KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/augusztus
CANNES
• Schubert Gusztáv: Kóbor lelkek Cannes
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tisztább ambíciókkal Beszélgetés Kőrösi Zoltánnal
HOPPER
• Nevelős Zoltán: Nincs esélyed Dennis Hopper, a filmrendező
• Kubiszyn Viktor: Az őrület csúcsain Dennis Hopper, a színész
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Halálkamaszok Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök
VAD KÖLYKÖK
• Orosdy Dániel: Pokolfattyak Vad kölykök a mozivásznon
• Alföldi Nóra: A lányok nem sírnak
ISKOLAFILM
• Sepsi László: A katedra árnyéka Tanárok filmen
• Barkóczi Janka: Tanult reménytelenség Magyar iskolafilmek
AKCIÓMOZI
• Géczi Zoltán: Tekerd vissza, haver! A ’80-as évek akcióhősei
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élményközvetítés Kommentátorok a focivébén
HATÁRSÁV
• Palotai János: Filmfestmények Kovásznai-kiállítás
KRITIKA
• Gyenge Zsolt: A ragaszkodás kórképe Patrice Chéreau: A hajsza
KÖNYV
• Varga Zoltán: A Hitchcock-vászon titkai Hitchcock – Kritikai olvasatok
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rossz vér Thomas Cobb: Crazy Heart
• Pápai Zsolt: Delirált remény Scott Cooper: Őrült szív
MOZI
• Pápai Zsolt: Hét perc a Mennyországban
• Varró Attila: Mr. Nobody
• Kolozsi László: Élek és szeretek
KRITIKA
• Szabó Noémi: Alkonyat 3: Napfogyatkozás
MOZI
• Vajda Judit: Kéjjel-nappal
• Forgács Nóra Kinga: Szívrablók
• Vörös Adél: Nagyfiúk
• Zalán Márk: Levelek Júliának
• Sepsi László: A Szupercsapat
• Roboz Gábor: Az utolsó léghajlító
KRITIKA
• Baski Sándor: A kilencedik légió
MOZI
• Barkóczi Janka: Bűn és büntetlenség
DVD
• Pápai Zsolt: Halálos tézis
• Sepsi László: Marsbéli krónikák I–III.
• Alföldi Nóra: Két kopper
• Varró Attila: Gyilkosok szentélye

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vad kölykök

A lányok nem sírnak

Alföldi Nóra

A vadság évezredeken át a fiúk és a férfiak monopóliuma volt, a vad lánybandák megjelenése a rockszínpadon felforgatta a szokásrendet.

 

Kés-villa-olló nem gyerek kezébe való – a fősodor megítélése szerint valahogy így viszonyul a gitár, dob és egyéb keményzene előállításra alkalmas hangszer a nőkhöz. Közhely hogy a gitár fallikus szimbólum, az igazi gitárhéró hangszerét az ágyékánál nyúzza, nem a mellkasánál, alkalmanként destruktív színpadi megnyilvánulásokat produkál – ez utóbbi azonban nem feltétlenül pózőr gondolkodásról árulkodik, hiszen zeneszerszáma mind közül a legzajosabb, leghangosabb, legagresszívabb. A gitár rockzenére született, a rockzene pedig lázadásra való. A nők lázadtak régen és lázadtak most is, a körömlakkal kikent kacsókban tartott elektromosgitár képe azonban távol áll attól az imázstól, amit a társadalom a gyengébb nemhez társít, mindazonáltal az ösztrogén, ha nem is totális sikerrel, de a rockzenébe is beszivárgott, köszönhető ez főként a punk mozgalomnak, mely könnyűszerrel fogadott be magába minden lázadót, így a társadalmi normáktól megcsömörlött, dühödt hölgyeket is. Showbiz-drámák nő-együttesekkel a reflektorfényben viszonylag kis számban, ám annál zamatosabb összetétellel készültek: a zene és tomboló hormonok párosítása, a szex és a férfiszemet gyönyörködtető abúzusok, a könnyfacsaró krízisek és az ipar súlya alatt kettétörő lelkek melodrámái pompásan táplálják a biopic-fogyasztó voyeurisztikus hajlamait.

