KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
   2016/február
NEOWESTERN
• Varró Attila: Nem nőnek való vidék Női westernek
• Roboz Gábor: A halál torkában A visszatérő
• Baski Sándor: Vissza a gyökerekhez Aljas nyolcas
KÉTARCÚ HOLLYWOOD
• Parragh Ádám: Bábok színpadán Charlie Kaufman
• Kárpáti György: Folytatása mindig következik Hollywoodi franchise
• Sepsi László: Galaktikus örökmozgó Star Wars: Az ébredő Erő
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás: „Kakukktojás voltam mindig” Beszélgetés Bereményi Gézával
• Pápai Zsolt: Festő a felvevőgéppel Zsigmond Vilmos (1930-2016)
• Kolozsi László: Az utolsó pillanatban Gondolj rám
• Teszár Dávid: A Kékarcú Isten tanítása Menla hagyatéka
• Schubert Gusztáv: Magyar átok Egy passió kálváriája
• Soós Tamás Dénes: Jobban teljesít Aranyélet
NŐI NAPLÓK
• Ádám Péter: Szolgák és urak Egy szobalány naplója
• Tüske Zsuzsanna: Nők keretben Joy és Carol
FILM / REGÉNY
• Sándor Anna: Szoba kilátás nélkül Emma Donoghue: A szoba
• Vajda Judit: Az emberrablás boldogsága Lenny Abrahamson: A szoba
BETILTOTT VÁGYAK
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ-filmek: Románia, Oroszország
KÍSÉRLETI MOZI
• Horeczky Krisztina: A táncfilm kezdetei A táncfilm kezdetei
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Érzelem és érzelem Tajvani hullámok – 3. rész
KRITIKA
• Jankovics Márton: A nagy családegyesítés Férfiak és csirkék
• Andorka György: Portré három ülésben Steve Jobs
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Vérvörös cipellők Kegyetlen tánc
MOZI
• Huber Zoltán: Egy tökéletes nap
• Baski Sándor: A nagy dobás
• Teszár Dávid: A boldogság titka
• Kovács Bálint: A pince
• Forgács Nóra Kinga: Az én szerelmem
• Árva Márton: Emlékek őrzői
• Kovács Kata: Szeleburdi svéd család kirándul
• Soós Tamás: Creed – Apollo fia
• Sepsi László: Az 5. hullám
DVD
• Soós Tamás Dénes: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
MOZI
• Csiger Ádám: Barátság extrák nélkül
DVD
• Soós Tamás Dénes: Szeretet és köszönet
• Pápai Zsolt: Selma
• Gelencsér Gábor: Szirmok, virágok, koszorúk
• Kránicz Bence: A hamisító
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Aranyélet

Jobban teljesít

Soós Tamás Dénes

Az Aranyélet szókimondása paradigmaváltást jelezhet a parabolákban fogalmazó, sorok között üzenő magyar filmben.

 

A mai néző szereti, ha nevén nevezik a dolgokat. Persze lehet, hogy a régi is szerette, csak nem tudott hangot adni a vonzalmának. Legalábbis itt, Magyarországon, ahol érthető okokból parabolákban beszéltek a filmesek, mert máshogy, ha valaki kritizálni akart, nem lehetett. Ez az elemelt, áthallásos beszédmód pedig máig sem kopott ki a magyar filmből. Szabó István, mikor az urambátyámos korrupcióról akart forgatni a 2000-es években, egészen a Rokonokig és a harmincas évek dzsentrivilágáig lépett vissza. A Fehér Istenben Mundruczó Kornél kutyametaforába csomagolta a kisebbségek elnyomásáról és a megalázottak fellázadásáról alkotott vízióját, az állathorrorban is a társadalomkritikus szimbolikát hangsúlyozva. De a rendezők a Mundruczóénál tisztább műfajú filmekben sem ódzkodtak az allegóriáktól. A Délibábot például legalább annyira áthatotta a Szegénylegények története a hatalomnak kiszolgáltatott kisemberről, mint a vadnyugati zsáner hagyománya; Hajdu Szabolcs lázálomszerű filmje sokkal inkább a kizsákmányoló kelet-európai hatalomról vázolt szimbolikus korrajz volt, mintsem feszültségteli westernmese. Legutóbb pedig a Veszettekben, ebben a hollywoodias vonalvezetésű filmben nem mertek „cigány”-t és „skinhead”-et kiáltani az alkotók, hogy szándékuk szerint általánosabb síkra emeljék az egyébként nagyon is konkrét, fajgyűlöletről, mélyszegénységről, és a mindebből való kitörésről szóló történetet.

