KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/augusztus
CANNES
• Schubert Gusztáv: Kóbor lelkek Cannes
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tisztább ambíciókkal Beszélgetés Kőrösi Zoltánnal
HOPPER
• Nevelős Zoltán: Nincs esélyed Dennis Hopper, a filmrendező
• Kubiszyn Viktor: Az őrület csúcsain Dennis Hopper, a színész
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Halálkamaszok Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök
VAD KÖLYKÖK
• Orosdy Dániel: Pokolfattyak Vad kölykök a mozivásznon
• Alföldi Nóra: A lányok nem sírnak
ISKOLAFILM
• Sepsi László: A katedra árnyéka Tanárok filmen
• Barkóczi Janka: Tanult reménytelenség Magyar iskolafilmek
AKCIÓMOZI
• Géczi Zoltán: Tekerd vissza, haver! A ’80-as évek akcióhősei
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élményközvetítés Kommentátorok a focivébén
HATÁRSÁV
• Palotai János: Filmfestmények Kovásznai-kiállítás
KRITIKA
• Gyenge Zsolt: A ragaszkodás kórképe Patrice Chéreau: A hajsza
KÖNYV
• Varga Zoltán: A Hitchcock-vászon titkai Hitchcock – Kritikai olvasatok
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rossz vér Thomas Cobb: Crazy Heart
• Pápai Zsolt: Delirált remény Scott Cooper: Őrült szív
MOZI
• Pápai Zsolt: Hét perc a Mennyországban
• Varró Attila: Mr. Nobody
• Kolozsi László: Élek és szeretek
KRITIKA
• Szabó Noémi: Alkonyat 3: Napfogyatkozás
MOZI
• Vajda Judit: Kéjjel-nappal
• Forgács Nóra Kinga: Szívrablók
• Vörös Adél: Nagyfiúk
• Zalán Márk: Levelek Júliának
• Sepsi László: A Szupercsapat
• Roboz Gábor: Az utolsó léghajlító
KRITIKA
• Baski Sándor: A kilencedik légió
MOZI
• Barkóczi Janka: Bűn és büntetlenség
DVD
• Pápai Zsolt: Halálos tézis
• Sepsi László: Marsbéli krónikák I–III.
• Alföldi Nóra: Két kopper
• Varró Attila: Gyilkosok szentélye

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hopper

Dennis Hopper, a színész

Az őrület csúcsain

Kubiszyn Viktor

Hopper színészként nem engedett az ösztöntechnikából, minden szerepében önmagát játszotta. Egyszerre volt démoni és profimód fegyelmezett.

 

Figyelj, ne játszd, hogy szívod a cigit, hanem tényleg szívd el azt a rohadt cigarettát” – mondta a huszonéves James Dean a kamaszkorból épphogy kinőtt Dennis Hoppernek az Ok nélkül lázadó forgatásán. Az akkor tizenkilenc éves Hopper saját bevallása szerint azóta se kapott jobb tanácsot a színészi játék mibenlétét illetően. Hopper, habár rendezett filmeket, fotózott, festett, írt; színészi munkájában volt a legtermékenyebb. Színészi életműve több mint fél évszázadot ölel fel, az ötvenes évek közepétől szinte máig. Hullámzó, démonikus, zseniális és végleg leírt – sokféle jelző egy igencsak sajátos színészi pályára, aminek esszenciája, gyökere és irányultsága a Módszerben (The Methode) keresendő, ami aztán a hatvanas évek életmód- és tudatforradalmától kapott egy szürreális gellert: Sztanyiszlavszkij és a pszichedelikumok találkozása a delíriumsivatagban. A színészi életmű mérlege: összesen több mint kétszáz mozi- és tévéfilm. Legyen az főszerep vagy nyúlfarknyi alakítás egy pilot-ban, Hopper egyetlen szerepet játszik egész életművében, és ez a szerep – ha hihetünk neki és a Módszernek – nem más, mint önmaga.



