Magyar MűhelyKelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestőHarmadik nekifutásVeress József
Magyar hangosfilm kalauz 1931-től napjainkig.
A jegyzetünk címében szereplő
Bacsó-film nem szerepel a kötetben, az utalással arra hívjuk fel a figyelmet, hogy
Kelecsényi László, a termékeny író-kritikus immár harmadszor jelentette meg
(ezúttal javított és bővített) magyar hangosfilm kalauzát. Az összeállításban
312 alkotásról olvashatunk információban gazdag, élvezetes stílusú impresszió-füzért.
A válogatás
szubjektív. Nincs értelme kimaradt tételeket keresni vagy dohogni méltatlanok
szerepeltetése miatt: fogadjuk el, hogy a szerző saját értékrendjéről állított
ki bizonyítványt. Méghozzá példamutató tömörséggel, ami önmagában is dicséretes
(nota bene: röviden írni bármiről sokkal nehezebb, mint hosszasan értekezni). Kelecsényi
sajátos formát választ, a kötetben szereplő írások nem részletezően alapos
elemzések, hanem „egyperces kritikák”. A filmek legjellemzőbb vonásait
igyekeznek epigrammatikus lényeglátással, néhány vonallal felskiccelni. Egy
könyvoldal – egy kritika.
A
vezérlő elvnek – a vállalkozás kulcsszavának – az empátiát érzem. Kelecsényi
László szeretettel szól a művekről, amelyeknek kissé fennkölt kifejezéssel élve
a lelkét igyekszik feltárni. A mozgóképkultúra fogalmát nem szűkíti le a
fikciós játékfilmekre, lelkesen méltatja az általa fontosnak vélt dokumentum-
és animációs produktumokat is. A mögöttes tartalom érdekli. Méltányolja a
rendezői szándékot, az operatőri látásmódot, a színészi játékot. Mindent, még a
stúdióvezető erőfeszítéseit is. Mivel rendkívül tájékozott (maga is filmgyári kenyeret
evett egy ideig), természetesen beszámol a társadalmi háttérről, a fogantatás
körülményeiről, a visszhangról vagy annak hiányáról. Megállapításait igyekszik
történeti kontextusba ágyazni.
Ami a
minősítéseket illeti: a jó tollú esztéta nem takarékoskodik az elismerő
jelzőkkel. Nem ölti magára a zord bíráló talárját, sosem üt, inkább simogat. Gyakran
osztogat ötös osztályzatokat. Ha valami nem tetszik neki, szelíden morog egyet:
„alig van köze a valósághoz”. Értsd: gyatra. De ezt a világért sem mondaná ki,
megelégszik az „elviselhető” szóval. Helyenként kicsit megszépül a bizonyítvány:
olyan opusok bújtak át a magas léc alatt, amelyek bizony kevésbé sikerültek.
Kiemelkedően
jó a rendszerváltás utáni esztendők krónikája. A korábbi produktumok elfogadott
konvenciók leltárába illeszthetők, a közelmúlt mozidarabjairól – az egységes
folyamatot áttekintő tanulmányok híján – csak ennek az antológiának a lapjain
olvashatunk, ha nem is kőbe véshető, de mindenképpen egyéni (és megbízható)
ítéleteket. Ez a legjelentősebb hozadéka, igazi nóvuma a K-alliterációs
Kelecsényi-kalauznak.
További
tiszteletkörök helyett egy-két kérdőjelet is teszünk a margóra. Fölöslegesnek
véljük az elismerések emlegetését (egy filmet a KISZ-díj vagy a Diákzsűri
koszorúja sosem avatott igazi eseménnyé). Mivel K. L.-nek a filmkészítés
elméletéről és gyakorlatáról szóló megalapozott véleményével szinte mindenben
egyetértünk, hadd perlekedjünk azzal a tézisével, miszerint – ez áll a 144. lapon,
az 1973-as Fotográfia apropóján –,
hogy „a magyar film újra felfedezte a falut”. De hát ez a mi legerősebb
vonulatunk, amely nem szakadt meg a felnőtté válás után sem (Húsz óra, Tízezer nap)! És még egy vitatható általánosítás: „A felnőttek el
szokták felejteni gyermekkorukat” (100.l.) Nem szokták. Pszichológiai közhely,
hogy az emberek legélénkebben erre az időszakra emlékeznek. Egyetlen adalék. Nekem
sok száz mozgókép kipergett a memóriámból, de az Óz, a csodák csodája, az első film, amelyet láttam a miskolci
Corsóban, ma is élénken él bennem.
Kivételes
élményt jelentett a lapozgatás Kelecsényi László egyszemélyes mozijában.
Őszintén kívánjuk, hogy sokan olvassák, tanuljanak belőle és fogadják el a
magyar film igényesen értő szeretetére való felhívását.
Kronosz
Kiadó Pécs, 2014.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 107 átlag: 5.25 |
 |
|
