Római szonátaEgy város portréjaPintér Judit
Évszázadok óta s naponta ismétlődő mozdulatait, képeit mutatja az örök város Gaál István filmjében. Ritka élvezet, ha az ember egy filmben csupa olyan képet lát, amelyről úgy érzi, már számtalanszor lepergett képzelete vetítővásznán. A Római szonáta, Gaál István szeretetteljes, érzékeny tisztelgése az „örök város” előtt ezzel a kivételes élménnyel ajándékoz meg, függetlenül attól, hogy nézője járt-e már valaha az olasz fővárosban, vagy sem. Filmje hatására az ő kamera-tekintetéhez hasonlóan meghatva-megigézve tapadunk a város ezer és ezer csodájára: az ókori, középkori, reneszánsz, barokk és modern kori Róma egymás fölé vagy mellé épült, egységes látvánnyá szervesült építészeti remekeire, a műkincsek már-már nyomasztó gazdagságára, a jól ismert útvonalakon, épületeken is felfedezhető újabbnál újabb, szépséges részletekre, a színek, formák, gesztusok és zajok sokféleségére, a mindenütt és állandóan zajló commedia dell’arte-jelenetekre.
A Római szonáta ereje alkotója személyes élményeiből, a város mély meg- és átéléséből fakad. Az egyik legkevésbé kötött zenei forma, a szonáta szerkezetéhez hasonló felépítésű művében Gaál egyetlen napba sűríti szabadon és látszólag önkényesen kiválogatott képeit, benyomásait Rómáról. Mégis pontosan vissza tudja adni a város komplexitását, új egységet tud teremteni a különböző tér- és időfragmentumok között, pontosan képes érzékeltetni a hétköznapi események és az egymásra rétegződött korok és kultúrák, a rész és az egész közötti kivételes harmóniát.
A rendező által kiválasztott képek a város általános és örök jelentését ötvözik egységes egésszé; a film Róma jelenbe torlódó múltját a város szellemiségéhez méltó egyensúlyban állítja elénk. Csak néhány példa: egy képbe foglalja az ókori Cestius piramis és a középkori Szent Pál-kapu együttesét, vagy az antik római kupolaépítési technika remeke, a Pantheon után a közelében álló Szent Ivo templom Borromini tervezte csigaházszerű barokk tornyára csodálkozhatunk rá. Mindennek szinte jelképe a film főtémája, a Pompeius színháza mellett felépült Campo de’ Fiori, a reneszánsz és barokk kor óta Róma központja, ahol Giordano Brunót 1600-ban elégették. Gaál erről a térről, Bruno szigorú szobrától indul el római barangolására, s az egyes motívumok bemutatása után mindig ide tér vissza. Közben mi is láthatjuk, ahogy hajnalban felépül, majd délután háromra nyomtalanul eltűnik a térről a nyüzsgő piac. És ez évszázadok óta – és bizonyára az örökkévalóságig – naponta ugyanígy ismétlődik. Ahogy a tér főszereplői is (árusok, pincérek, cipészek, vásárlók és turisták) régtől fogva hasonlók. De ugyanez áll a film többi szereplőjére is: a szerelmespárra, a megtanulhatatlan gesztusnyelven értekező két férfira, a Porta Portese bolhapiacának felejthetetlen figuráira, a csábítás trükkjét oktató „vállalkozó” Don Giovannira, a valódi és ál-koldusra. Ők Gaál István filmjének igazi főszereplői; a római emberek, akikre ma is pontosan illik Szerb Antalnak az Utas és holdvilágban 1937-ben tett megállapítása: „Olaszországban... a politika csak a felszínt érinti, a nép, a vegetatív, tengerszerű olasz nép csodás passzivitással hordozza hátán a változó időt, és nem vállal közösséget nagyszerű történelmével”.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1002 átlag: 5.54 |
 |
|
