat és előítéleteket is érint a film; másról is szól – egy falu, egy közösség, egy megbántott ember gondolkodásáról –, mint egy asszony személyes sorsáról.
Bruck Edith 1981 nyarán hazalátogatott, a kamera elkísérte barátaihoz és szülőfalujába, s ezek a találkozások szakítják fel sebeit. Most sem titkolt fájdalma, hogy kétszer üldözték el házából, hogy a falusiak még kevéske holmiját is széthordták, s még emlékbe sem kapott vissza semmit. De a legjobban azon ütközött meg, hogy 1962-ben, amikor először hazalátogatott, visszakérték tőle a kölcsönt (egy-két pengőt adtak!), amit apja valaha nem fizetett vissza. Bruck Edith nem fanatikus, nem elvakult (szívesen keresi fel a faluban azokat, akiket szeretett, akik segítették, támogatták családját), csupán erkölcsi kárpótlást és vigaszt szeretne. A morál, a humánum nevében perel, mert a lelki békét az erkölcs, a tisztesség, az emberség újjászületésétől, a faji gyalázkodások megszűnésétől reméli. Erről beszél a filmen Ember Mária, Mándy Iván, Mérei Ferenc, Lázár István társaságában. Kár, hogy épp ez a – gondolat- és lelkiismerettisztító – beszélgetés nincs „megkomponálva”. Bár igazi párbeszéd nem alakult ki, de különösen izgalmas és tanulságos, amit Ember Mária írónő, és amit Mérei Ferenc pszichológus mond a háborús sebek, fájdalmak leküzdéséről.
Nem tudom, hogy Brück Edith gondolatai hány emberhez jutnak el, mert ez a nagyon is közérdekű, de mégis intim film moziban úgy hat, mintha a Budapest Sportcsarnokban szavalnának el egy ódát. Talán a televízió képernyőjén, egy-két-négyszemélyes közönség előtt, intim közelségben nagyobb érzelmi visszhangra találna.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1518 átlag: 5.52 |
 |
|
