KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 38. Magyar Filmszemle díjai
• Schubert Gusztáv: Erdőss Pál (1947–2007)
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Keleti végeken Játékfilmek
• Reményi József Tamás: Nulla sor, nulla betű Ópium
• Báron György: Végtelen történetek Dokumentumfilmek
• Pápai Zsolt: Vizsgák és székfoglalók Kísérleti- és kisjátékfilmek

• Géczi Zoltán: PTO 35MM Japán–amerikai háborús filmek
• Vaskó Péter: Mítosztemető A dicsőség zászlaja; Levelek Iwo Jimáról
• Wostry Ferenc: Vérvörösben Dario Argento
• Greff András: Egy másik szerelem krónikája Argento és Antonioni
• Orosdy Dániel: Horrorra akadva Lucio Fulci
• Varga Zoltán: Boszorkányok márpedig… A harag napja
• Sinkó István: Kettős megvilágításban Hammershoi és Dreyer
KRITIKA
• Varró Attila: Többszörös fénytörés Fekete Dália
• Gelencsér Gábor: A mulandóság életképei A hét nyolcadik napja
• Vaskó Péter: Milyen volt szőkesége Hasutasok
• Vajda Judit: Vénusz halála Kythéra
• Kárpáti György: Úttalan utakon Sínjárók
• Horeczky Krisztina: Tündérvölgy Sutkai bajnokok
• Teszár Dávid: Omnia vincit amor? Idő
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Főfőnök
• Kolozsi László: Elemi részecskék
• Pápai Zsolt: 300
• Vízer Balázs: Sunshine
• Vajda Judit: Hannibál ébredése
• Csillag Márton: Buhera mátrix
• Vajda Judit: Zene és szöveg
DVD
• Pápai Zsolt: Az árnyéklovas
• Kovács Marcell: Ízlésficam
• Tosoki Gyula: Az utolsó napok
• Varga Balázs: Forráspont

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Fekete Dália

Többszörös fénytörés

Varró Attila

A posztmodern noirban felvett szerepek határozzák meg a szereplők identitását, kézenfekvő helyszín Hollywood.

 

Míg a 70-es években a neo-noir vadhajtásaként megszülető retro-noir filmek elsősorban azért helyezték fatalista fekete meséiket korhű környezetbe, hogy még látványosabb és leleplezőbb legyen a kontraszt a hagyományos bűnügyi szüzséket bőszen felülíró modernista szemléletmód és a klasszikus noir külsőségei között, addig a posztmodern noir inkább amiatt választ retróvilágot zsánersémáihoz, hogy színes prizmáján keresztül a klasszikus műfajfilm fiktív, mesterséges mivoltának dilemmáira hívja fel a nézők figyelmét. A Kínai negyed kiismerhetetlen világában semmi sem az, aminek látszik, a Szigorúan bizalmas Los Angelesében minden csupán arról szól, aminek látszik – felvett szerepek határozzák meg a szereplők identitását (lásd a luxusbordély sztárhasonmás prostituáltjait vagy a fiktív Dragnet-sorozathoz asszisztáló sztárzsaru alakját), traumatikus történetek, kitalált figurák motiválják tetteiket (mint Rollo Tomasi kísértetalakja az apja árnyékából kilépni próbáló detektívhadnagynál). Érthető, hogy a posztmodern kor noir-meséi előszeretettel választják a filmvilágot helyszínül, legyen szó az ötvenes évek méregdrága stúdiórendszeréről (Hollywoodland) vagy a hetvenes évek filléres pornóiparáról (Drogtanya), fiktív sztárokról (Az igazság fogságában) vagy megtörtént bűnügyekről (A szexfüggő). Hollywood az elmúlt tíz esztendőben már nem a revízió igényével nyúl saját legendáriumához, mint negyed százada az Utolsó filmcézár vagy A sáska napja idején, inkább rátalált magában a legideálisabb önreflexív terepre, egy olyan világra, ahol szükségszerűen és magától értetődő módon olvad egymásba valóság és fikció, címlapsztori és filmszüzsé. Ezt bizonyítja az ezredforduló legjelentősebb noir-regényírója, James Ellroy tetemes életműve is, amely fő sajátosságát épp a valódi bűnesetek fikcionalizálása jelenti – különös tekintettel Hollywood-Babilon krónikájának legsötétebb oldalaira.

