Az óriásKis piros svájcisapka, tanulságokkalLukácsy Sándor
Mi sem természetesebb, mint az, hogy Déry Tibor írásművészete vonzza a filmalkotókat. Simon Menyhért születése, A befejezetlen mondat, Két asszony, Szerelem, Philemon és Baucis, A téglafal mögött, Felhőjáték – mindezek után most Az óriás is rendezőre talált.
Az író és a film világának e gyakori találkozásai váltakozó szerencsével jártak. Szántó Erika próbálkozása a kevéssé sikeresek közé tartozik.
Mivel úgy látom, hogy filmje készítésekor mintha nem tisztázta volna eléggé, miféle irodalmi közegbe lépett, szólnom kell néhány szót az író novellisztikájának arról a vonulatáról, melyhez Az óriás tartozik.
1945 történelmi cezúrája után Déry Tibor nagy ambícióval és nógatás nélkül fogott hozzá az új helyzet ábrázolásához. Gyors egymásutánban kerültek ki tolla alól friss elbeszélései: A Dunánál, A ló meg az öregasszony, Jókedv és buzgalom, A járda szélén és társaik, végül – 1948-ban – Az óriás, mely nagyobb terjedelmével és szándéka szerint mintegy összegezte a korábbi pillanatfelvételek mondanivalóját és írói látásmódjának sajátságait.
Bizonyos, hogy Déry a realizmus igényével írta ezeket az elbeszéléseket, de nyilvánvaló az is, hogy közben nem tagadta meg szürrealista írói múltját, nem vetette el annak művészi eszközeit. Az eredmény furcsa, kettős fényjátékú ábrázolás lett, mely az országos nagy sorsváltozást periférikus látószögekből figyeli, az életszerű ecsetvonások vaskosságát a képzelet váratlan arabeszkjeivel oldja, a szereplőket sosem beszélt lombik-mondatokban beszélteti. Az új élet, melyet a tektonikus rengés a fölszínre hozott, Dérynél tótágast álló világ, melynek terepén gyámoltalan öregek és elvadult gyerkőcök menazsériája tesz kiszámíthatatlan lépéseket; a felszabadult ország a korlátlan lehetetlenségek országa, ahol minden lehetséges; a Teréz körúti zsivajban Horatius versét danolászó férfi és hirtelen halála éppúgy, mint a serpenyőbe szinte önként kínálkozó vadliba vagy a ló, mely emberi szóval panaszolja, hogy lopják tőle a zabot. Nem állítom, hogy ezek a felemás novellák Déry életművének legjobb darabjai, de van valami megejtő éppen felemás voltukban, ahogyan a natúra színeit a szürrealista képzelet szárnycsapásaival borzolgatják, és tulajdonképpen sajnálni lehet, hogy írójuk oly hamar felhagyott ezzel a modorral, és már 1947-ben olyan egysíkú elbeszéléseket kezdett írni Pócspetriről és a francia bányászsztrájkról, melyekben a reakciós pap természetesen „kidülledt szemmel” zabál, a párttitkár pedig „határozott léptekkel” jár-kél...
*
A rendező, Szántó Erika mintha semmit sem vett volna észre Déry Tibor novellájának kettős arculatából. Kísérletet sem tett arra, hogy megtalálja a módját, miként lehetne átültetni az írásmű szürrealista elemeit a film nyelvére. Egyszerűen mozgóképre vett mindent.
Kezdve a soványka történeten.
Van egy nagy lakli legény. Kószál Pesten – 1946 tavaszán – a csencselő sokadalomban. Egy kis piros svájcisapkás lány kiszúrja e leszólítja. Összeállnak, s élnek szerelemben egy fatelepen. A lány azonban egyre morcosabb, mert a nagy melák csak dolgozik s bízik a jövőben, de ritkán hoz valamit a konyhára. Bezzeg a feketéző! Annak van mindene. Cipóval, petróleummal, ruhával csábítgatja a lányt. A kocsmárosné szentenciát mond: minden nőt el lehet csábítani, dollárral, ezzel-azzal. A nagy mafla nem hiszi, de a kocsmárosnénak lesz igaza. A lány, némi lelki tusa után, odébbáll a feketézővel. Az óriás termetű legény búsul és keresi. Amikor hírét veszi, hogy a lány lesodródott a vonat tetejéről és meghalt, bánatában hazautazik Barcsra.
Ebből a szimpla történetből Déry sem tudott remekművet formálni, de a megírás módjával legalább a művészet szférájába emelte. A filmnek ezt a szférát a maga eszközeivel kellett volna elérnie, a rendező azonban nem igazodott a vetítővászon saját dimenzióihoz, beérte azzal, hogy irodalmat fényképeztetett. Írott szó és látható kép pedig külön törvényt követ, nem feltétlenül kelt azonos hatást.
A lány alakja, ahogyan meg van írva, ingerlően sejtelmes; lefotografálva csak logikátlan: nem értjük, miként lett csibész szerelmesből máról holnapra házi sárkány. A neve – Szandál Juli – Dérynéi a rá jellemző különc írói fintorok egyike; a filmben kimondva: puszta anyakönyvi adat. Furcsa szójárása, lombik-mondatai: egy író fülbemászó modorossága, némi jellemző erővel; a mozi vagy a tévé hangszórójából: hiteltelen szavak. A kis piros svájcisapka: tavasz, élet, ifjúság, újrakezdés kacér szimbóluma a novellában; a filmen kis piros svájcisapka marad. A rendező mindent lencse elé vitt, amit írva talált, a Horatius-songot és a vadlibát is; de a madár nála csak szárnyát mozdítja meg, nem a képzeletet, a latin szöveget pedig bosszantó hibával ejtik.
Azt persze nem tudom, mit kellett volna tenni, hogy a kis piros sapka ugyanazt mondja lefényképezve, mint amit megírva mond. Valószínűleg lehetetlent kívánok. Azt már nem is merem számon kérni, hogy a filmből kimaradt az éjszakában éneklő lány alakja, midőn fölfelé ívelő két karja „egy görög váza karcsú árnyékát vetette a holdsütötte útra”, s „a váza boldogsággal volt tele és zengett”. Talán a színészek közvetíthettek volna valamit ebből a csorduló és zengő boldogságból. De Pap Vera és Bubik István kedvetlenül fölfogott szerepeikben kisebb feladatokat sem tudtak megoldani; nem zengtek, legföljebb szeretkeztek. S hagyták magukat fényképezni.
Minden nőt meg lehet venni – ez Dérynél úgy hangzik el, mint egy tragédia előrejelzése; a film antipoétikus közegében mint közhelyes tanulság. Hadd toldjam meg magam is egy tanulsággal, mely alkalmasint nem kevésbé közhelyszerű: úgy látszik, nem lehet minden novellát sikerrel filmre vinni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1195 átlag: 5.35 |
 |
|