Van egy érzésem”


Hopper színészi indulását – és ha végigtekintünk pályáján, akkor akár azt is megkockáztathatjuk, hogy egész filmes életművét – meghatározta az első két olyan film, amiben nagyobb szerepet kapott: az Ok nélkül lázadó (1955) és az Óriás (1956). Az életreszóló inspirációt itt a közös munka jelentette James Deannel (James Deanről: A legkisebb fiú, Filmvilág, 2005/12.), akivel a forgatások alatt összebarátkoztak, és Dean pár hónappal későbbi haláláig jó viszonyban voltak. „Jimmy volt a legtehetségesebb és a legeredetibb színész, akivel valaha is dolgoztam. Igazi gerilla-művésznek láttam őt, akinek az érzékenysége semmilyen korlátot, tiltást nem tűrt. Egyszer, emlékszem, késsel fenyegette a rendezőt, hogy megöli. Igazából az ő stílusát utánoztam később a munkámban és az életemben is. Ez a hozzáállás persze egy rakás problémát okozott nekem.” Az egyik ilyen probléma rögtön jelentkezett is az ötvenes évek végén Hopper pályáján: az öntörvényű fiatal színész nem volt hajlandó úgy játszani, ahogy azt a stúdiófejesek és rendezők elvárták volna tőle; ő nem engedett a James Dean-i improvizációs-impulzív ösztöntechnikából, a rendezők meg nem engedtek a szokásaikból (Henry Hathaway például nyolcvanszor /!/ vetetett fel vele egy jelenetet a From Hell to Texas című westernhez), aminek az lett az eredménye, hogy Hollywood feketelistára tette, és 1958-tól 1965-ig nem játszott játékfilmben. Ekkoriban kezdett róla kialakulni a „nehéz színész”, a nehezen kezelhető alkotó képe, de ez igazából még csak az előszele volt a hatvanas évek végi, majd a hetvenes évekbeli reputációjának. A hatvanas évek elején két fontos dolog történt Hopperrel, ami befolyásolta pályáját: az egyik Lee Strasberg Actor’s Studiója volt, a másik a bontakozó ellenkultúra. Hopper nem sokkal Dean halála után ment New Yorkba, hogy Lee Strasbergnél tanuljon, ahol Dean is kezdte . Itt öt évig (!) kóstolgatta a SztanyiszlavszkijStrasberg-módszert, az érzés- és élményalapú színészi technika csínját-bínját. „A jelen pillanatban kell élni és játszani”, mégpedig úgy, hogy a színész a karakter megformálásakor a saját élményeiből, emlékeiből és megélt érzéseiből hoz felszínre minél többet – gyakorlatilag ezekből dolgozik. A hatvanas években Hopper fotózással, a Módszer elsajátításával, és az ellenkultúra megélésével volt elfoglalva (hippimozgalom és mindaz ami vele jár: szex, anyag, szabadság-fless, lázadás, szeretet, és a többi). „Ebből az időszakból (1961–67) rengeteg gyönyörű élményem van, de nem szívesen időzöm el köztük, mert volt egy csomó igazán durva élményem is. Nagyon sajnálom, hogy nem filmeztem. Mindenesetre a kreativitásomat kiéltem a fotózásban, és begyűjtöttem egy csomó élettapasztalatot, amit semmi pénzért nem adnék oda. Most, hogy végiggondolom, minden a hasznomra volt. Nem változtatnék semmin, ha újrakezdeném.” A begyűjtött élettapasztalat és az ezt nyersanyagként felhasználó Actor’s technika teszi legjobb pillanataiban megismételhetetlenné őt a vásznon.