Az HBO-nak viszont nem voltak ilyen jellegű aggályai. Az Aranyélet épp azért válhatott ilyen gyorsan ennyire népszerűvé, mert ma Magyarországon katartikus hatása van annak, ha valaki nyíltan, sallang és mellébeszélés nélkül mondja ki a dolgokat. Mikor a politika nyelve egy alternatív utópiáról szóló újbeszélhez közelít, a magyar filmeket pedig az értelmiségi, és nem az átlagnéző preferenciáihoz igazítja az allegorikus tradíció, még csak tabukat sem kell feszegetni a sikerhez – elég, ha viszontlátjuk a képernyőn mindazt, amit eddig is tudtunk, csak ott nem volt szokás kimondani.

Miklósi Attila (Thuróczy Szabolcs) piti csaló, kisgengszter a nagy láncolatban. Hollósnak (Anger Zsolt), a rendőrkapitánnyal és politikusokkal pókerező bűnözőnek sofőrködik, ha cigit kell csempészni az ukrán határon, vagy leszállítani egy szatyor pénzt a Soroksárin. Ebből épített magának villát a II. kerületben, ezzel keres havi nettó hétszázat a családjának. Mikor megkeseredik a sehova sem tartó, mert örökké kispályán mozgó stiklikben, és kilépne a bűnözésből, be a hivatalok és multicégek patyolatszürke világába, nem a munkaadója, de még csak nem is az anyagi helyzete, hanem a felesége az, aki megakadályozza ebben. Janka (Ónodi Eszter) messziről érkezett Budára, és mindent megtesz, hogy ott is maradjon: unatkozik, konspirál, s pókkirálynőként szövögeti a szálakat. Közben a Miklósi-sarjak is belekóstolnak a Rózsadombon kívüli életbe: az ártatlan eminens Mira (Döbrösi Laura) előtt a családi vagyon piszka és a nyolcadik kerületi, kisebbségi rögvaló lepleződik le, Márk (Olasz Renátó) pedig, a menősködő, suta rapperfiú apja nyomdokaiba és Hollós szolgálatába lépne.

Az Aranyélet tehát nem az aktuálpolitikai mutyiról, bedőlő brókercégekből kimentett vagyonról, netán csencselt földbérletekről szól, hanem a kisemberek túlélést célzó ügyeskedéséről: a vállalkozóról, aki papírból épít házat, a kocsmárosról, aki a belvárosban is vizezi az italokat, és az ingatlanosról, aki három hónapnyi kaucióval húzza le a vásárlókat. A budapesti élet slágertémái kerülnek szóba a hónapokig tátongó, de az arra taxizó politikus által rögtön betemetett kátyútól az alulfinanszírozott egészségügyig, melyben a nővér olyan életunt és sápadt arccal dolgozik, hogy akár a Walking Deadben is statisztálhatna. Mint a lézengő fiatalok és a fővárosi tömegközlekedés közérzetét sűrítő VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanban, úgy az Aranyéletben is egymást érik az aha-élmények. Azonban a sorozat ezen a téren még csak a kötelező első kört futotta le: listába gyűjtötte és dramatizálta a tipikusan magyar simliket, de csak elvétve helyezte azokat tágabb, értelmező keretbe. Az Aranyéletnek így egyszerre merész a témaválasztása és kockázatkerülő a témakezelése, hiszen nem is annyira az ún. magyar valóság mögé néz, mint inkább az emberek fejében élő képet erősíti fel és tükrözi vissza – szórakoztató, élvezetes körítéssel.

Az Aranyélet kapcsán, amely a finn Helppo elämä sorozat laza remake-je, amerikai szériákat szokás emlegetni Maffiózóktól Breaking Baden át a Better Call Saulig (Vince Gilligan hatását el is ismerik a savval oldott hullára tett utalással), pedig hangulatát és világképét tekintve sokkal közelebb áll a régi film noirok fatalizmusához, valamint a magyar bűnfilmek sarokkövéhez, a Dögkeselyűhöz, amelyben a kirabolt taxis az ország élhetetlensége és személyes kiábrándultsága miatt kezd ámokfutásba a budai elit ellen. Az Aranyélet truvája, hogy belülről mutatja meg ennek az elitnek az életét, és felvillantja az oda felkapaszkodott Miklósiék munkásgyökereit – hazai gellert adva az olasz-amerikai gengszterfilmekből átemelt, diszfunkciós családi dinamikának és a megreformálódó bűnöző toposzának. Ezt a gellert hangsúlyozza a színészi játék is: Ónodi Eszter pazar – és zseniálisan szarkasztikus – alakításában Janka újgazdag, unatkozó feleségből a prolilét elől menekülő, mélyen sérült emberré változik. Az első évad egyik csúcspontja, mikor a rózsadombi femme fatale részt vesz egy disznóvágáson, és elsírja magát, amint egy szegény nőnek alamizsnaként adják a visszamaradt húst, mert a jelenet konfrontálta őt azzal a közeggel, ahova semmiképp sem akar visszatérni.