A nőbandás filmek kötelező konfliktusai fellelhetők a pop-kánonban: lánycsapatok az ötvenes–hatvanas évek óta szórakoztatják a nagyérdeműt, igaz ekkoriban még csak tündi-bündi ékszerekként ragyognak a zenész-dalszövegíró-producer skalpgyűjteményében, és azon kívül, hogy jólnevelt kislányokhoz méltón, szépen, egységes intonációban felénekelték a szerelmi búslakodásokról, evődésekről, szex-moratóriumokról csilingelő dalokat, nem sok beleszólásuk volt az események menetébe. A legnagyobb slágereket gyártó The Crystals, The Blossoms és a The Ronettes formációkért a híres-neves producer Phil Spector felelt, aki igazi szörnyetegként basáskodott a lányok felett – excentrikus személyisége, őrült-tudós mentalitása és tébolyult munkamódszerei a lányok felett atyáskodó, valójában őket kiszipolyozó gonosz producermogul mintapéldányává tették. Az efféle szerepkör kötelező kellék lett a filmekben is, legyen akár ravasz róka (Josie and the Pussycats) vagy lecsúszott alkoholista (Satisfaction) – bűvereje mindig működik, hiszen minden apakomplexust ki lehet rajta élni, a kislányok először lelkesen lépdelnek az általa kijelölt pályán, majd gyorsan rájönnek: a modern nagylányok legnagyobb erénye, hogy függetlenek és saját akarattal rendelkeznek, így némi lázongás után gyorsan meg is szabadulnak mentoruktól.

Phil Spector volt Russ Meyer ihletője az 1970-es Beyond the Valley of the Dolls Z-Man-figurájának kidolgozásakor is: az ördögien manipulatív producer ugyan kevés atyáskodó gesztust intéz a három zenészlány felé, viszont gyorsan megbabonázza őket, így a csajok, elhagyva régi, gondoskodó menedzserüket, semmi perc alatt azon kapják magukat, hogy Hollywood legsötétebb bugyraiban lubickolnak. Zenészként sikeresek, nem sokat törődnek azzal, hogy ötpercenként törlik arcon őket sztereotip tréfákkal, sőt, élvezik testüket és előszeretettel élnek vissza hatalmukkal – az egyik nyereségvágyból csábít a másik csak a hecc kedvéért. A harmadik lány azonban képtelen beilleszkedni, dekoratív babaként diszfunkcionális, mert a luxuspartyk bazsalygó közege elől a nyugtatók világába menekül; szex-játékszerként nem működőképes, mert felfedezi magában leszbikus hajlamait; sőt önálló akaraterővel sem rendelkezik, hisz barátnője könnyűszerrel veszi rá egy abortuszra. Nőként elbukik, férfias erő azonban nincs benne, vesznie kell tehát – a homoszexuális, melleket növesztő Z-Man egy Charles Manson-i gyilkosság-orgia közepette mészárolja le. Pont kerül ezzel az együttes történetének végére is, a filmben szereplő fiktív Kelly Affair/ The Carrie Nations a poptörténelem egyik első keményebb zenét játszó női bandája – a hagyományos értékek azonban – barátság/béke/szeretet – mindent legyőznek, még a rebellis női rockzenét is. Meyer ezzel a filmmel megfestette a női előadók tipikus pályaképét: a szaftos részletekbe alaposan elmerülve, lexikonszerűen sorolja fel, miféle veszélyek leselkednek az ártatlan lányokra ebben a rút közegben. A film azonban nem annyira a zenéléssel és nőléttel kapcsolatos identitásválságokra, sokkal inkább a biznisz perverz cifraságaira helyezi a hangsúlyt.