Hippiálom és rögvalóság


A legtöbb színész szétválasztja az általa megformált karaktert és úgymond a saját érzelmi- és magánéletét, Hoppernél ez a hatvanas évek végétől (vállaltan!) egyre inkább egybecsavarodik. Erre kitűnő példa a ’67-ben készült The Trip, a Roger Corman rendezte LSD-utazás-imitáció, amelyben Peter Fonda mellett a főszerepet játssza: ő az, aki vezeti a besavazott Fondát, irányítja a tripet, segíti társát a hallucinációk között, generál egy illúzióvilágot, aminek önmaga is a részévé válik. Mókás alakítás, főként, ha tekintetbe vesszük, hogy a forgatást Hopper és Fonda végiganyagozta. Szokták mondani, hogy Hopper „egyfilmes” alkotó, és ez az egy film az Easy Rider. Abban a tekintetben mindenképp, hogy szerzőként (rendező, író, színész) ez az, ami leginkább az Ő filmje. Az alakítása kevéssé személyes – Billy pár vonallal felskiccelt kétdimenziós életérzés-figura: vigyorgó, impulzív, ösztönvezérelt és egyszerű hobó, akinek nincsenek nagy gondolati mélységei, de annál intenzívebben van jelen, éli meg a pillanatot, és próbálja jól érezni magát: megtalálni és megteremteni saját ideális szabadságát. Ennek már a filmben sem lesz jó vége, és az alkotói pályát tekintve sincs másképp. A hetvenes években a hippi(rém)álom és a rock and roll életforma keverésével jött a kontrollvesztés mind az életben, mind a pályán; és mindehhez jött még az akkor már zavarossá vált, és dühöngésbe, vergődésbe torkolló anarchoid szabadság-ideológia. Ennek köszönhetően Hollywoodban nem kapkodtak érte, egyik legjobb, legkomolyabb színészi alakítása mégis ehhez az időszakhoz kötődik: Wim Wenders az Amerikai barátban az amorális Tom Ripley-t játszatta el vele, egy profi manipulátort a prérikről. Hopper ebben a szerepében a leghidegebb, legcinikusabb és legtávolságtartóbb. Emögött azonban a szerepben érezni a belső tüzet és megszállottságot, a szinte démoni erőt, amit Hopper önmagából ad a karakternek. Patrica Highsmith, a Ripley-regények írónője a filmet először stílustalannak találta, Hopperért viszont oda volt: szerinte ő az addigi legjobb Tom Ripley, tökéletesen hozza felszínre a karakter esszenciáját, és „ragadja meg annak lelkét”. Villódzóbb, katartikusabb ön-alakítást látunk az évtized végén Coppola pszichedelikus Vietnam-víziójában. Az Apokalipszis most betekeredett mellékszereplője ő (egy szétszívott hippi-fotóst játszik), paranoid, hallucináló, másik dimenzióban mozgó savőrültet, aki az apokalipszis krónikása. Peter Fonda megjegyezte, hogy a látott gonzo-fotós a vásznon teljes egészében megegyezik Hopper valós életbeli, akkori személyiségével. Ebben az alakításában is benne van a végletekig megszenvedett hitelesség, a küzdelem az életben és az épen (főleg – ép elménél) maradásért. Mit mondhatnánk: Sztanyiszlavszkij LSD-vel csak első hallásra jó poén – valójában egy féreglyuk a tudat alá.



Az ember, aki belőtte Liberty Valance-t


Eddigi életem során legalább tíz alkalommal simán megdögölhettem volna. Ha erre gondolok, azt kell mondjam, hogy vannak csodák, és hiszek a csodákban. Már maga az is abszolút csoda, hogy még élek, és itt vagyok.” Meztelen flesselés a mexikói autópályán, dinamitos kamikaze öngyilkossági kísérlet, drogos ámokfutások Kaliforniában, a kontrollvesztés pusztító spirálja, majd rehab (1983) és önújrateremtés. Hopper fel tudott állni személyes apokalipsziséből, és amikor saját élete rendbe jött, onnantól tudta igazán szublimálni a gonoszt a szerepeiben, személyiségének felszabadított mélyrétegeiből. A nyolcvanas évek elejétől, a Rablóhal vagy az Osterman-hétvége (mindkettő 1983-as) kedvező kritikai fogadtatása óta, beszélt Hollywood „Hopper-reneszánszról”. Az igazi filmtörténeti (és kultúrtörténeti) kincs azonban ebből az időszakból természetesen a Kék bársony főgonosz-alakítása: Frank Booth. Sokszor emlegetett sztori, hogy amikor Hopper elolvasta a forgatókönyvet (versenyben volt vele még a szerepért Willem Defoe, Robert Loggia és Richard Bright), felhívta Lynch-et: „David, nekem kell játszanom Frank-et, mert én vagyok Frank.” Kicsoda Frank Booth? Egy alvilági pszichopata, drogkereskedelemmel és prostitúcióval foglalkozó szakember, szadista bőgőmasina, kemény gengszter, lélekben pedig egy ördögi csecsemő („Baby wanna fuck”, avagy hogyan udvaroljunk minél perverzebben). Hopper itt eljátssza, megjeleníti mindazt az élmény és érzésanyagot, ami egy normális emberben nagyon mélyen el van temetve, és nem is biztos, hogy valaha is tudomást szerez róla. A szünet nélkül káromkodó, kíméletlen, drogot inhaláló ámokfutó Hopper legegyedibb és legrémisztőbb alakítása – még ha néhol már a paródia határát súrolja is. (Az orvosi maszk a szerep egyik védjegye lett – Frank eredetileg héliumot inhalált volna a maszkból, hogy az elvékonyodott hang is jelezze a skizoid Papa/Baba állapot közti különbséget, főleg a szexuális aktusok közben; persze Hopper ötletére lett más a gáztartályban – némi amyl-nitrát, rövid, intenzív eufóriát és permanens „agyhalált” okozó, akkoriban népszerű disco-drog. A hitelesség, ugyebár.)