Az alkotók és a színészek több ehhez hasonló, beszédes pillanattal mélyítenek karaktert. A családfőét például rögtön a zeneválasztással, hiszen Miklósi Attila luxusvillatulajként is a rendszerváltás előtt felfutott és a kétkezi munkások körében népszerű rock- és metalzenekarokat hallgat Pokolgéptől Lady Macbethig (a sorozat egyik rendezője Dyga Zsombor, aki a magyar filmesek közül talán a leggyakrabban és a legjobb érzékkel használ zenei betéteket műveiben). Az Aranyélet egyik alulhangsúlyozott vonulata, ahogy a háttértörténeteikkel beágyazza szereplőit a tankönyvekből, tévékből kimaradt magyar történelembe. Miklósi Attila például autókat csempészett az NDK-ból a nyolcvanas években, a mindenható politikust megtestesítő Csér Kálmánról (Seress Zoltán) pedig kiderül, hogy a rendszerváltás utáni zavarosban halászta össze a vagyonát. „Az egy másik világ volt. Abban úgy kellett élni, most pedig így lehet” – vallják Miklósiék, kiknek világképe, munkához és pénzhez való frusztrált viszonya még az átkos produktuma. Fiatalon nélkülöztek, a rendszerváltás után pedig elhitték a „most majd jobb lesz” álmát, hogy aztán görcsösen kapaszkodjanak a hamis jólét ideájához, és ne vegyék észre, milyen árat kell fizetniük érte. Gyerekeik a mai fiatalok gondtalan – felelőtlen? – módján viszonyulnának a pénzhez, de a családban a felesége minden igényét kiszolgáló papucsférjtől és a pénzt szóró Jankától a gátlástalan önzés és költekezés rossz példáját látják. Az öröklött minták sorozata az Aranyélet, melynek epizódjaiban felsejlik a rejtett és személyes történelem – a második évadban épp ennek kibontása fenhetné élesebbre a sorozat egészséges társadalomkritikáját.

Az HBO sikersorozatát tehát jócskán van miért dicsérni. Nagyon jó, fanyar és találó a humora, tele van hiteles emberi pillanatokkal, és a természetesen gördülő dialógusok is a beszélt nyelv állapotát tükrözik, melyben a sűrűn használt káromkodás egyszerre mondatkitöltő malter és a forrongó érzelmeket átadó (ön)kifejezési forma. Vizuális világa – a tematikához illően – hűvösen profi, Dyga Zsombornak és Mátyássy Áronnak nemcsak érzéke, de pénze is volt rá, hogy megtalálja a legérdekesebb beállításokat (például az autósüldözés klausztrofób arcközelijeit, vagy a fojtott körsvenket a felső és korrupt tízezer pókerpartiján). Mindezért pedig el lehet nézni az első évados gyerekbetegségeket: hogy a kötelező alapozás miatt eleinte még nem olyan svunggal csavarodik a sztori, és hogy becsúsztak a sorozatok hangulatából kilógó, kevésbé realisztikus részek (mint Miráék burleszkbe illő csínye és az azt követő ÁNTSZ-vizsgálat) és egy túl didaktikus szál is (a prostituáltnak álló Oszi története Farkas Franciskával, aki ugyanezt a karaktert alaposabban kifejthette a Viktória – A zürichi expresszben). A történet is hozhatna kiszámíthatatlan fordulatokat, vájkálhatna mélyebben a mutyivilágban, és beszélhetne még merészebben a közállapotokról. Az elvárásokat viszont maguk az alkotók tornászták magasra, így ezek nem beváltatlan, hanem beváltandó ígéretek a bizonyára már készülő második évadra.

Az Aranyélet témájával, szókimondásával és képi világával új színvonalat állított fel a magyar filmes közegben. Itt az ideje elindulni innen felfelé.

 

ARANYÉLET – magyar tévésorozat, 2015. Rendezte: Dyga Zsombor és Mátyássy Áron. Írta: Tasnádi Iván, Zomborácz Virág, Bárány Márton. Kép: Marosi Gábor. Zene: Fülöp Péter. Producer: Stalter Judit, Krigler Gábor, Závorszky Anna. Szereplők: Thuróczy Szabolcs (Attila), Ónodi Eszter (Janka), Döbrösi Laura (Mira), Olasz Renátó (Márk), Anger Zsolt (Hollós). Gyártó: HBO. 8x50 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/02 34-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12577