Ellroy lázas delíriummal száguldó regényei a szigorú tényszerűség talaján állva játszanak el merész képzelettel egy-egy hírhedt amerikai bűnüggyel, hamisítatlan emberfeletti hard-boiled istenekre cserélve a szürke hétköznapi főhősöket és látványos, fordulatos összeesküvés-elméletekkel megválaszolva a nyitott kérdéseket. Az életmű csúcsteljesítményeként elkönyvelt Los Angeles-i kvartettet 1987-ben útjára indító Fekete Dália alapjául a metropolis történetének egyik legismertebb gyilkossági ügye szolgált, ami a példátlan rendőrségi aktivitás és a sok száz önjelölt elméletgyártó buzgalma ellenére hivatalosan a mai napig megoldatlannak számít. 1947 januárjában kettészelt és brutálisan megcsonkított női holttestre bukkantak nem messze a Hollywoodland felirattól: az áldozat, Elizabeth Short, egyike volt az álomgyár árnyékában prostituálódó ezernyi önjelölt színésznőnek, esetleges gyilkosai között pedig épp úgy felmerült számtalan exszerető, ismert gengszter és különféle mentálisan sérült orvos neve, mint Woodie Guthrie-é vagy éppen Orson Wellesé (akinél a Sanghaji asszony többszörös expozíciós tükörterem-fináléját állítólag épp a Dália-tetem ihlette). Ellroy regényében az első oldaltól kezdve minden a szerepjátékról és behelyettesítésről mesél (a szerző címszereplő-figuráját kegyetlenül meggyilkolt édesanyja emlékének ajánlja, a hősök megszállott nyomozásában saját elkeseredett küzdelmét megörökítve a fiatalkori trauma feldolgozására): a két fiktív rendőr-főszereplő, Mr. Tűz és Mr. Jég ragadványnéven saját bokszoló-legendájából épít karriert, miközben az újságírók által (egyébként két korabeli film noir, a Black Angel és a Blue Dahlia címének összevonásából) Fekete Dáliára keresztelt áldozat Rorschach-ábrájába valamennyi kulcsfigura saját megváltásának álomalakját látja bele. Míg a valódi Betty Scott nem több vágyott szerepe fogságában szenvedő krónikus hazudozónál, Fekete Dáliaként maga a megtestesült filmhősnő, aki egyszerre szerepmodell a történet femme fatale-ja számára, gyerekkorban meggyilkolt kishúg Mr. Tűz szemében és saját éjsötét oldala Mr. Jég személyiségének. Akárcsak a George Reeves rejtélyes halálesetét fikcionalizáló Hollywoodlandben, az alapvető konfliktus ezúttal is a felvett szerepek hatalmából fakad, az Álomgyár szomorú krónikájának jól ismert, alaposan dokumentált, mégis félhomályban maradt metaforáin keresztül ábrázolva – a nyomozás identitáskeresések párhuzamos története, a kalandszál az élet-illúzók Nagy Álmaiból történő szabadulásról szól, híven a klasszikus detektív-noirokhoz A máltai sólyomtól a Laurán át a Kísért a múltig.

Ennek fényében akár különösen szerencsés egybeesésnek is tekinthető, hogy a Szigorúan bizalmas keménykezű, intelligens, ám alapvetően szakiparosként tevékenykedő Curtis Hansonja után az „L. A. Kvartett” másodjára megfilmesített kötete egy olyan szerzői rendezőhöz került, aki bő negyven éves pályafutását korai modernista szösszeneteitől az ezredfordulós nagy-hollywoodi bérmunkákig a mozgókép hamis, manipulatív és korrumpáló mivoltának szentelte. Noha neve elsősorban a hitchcocki thriller műfajához kötődik, Brian De Palma mostanában szívesebben kacérkodik a neo-noirral (Az utolsó dobás, Femme fatale), sőt nem először jár megtörtént bűnesetek hagyományos retro-világában sem: ráadásul a harmincas években játszódó Aki legyőzte Al Caponét és a nyolcvanas évek Floridájába helyezett Sebhelyesarcú épp úgy valós események története a fikció többszörös fénytörésein keresztül, akár a Fekete Dália-ügy Ellroy-féle víziójából vászonra adaptált legfrisebb opusz. (Míg az előbbi az Al Capone elleni Eliott Ness-hadjáratot erőteljesen átmitizáló 50-es évekbeli tévésorozat laza remake-jének tekinthető, addig az utóbbi a Capone-kulcsfilmként megírt 1931-es Sebhelyesarcú igen szabad átirata). De Palma tehát részben már az alapanyag jóvoltából felmutathatja személyes kézjegyeit: Fekete Dáliája a szokásos virtuóz formanyelvi sajátságokon túl (mint az erőszakjeleneteket indító, megelőlegező bonyolult panotravelingek vagy a brutalitás pillanatait kihangsúlyozó erőteljes lassítások, valamint az erőteljes színstilizáció) a korai mesterművek, a Nővérek vagy a Megszállottság alapkérdéseit helyezi újra boncasztalra a felvett és a valódi személyiség közti feloldhatatlan ellentmondások rabságában szenvedő figurák képében. Miközben Ellroy főhőse egyértelműen az elbeszélőszerepbe helyezett Mr. Jég, addig De Palma alig észrevehetően magát az áldozatot helyezi a középpontba: hiába marad meg Bucky Bleichert rendőrnyomozó belső narrátornak, hiába tarja magát a rendező szinte maradéktalanul a klasszikus noirok intenzív szubjektivitásához, ha a regényből elsősorban éppen a két nyomozó komplex belső motivációi és a szerelmi háromszög-száluk bonyodalmai maradnak ki, így szenvedélyes doppelgänger-viszonyuk vérzik el elsőként a mozivásznon (a film szüzséje tulajdonképpen a könyv első felére összpontosít, merészen összerántva a főhős pszichés pokoljárását bemutató utolsó két részt). A Fekete Dália e tekintetben igen hasonló az Aranypolgár vagy noir-példánál maradva a Gyilkosok és a Criss Cross Siodmak-klasszikusainak alaptörténeteihez, melyek egy haláleset rekonstrukciója ürügyén arról mesélnek, mennyire lehetséges szubjektív tükörképeken keresztül hitelesen ábrázolni a valóságot: De Palma Dáliája ellentmondásos visszaemlékezésekből, rendőrségi jelentésekből és újságcikkekből, valamint szívszorító filmtekercsekből (karcos próbafelvételektől egy amatőr stag-filmig) áll össze a cselekmény során, de épp úgy nem válik értelmezhető egységgé, mint maga a feldarabolt tagokból összeillesztett, kivéreztetett tetem. Nem véletlen, hogy míg Ellroy művében egy fiktív bohóc-festmény adaptációján át Victor Hugo Nevető embere válik a megoldás kulcsává, addig De Palma már a Paul Leni-féle némafilmes feldolgozást emeli ugyanebbe a pozícióba: a megcsonkított, eltorzított emberi test látványa a korai rémfilmek óta a vágásokkal, belső keretekkel, osztott képmezőkkel feldarabolt emberkép elliptikus, dekódolhatatlan mivoltát hivatott ábrázolni.