A személyiség dühös, arrogáns, démoni oldalát megmutató szerepek sorjáznak ezután, rengeteg B-film – ezekből kiemelkedik az 1991-es Paris Trout, ami ismét a teljes önkontrollvesztésről és ennek végletes következményeiről szól, karcos, durva, felforgató módon. A kíméletlen hard-yuppie üzletember alakjában Hopper a birtoklási vágyat, a megszállottság és a belső kényszer mozgatta monomániát formálja meg – ami feléget maga körül mindent, embereket, emberi kapcsolatokat, testet és lelket. Az abszurddá stilizált egydimenziós gonoszt formálja meg az 1994-es Féktelenülben (Keanu Reeves-szel és Sandra Bullockkal játszik együtt), amit csak azért említünk itt meg, mert talán az egyetlen igazi blockbuster a Szelíd motorosokon kívül, amiben Hopper játszott. Hopper késői B-filmes gonosz szerepeiben (és ezekhez tartozik a rengeteg tv-sorozat, vagy akár egy-egy drámai mellékszerep is) egyvalami tűnik fel: a szürreális maszkszerűség, a zombi-fless (szó szerint is A holtak földjében), mintha az arcára lenne karcolva a múlt, gesztusai merevek, mintha nem engedne magába már semmit, csak azzal dolgozna, ami volt és elmúlt rég. A pálya végéről még két emblematikus „alakítás” érdemel említést: popkulturális tisztelgés mindkettő, igazi hommage az utolsó ízirájdernek. A Tiszta románc cameójaban rasszista Tarantino-monológgal hozza ki az állatot (ezúttal ellenfeléből, nem magából); nyugodtan, a halálra készülve alázza Christopher Walkent, hogy magát feláldozva, megmentse a fiát – a gesztusok, a tekintet, a bölcs öregember nihilista mosolya – benne van minden. Mint ahogy a hangja is sokat elárul a Gorillaz dalának (Fire Coming Out of the Monkey’s Head) narrátoraként, ahogy recitálja a szürreális, posztmodern virtuálszöveget az okkult plasztik-apokalipszisről, a hangsúlya, a hangja és a szöveg – igen ez ő, James Dean spannja, a motoros hippi, a Vietnamban betépve tébláboló gonzo-fotós, az amerikai barát, a gyermeki pszichopata, a buszrobbantó nihilista állat, az egzisztenciális mélység diabolikus krónikása. Profi gengszter, kóválygó bolond, démoni pszichopata, vigyorgó hobó, önpusztító hippi-túlélő, magányos revolverhős – több mint félévszázada került először mozgóképre Dennis Hopper arca. Ő maga így összegzi színészi pályáját: „Vannak pillanatok, amikor igazán briliáns és felülmúlhatatlan vagyok a vásznon. Persze ezek csak pillanatok – néhány pillanat a sokezerből. De azt hiszem, olykor egy életműhöz elég az a néhány pillanat is. Soha nem éreztem úgy, hogy eljátszottam a „nagy szerepet”. Soha nem éreztem azt, hogy megrendeztem a „nagy filmet”. De emiatt nincs bennem hiányérzet.” Dennis Hopper legjobb alakítása maga Dennis Hopper volt. Az Actor’s Studio és az ellenkultúra egyik utolsó nagy idolja távozott el közülünk, de itthagyta azt a „néhány pillanatot” és az önmagából kiszakított démonokat a nézőknek. Megfogadva James Dean tanácsát életében és szerepeiben – ő tényleg végigszívta azt a rohadt cigit. Nyugodjék békében.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 23-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10243