Új raj

A szent szarvas meggyilkolása

Trójai faló

Varró Attila

Lanthimos szimbolikája most is talányos, de nem katartikus.

A szent szarvas meggyilkolása – foglalja össze címével Yorgos Lanthimos újabb brit filmjét, sokadik állatmetaforájához egy iskolai dolgozattal gondosan kontextust is illesztve a görög mitológiából. De melyiké? – kérdezhetné joggal a néző, attól függően, hogy Agamemnon meséjét veszi alapul, aki Artemisz szent állatának levadászása miatt imádott leánya feláldozására kényszerül vagy az Iphigenia Auliszban Euripidész-tragédiájának zárlatát, ahol ugyanez az Artemisz utolsó pillanatban egy szarvasra cseréli a feláldozott leányt. Első esetben a „pszicho-thriller” csalóka címkéjével multiplex-barátnak feltüntetett film főhőse egy nagyhatalmú sebész-apa, akit egy részeg műhiba miatt elárvult kamaszfiú kényszerít rejtélyes átokkal saját családja egyik tagjának megölésére: egy művészfilmes bosszútörténet pereg a vásznon, eszkalálódó erőszakkal és vészesen ketyegő határidő-dramaturgiával. Második esetben egy fesztiválkedvenc rendező újabb szerzői szürreáliájában egy tini-hősnő keresi helyét saját családja (szülői szeretet) és az átkot rájuk bocsátó ifjú antagonista (első szerelem) érzelmi ütközőzónájában: művészfilmes berkekben népszerű coming-of-age sztori a központ, egyben egy súlyos ógörög leány-dráma modernizált változata, amelynek alapkérdése az érzelmi kapcsolatok őszintesége a családtagok között. Két különböző szarvas, két különböző film – a kérdés, hogy melyik szenved ki a játékidő végére: vajon egy thriller-történet ürügyén hiteles és megrázó emberi dráma élményével távozhat a néző vagy egy divatos társadalomkritikai mázzal leöntött izgalmas erőszaktörténet próbálja megnyeri magának a mind erőteljesebb hatásokhoz szokott artmozi-közönséget.

Lanthimos alkotása mindkét lehetőség elől kitér: ugyanakkor még erős jóindulattal sem nevezhető hipnotikus erejű, elliptikus filmcsodának, amely úgy szippantja magába a tanácstalan befogadót, akár a (szintén a „csodatévő idegen a családban” toposzával élő) Teoréma – főként mivel a mára elcsépelt, kubricki geometriájú látványvilág és a Bresson modelljeit sikertelenül utánozni próbáló minimalista színészi játék (ezúttal álomgyári sztárok marionett-bábjaival előadva) képtelen olyasfajta szuggesztív atmoszférájú világot teremteni a mese köré, amely saját, belső logikával pótolná a nézői elvárásokét (miként A homár disztópiája esetében). A műfaj és művészet határán ingadozó opusz már félúton két szék között végzi. Rejtélynarratíváját a szülők inadekvát viselkedése hatástalanítja, akik vagy passzívan vagy bosszantóan ostobán állnak a problémához (lásd a teljesen értelmetlen kínzás-jelenetet), mintha csak előre tudnák, hogy ennek az átoknak sem racionális magyarázata, sem bármilyen lehetséges ellenszere nem létezik. Innentől feszültséget sincs miért érezni az egyre súlyosbodó helyzet miatt: akár egy kórházi műtő duplafalú üvegablaka mögül néznék a kegyetlen eseményeket és tehetetlen áldozatokat. Hasonlóan az Éjszakai ragadozók, a Funny Games vagy a Négyzet példáihoz, inkább egyfajta jól megérdemelt bűntető hadjárat zajlik, amely során primitív vademberi indulatok törik szilánkokra a művelt, gazdag nagypolgárság illúzióvilágát, mindennemű nézői együttérzéstől kartávolságon kívül tartva – már csak egy elidegenítően steril modern művészeti galéria hiányzik a képből.

Lanthimos antropológiai távolságtartása a személyes drámát sem igyekszik konfliktusokkal, netán jellemekkel mélyíteni: alig pár percet pazarol arra a nem épp triviális családfői dilemmára, hogy vajon kit válasszon szerettei közül (míg Euripidész Agamemnonjánál komoly erkölcsi döntést jelent az áldozat végrehajtása, itt a hős végül egy inkább nevetséges, mint szívszorító orosz rulettre bízza a választást); a lány felkínálkozása családja megbüntetőjének puszta túlélési kísérletté silányul elkenve a korábban felvázolt szerelmi konfliktust; a férj és feleség közötti elhidegülésből pedig nem kapunk mást egy bizarr szexuális aktus ismétlődő metaforájánál és Nicole Kidman egyre szoborszerűbb arcánál. A szent szarvas meggyilkolása precízen illeszkedik a kortárs művészfilm rideg indulatú társadalomkritikus trendjébe (Seidltől Östlundig), biztos kézzel adagolt polgárpukkasztás és fensőbbséges ítélkezés lélektelen mechanizmusa – nem az ógörög tragédia emberi áldozatvállalásról, egyetemes morális kérdésekről tanúskodó szent szarvasa, inkább csak trójai faló, amelynek újgörög alkotója egy rangos kulturális termék dekoratív álcájában csempészi mozikba a kíméletlen emberundort.

A SZENT SZARVAS MEGGYILKOLÁSA (Killing of a Sacred Deer) – brit-ír, 2017. Rendezte: Yorgos Lanthimos. Írta: Efthymis Filippou. Kép: Thimios Bakatakis. Szereplők: Colin Farrell (Steven), Barry Keoghan (Martin), Nicole Kidman (Anna), Raffey Cassidy (Kim), Sunny Suljic (Bob). Gyártó: Film4 / Hanway Films / Element Pictures. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 121 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 25-26. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13502

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -