KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/augusztus
CANNES
• Schubert Gusztáv: Kóbor lelkek Cannes
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tisztább ambíciókkal Beszélgetés Kőrösi Zoltánnal
HOPPER
• Nevelős Zoltán: Nincs esélyed Dennis Hopper, a filmrendező
• Kubiszyn Viktor: Az őrület csúcsain Dennis Hopper, a színész
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Halálkamaszok Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök
VAD KÖLYKÖK
• Orosdy Dániel: Pokolfattyak Vad kölykök a mozivásznon
• Alföldi Nóra: A lányok nem sírnak
ISKOLAFILM
• Sepsi László: A katedra árnyéka Tanárok filmen
• Barkóczi Janka: Tanult reménytelenség Magyar iskolafilmek
AKCIÓMOZI
• Géczi Zoltán: Tekerd vissza, haver! A ’80-as évek akcióhősei
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élményközvetítés Kommentátorok a focivébén
HATÁRSÁV
• Palotai János: Filmfestmények Kovásznai-kiállítás
KRITIKA
• Gyenge Zsolt: A ragaszkodás kórképe Patrice Chéreau: A hajsza
KÖNYV
• Varga Zoltán: A Hitchcock-vászon titkai Hitchcock – Kritikai olvasatok
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rossz vér Thomas Cobb: Crazy Heart
• Pápai Zsolt: Delirált remény Scott Cooper: Őrült szív
MOZI
• Pápai Zsolt: Hét perc a Mennyországban
• Varró Attila: Mr. Nobody
• Kolozsi László: Élek és szeretek
KRITIKA
• Szabó Noémi: Alkonyat 3: Napfogyatkozás
MOZI
• Vajda Judit: Kéjjel-nappal
• Forgács Nóra Kinga: Szívrablók
• Vörös Adél: Nagyfiúk
• Zalán Márk: Levelek Júliának
• Sepsi László: A Szupercsapat
• Roboz Gábor: Az utolsó léghajlító
KRITIKA
• Baski Sándor: A kilencedik légió
MOZI
• Barkóczi Janka: Bűn és büntetlenség
DVD
• Pápai Zsolt: Halálos tézis
• Sepsi László: Marsbéli krónikák I–III.
• Alföldi Nóra: Két kopper
• Varró Attila: Gyilkosok szentélye

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Citromfej

Vigyori

Stőhr Lóránt

A tévézés nem tesz jót az arcnak.

 

Van egy tehetséges és sikeres ifjú színész, akit hiába kaptak fel a filmrendezők a Baálban nyújtott kiváló teljesítménye után, hiába játszotta el a Kalózok és a Rosszfiúk után a Jadviga párnája, majd a Nexxt főszerepét, mégis megunta a komédiázást. Nagy nehezen még ráveszik, hogy ne hagyja ott a főiskolát, ám a színészosztályból lényegében kivonul, és inkább a rendezésre összpontosít. Pedig Bodó Viktor vérbeli komédiás, a Liliomban vénséges fényképészanyóként, brutális rendőrként és mennyei közjegyzőként egyformán emlékezetes marad. Talán éppen abból lett elege, hogy egyetlen hanghordozást őriznek meg belőle az emberek; talán azt unta meg, hogy egy életre rádermedhet a színész arcára a közönséget lebilincselő vigyor. Talán meghallotta a grimaszokat vágó gyerekeknek szóló figyelmeztetést: vigyázz, mert úgy maradsz!