A Fekete Dália azonban nem csupán gondolati és stiláris téren jelenti De Palma rég várt magára találását az utóbbi tíz év arctalan, egyenetlen színvonalú próbálkozásai után, de műfaji tekintetben is érdekes tanulsággal szolgál a thriller-mester életművében. Míg Ellroy regénye alapvetően a klasszikus hard-boiled detektívregények nyomvonalát követi szikáran izzó személyes hangvétellel szubjektivizálva a gyors sodrással haladó lineáris cselekménysort, De Palma több ponton elhagyja az alapzsáner jellegzetességeit imádott thrillere kedvéérét – a végeredmény különös, felemás szerzet, amelynek az első fele biztos műfajérzékkel hozza a (retró-)noirtól elvárt jegyeket, a hátsó fél azonban megtévesztésig hasonlít azokra a negyedszázados giallókra, amelyeket annak idején maga a rendező is szívesen használt az Alibi test vagy a Gyilkossághoz öltözve esetében. Ennek leglátványosabb példája a regény többfejezetes mexikói mellékszálát egyetlen lépcsőházi jelenetbe zsúfoló parádés gyilkossági szekvencia, amely során egy nyomozó és egy gyilkos is életét veszti a sok közül: szemben a film struktúrájával, De Palma hirtelen kilép Bleichert figurájából, hogy a maximális érzelmi hatás elérése érdekében suspense-t és sokkot vegyítsen, sőt a barokkos tobzódással bemutatott brutális halálpillanat mellett még a klasszikus kesztyűs/borotvás/arctalan giallo-gyilkos alakja is felbukkan egy szobor árnyékából, mintha csak a szerzői múlt kísértete lenne. A Fekete Dália utolsó harmada kitér a gondosan felépített kauzális szükségszerűséget követő drámai cselekménymederből, logikai bakugrásokon és félrevezető vörös heringek sorozatán keresztül kibontakozó narratívája inkább tekinthető eksztatikus hullámvasút-utazásnak a sötétség mélyére, ahol a népszerű thriller-motívumokon (pszichózis, aberrált szexualitás) keresztül átértelmeződnek a hagyományos noir-karakterek – sőt még Argento madármotívuma is megidéződik egy ugró vágásos képsorozat erejéig. A noir-thriller műfaji oximoronját De Palma igen kockázatos stratégiával egyfajta bizarr testfércelés révén teremti meg, amelynek életképessége épp olyan kérdéses a közönségfilm kíméletlen világában, mint Frankenstein szörnyének jövője – egy dolog azonban aligha vitatható: a Fekete Dália nem csupán a közelmúlt legátgondoltabb és leghagyománytisztelőbb retró-noirja, de egyben De Palma legkövetkezetesebb kísérlete saját szerzői hagyományainak ezredfordulós átértelmezésére.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/04 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8947