A The Runaways-t az első igazi női rockbandaként jegyzi a kánon, alakulásakor mindegyik tagja 15-16 év körül volt. A magát erősen sminkelő, Meyer Z-Man-je és Phil Spector közé helyezhető Kim Fowley producer brutális kiképzésben részesítette őket, hogy keményebbek legyenek minden férfinál, és dühösebben visítsanak a világ összes felbőszült nőjénél. Fowley tréningje eredményesnek bizonyult – a The Runaways-dalok igazi macskakarmolások a kandúrhátakon: a formáció meglepően nyers zenével, vad fellépésével szórakoztatta a pubertáló kamaszfiúkat és az idolokat kereső lányokat; szövegeik a szégyentelen kamasz-szexről, piálásról, drogozásról, utcai életről szólnak. A dühödt megnyilvánulások, a markáns, dögös punk- és glamrock-hatások a mai napig rendkívül erőteljesnek hatnak. A The Runaways-lányok csak zenélni akartak, ahogy a fiúk, a pálya elvileg tiszta volt előttük: a rock-közeget 1975-re teljesen eluraló glamrock soha nem látott gender-káoszt hozott magával. Az ifjúság elsőszámú bálványa az androgün, nyíltan biszexuális David Bowie 1974-es Rebel Rebel című számában az „összetűzésbe keveredtél anyáddal, mert nem tudja pontosan, hogy fiú vagy-e vagy lány” sorokat intézte a fiatalság felé, a fiúk-lányok pedig gondosan bongyorított hajakkal, tarka sminkben és magassarkú holdjárókban pukkasztották a polgárokat. A hetvenes évek közepére a szexuális forradalom elvileg megszüntette tehát a nemi identitásokhoz tartozó billogokat, a The Runaways-lányokat azonban Amerika mégis kellemetlen jelenségnek tartotta, végül pedig dühöngő hormonjaik szülte kibékíthetetlen ellentéteik és főként Fowley terrorja alatt omlottak össze; öt év pályafutás és 3-4 tagcsere után 1980-ban oszlottak fel. Floria Sigismondi a formáció pár évét feldolgozó filmjében a lánylét konfliktusait, különféle identitásválságait helyezi reflektorfénybe – a női lélek ugyanis mindig problémás, folyamatosan önreflektív krízisekben vergődik, mivel elsősorban a külvilág tekintetéhez méri magát. A bandatagok – női rockbálványok híján – férfiak szerepköreivel azonosultak, példaképeik közt David Bowie-t, Gene Simmonst és egyéb férfi előadókat neveztek meg. Sigismondi az együttest létrehozó Joan Jett szerepét a legkurrensebb leszbikus ikonra, a férfias megnyilvánulásairól híres Kristen Stewartra osztotta, míg a Fowley által a zenekarba erőltetett szőke kirakati baba, Cherie Currie megformálását az ezredforduló Shirley Temple-jére, az azóta felcseperedett Dakota Fanningra bízta. A film nyitányában Currie menstruál, Jett férfiaknak való szegecselt bőrkabátot vásárol egy motorosboltban. A zeneiskolából kivágják, mert gyakorlás közben az erősítőre kapcsolja gitárját, később állva vizeli le egyik férfikollégája hangszerét. A szex egy leszbikus jelenetben csúcsosodik ki, melyben Jett a domináns fél, a többi lány pedig a zuhany alatt Farrah Fawcett-re maszturbál. A rendezőnő Currie híres gesztusát, amikor is a combjára feltekert mikrofonba énekel – mely egyértelmű fallikus utalás – lassított felvétellel stilizálja. Ez a megnyilvánulás azonban édeskevés, Currie valójában egy elveszett kislány, aki távol aputól és anyutól (még távolabb a diszfunkcionális apafigurától, Kim Fowleytól), merész fűzőkben parádézik a közönség előtt: kolleganőivel való kapcsolata azért romlott meg, mert szexi fotókon pózolt egy magazinban. Sigismondi értelmezésében a banda karrierje Currie távozásával ért véget, aki a drogokkal, bulikkal, teljes mentális szétzuhanással szemben végül családját, haldokló alkoholista apját és hátrahagyott ikertestvérét választotta. A film záróképén Currie egy esküvői tortaboltban hajtogatja a szalvétákat (Currie valójában szobrász lett, műveit láncfűrésszel faragja) a rockbizniszhez kellőképpen megtökösödött Jett viszont talpon maradt és igazi ikonná vált. A rock-ipar nem tűri a gyengélkedő mimózalelkeket, ez a férfiak és a férfias, lányos allűröket bakanccsal rugdaló nők terepe, aki ezt nem bírja, annak a konyhában a helye. Sigismondi régi motorosként, igen magas ázsiójú kliprendezőként pontosan tudja ezt, filmje az utóbbi idők egyik legkarcosabb látványvilágú, legnyersebb zenés darabja, kajla karaktereit nem kíméli, érces képeivel rideg, nyomasztó hangulatokba burkolja őket.

A női öntudat igazán csak a nyolcvanas–kilencvenes években nyert bebocsátást a mainstreambe. Az MTV oroszlánrészt vállalt ebben, láthatóvá téve legfőbb fegyvereiket, stílusukat és testüket; az olyan előadóknak, mint a Hole, a Reading fesztiválon használt tamponokat hajigáló L7, vagy a közönségből a férfiakat kitiltó Huggy Bear formációknak és a Riot Grrrls punkmozgalomnak a The Runaways és a posztfeminizmus mellett a macsó öntudattal bőségesen megáldott Madonna is taposta az utat. A nő gitárral a kezében manapság nem kelt visszatetszést – a 2001-es Josie and The Pussycats című bájos szatíra lánykái férfias zenei instrumentumaik dacára, csak tingli-tangli popzenészek. Konfliktusaik nem nemi szerepeikből adódnak – bár beszédes az, hogy a slágerlistákon egy nőket is megszégyenítve sipítozó, ömlengő popzenét játszó fiúbandát váltanak – az ő szemükben a legfőbb antagonista a manipulatív, pénzért mindenre képes zeneipar, azaz a kretén manager és a szipirtyó producermogul párosa. Széllel szemben elvileg nem lehet vizelni, úgy tűnik, tudják ezt a zenészlányok is: az utóbbi időkben a zenecsatornákon harcos amazonok helyett jó ideje zongorás, szalonképes kislányok csicseregnek bájosan, halk sikerekkel. Érdemes megjegyezni azt is, hogy az elmúlt pár év legsikeresebb pop-ikonja a sokak által transzvesztitának, hermafroditának, nemtelen androgünnek bélyegzett Lady GaGa.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10249