Bodó Viktor első filmje, a Citromfej egyszerű alapötlete frappánsan ragadja meg a nyilvánosság személyiségtorzító hatását. Tasnádi István szatirikus története egy tévébemondó kálváriájáról szól, aki, miután tíz év „háttérgályázás” után megkapta az esti híradó műsorvezetői posztját, elveszti saját arcát, és rémisztően vicsorgó citromfejjé változik. Tibort kirúgják a híradóból, otthagyja az élettársa, Krisztin, megverik az utcán, majd végül a plasztikokibernetikus mágus visszaállítja eredeti fejformáját. A történetben, ahogy a nyilvánosság működésmódjában is, dupla csavar van. Bár a régi arcát visszanyert Tibor gondolkodás nélkül nemet mond a Citromfej-show vezetésére, nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy csináltathatott volna a mágussal karakteresebb külsőt is magának. A „look”, a kinézet média által gerjesztett őrülete szétmorzsolja az ember identitását: a hétköznapi kinézetűek valamilyen különleges ismertetőjegyre vágynak, a feltűnő külsejűek pedig átlagosak szeretnének lenni. A film legutolsó bulijelenete, amiben mindenki második arcával vesz részt, még egyet fordít a történet értelmén: Citromfej sorsában osztozik Csőarc, Répafej, Seggfej és a többiek, és ezzel a súlypont – a média és a nyilvánosság szerepéről – hirtelen az emberben megbúvó kettősségre helyeződik át. Azon túl, hogy dramaturgiailag és technikailag egyaránt sikertelen ez a digitális trükkökkel megvalósított szürreális látomás, a mű egyszerű és tiszta logikáját is meglehetősen összekuszálja.

A dramaturgiával egyébként egészen az utolsó jelenetig kevés baj van. Pörgősen indul a film, nemcsak a rohanós kézikamerázás, hanem a sűrű és ötletgazdag jelenetszövés miatt is. Jók a karakterek, gondosan kiszámítottak a hatások, működik a késleltetés, ülnek a poénok. A főiskolán és a Krétakör Színházban szerzett tapasztalatok nemcsak a biztos dramaturgiai érzékben, hanem a színészvezetésben is éreztetik hatásukat. A Citromfejben a legkisebb epizódszereplőig mindenki a helyén van.

Bodó a közeg jellemzéséhez bátran él a televíziós műfajok paródiáival: a pár vonással felskiccelt tévés szituációt egy agyament időjárásjelentés gazdagítja, a Tibor és élettársa közt lejátszódó nagyjelenet bárgyú szappanopera-imitáció, kettejük szakítása pedig lírai dalok videóklipjeit idézi. A rendező technikailag sem válogatós: kihasználja, hogy videóra forgatott, és digitálisan eltolja a színeket, eltorzítja a hangot, hol belegyorsít, hol belelassít a képbe. Az ezredforduló fiatal magyar filmesei az erős stilizációt részesítik előnyben. A Citromfej ugyanazon a nyomvonalon indult el, mint az elmúlt évek két nagyon fontos elsőfilmje, Mundruczó Kornél Nincsen nekem vágyam semmi és Hajdu Szabolcs Macerás ügyek című alkotása. A három munkát nemcsak a hatáskeltő eszközök halmozása rokonítja egymással, de az a mód is, ahogy rendezőik minden egyes jelenetet másképpen, kizárólag a szituációnak megfelelően stilizálnak. Nem érdekli őket, hogy a filmjük eklektikus lesz, mert a stílusegységnél fontosabb számukra, hogy minden jelenet a lehető legötletesebb és legerőteljesebb legyen. Emiatt mindhárom munkának van némi színpadias beütése, ami nem meglepő annak fényében, hogy Bodó, Mundruczó és Hajdu egyaránt színészi tapasztalatokkal a háta mögött érkezett a filmhez. Túlzott általánosítás lenne mégis azt mondani, hogy valamiféle új színháziasság van kialakulóban, Mundruczó az Aftával már túl is lépett a Nincsen… erős stilizációján. A formai hasonlóságon túl inkább a szemlélet közössége fontos: a maguktól és munkatársaiktól megkövetelt igényesség. Bodó rendezői debütálása minden hibájával együtt ennek a szemléletnek a sikerét tükrözi. Már csak arra kell vigyáznia, hogy mindez így maradjon.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3378