KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/október
KRÓNIKA
• (X) : Magyarország új svájci filmeken Cross-Over / Kereszteződések
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Az igaz apokrif Simon mágus eltemetett tudása
• Kornis Mihály: Pont éppen soha Simon mágus

• Forgách András: Ó, Cocteau Egy dilettáns tükrei
• Gelencsér Gábor: Fecseg a mély Az ősz meséje
• Pápai Zsolt: Hollywood Dr. Frankensteinje Tim Burton, a rémmesemondó
• N. N.: Tim Burton filmjei
• Varró Attila: Kolorádó-bogarak South Park
• Schubert Gusztáv: Ecce Homér A Simpson-család
MÉDIA
• Bori Erzsébet: Vizesblokk, agymosás Magyar reklám
• Zachar Balázs: Az áruvédjegy művészete Beszélgetés a reklámról
• Hungler Tímea: A test angyala Fitness-videók

• Ágfalvi Attila: Jövőnk digitális tájképei Perspektíva: Vetített távlatok
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Eltévedt leopárdok Locarno
KRITIKA
• Bérczes László: Mozimese Közel a szerelemhez
• Csejdy András: Megér egy mesét Henry Fool
LÁTTUK MÉG
• Tóth András György: Quasimodo 2000
• Báron György: Anyósom
• Turcsányi Sándor: Sztárom a párom
• Zsidai Péter: Az átok
• Hungler Tímea: Bigyó felügyelő
• Halász Tamás: Diszkópatkányok
• Köves Gábor: A tábornok lánya
• Varró Attila: A 13. harcos
KÖNYV
• Györffy Miklós: Önarckép – szavakban Wim Wenders: Írások, beszélgetések
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Égi többszörös

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Égi többszörös

Reményi József Tamás

Mesefalvak az isten háta mögött s az isten színe előtt.

 

Minden tévésorozat, természete szerint, romlandó. Amikor már nem az eredeti ötlet diktálja a dolgokat, hanem a prolongálásra késztető siker, az invenció munkálta panelek helyébe rutin-panelek kerülnek. így van ez a Miért éppen Alaszka? című termékkel, amely azonban még a végét járva is szívderítőbb, mint az összes xena és xalma együttvéve.

Mondhatják persze, hogy a szívderítés réteg-függő fogalom, s a Gazdagok és szépek rajongóit éppoly hiábavaló volna az Alaszka iránti lelkesedésre biztatni, akár a Conan, a barbár híveit egy Woody Allen-komédia élvezetére. Ám az Alaszka a maga relatív népszerűségét a szokásosnál több ízlésirányból „szedi össze”, és a legtöbbet valósítja meg abból a hol üzleti, hol ideológiai vágyálomból, amely a színvonalas szórakoztatás egyetemességét célozza. Szintetizáló jellegével még leginkább a Vészhelyzetre hajaz, amely – Spiró György pontos diagnózisa szerint – azért jobb a többi sorozatnál, mert „az amerikai álom és az amerikai realitás legkedvezőbb vegyülete”, s úgy működőképes, mint „a szoc-reál kapreál változata”. A különbség az, hogy az Alaszka ezeket a kevercseket idézőjelek közé teszi, önmagukra reflektáltatja, tehát minden elemük szemlélhető az amerikai élet ironikusan rajongó ábrázolataként is, meg az amerikai életet behálózó mítosztermelés paródiájaként is. Ez persze csak művészi koncepcióként lehetne ilyen eltökélt, a századvégi esztétika új közhelyeinek tévéipari alkalmazásában diszkrétebben (megalkuvóbban) jelentkezik. Mi mást tehet a posztmodern, ha szappanopera akar lenni. Így létrejön a stílusteremtő Twin Peaks-hez képest jámbor, a mezőnyhöz képest viszont intellektuális játéktér, amelyen sokféle néző érezheti otthon magát.

Otthon. Ez amúgy is kulcsszó az Alaszka esetében. Míg a Twin Peaks arról szólt, hogy a banalitások és infantilizmus mélyén elroncsolt lelkek, eltorzult kapcsolatok szövevénye rejlik, s hogy a virtuális (film-, tévé) közérzet – egy hihetetlenül eklektikus halmaz-törmelékei menthetetlenül összekeveredtek a valóságos(?) szerepjátékokkal, addig az Alaszka ugyanezt a logikát pozitív előjelűre váltja: az összegabalyodás áll, de a banalitás és infantilizmus bensőséges emberi erőt birtokol. Kimenti hőseinket a slamasztikából. Itt kölcsönös megértés munkál, mindenekelőtt a sorozat készítői „megértőek”: nincs olyan különcség, vágykép, múltból cipelt trauma vagy jövőbe mutató rögeszme, etnikai, kisebbségi kuriózum, másság, amellyel ne találkozott volna már a néző a mindenkori tömegkultúrák rengetegében, s amellyel ne lehetne felruházni egy elképzelt közösség tagjait úgy, hogy kedélyesen megférjenek egymással. Mesefalu az isten háta mögött, zárt szerkezet saját éghajlattal, saját hiedelemvilággal, szokásokkal, szabályokkal (indiánosdi), és ugyanakkor provincia, ahová a civilizáció minden áldása és baromsága beszüremlik. Hierarchiája csúcsán nem is állhat más, mint olyan megátalkodott tősgyökér, aki azonban egykori űrhajósként(!) újgazdag. Hierarchiája alján nem is állhat más, mint az idecsöppent, próbákra kényszerülő idegen. S ez az orvosfiú hangsúlyozottan New York-i, hangsúlyozottan más hitű, hangsúlyozottan értelmiségi – azaz megvan minden adottsága, hogy az ő szemével annak lássuk e világot, ami: beprogramozott kalandjátéknak, az otthonérzet nintendójának.

Persze erről a nintendóságról csak addig társaloghatunk ilyen nyugalmasan, ameddig képzeitnek és valóságosnak a gubancát az előbbiben vizsgáljuk. Sokkal zavarba ejtőbb, sőt szorongatóbb, ha egyszer csak egy valódi Alaszka-képlettel találkozunk, olyan mesefaluval, amelynek állnak a falai, amelynek lakói fölépítették elszigeteltségük díszleteit, csak épp nem az isten háta mögött, hanem Isten színe előtt érzik magukat. A National Geographic csatornáján találkozhattunk velük, a mormon szekta mai követőivel.

Kissé félrevezető címe (Tőbbnejűség) ellenére a Channel Four korrekt dokumentumfilmjének alkotói igen tapintatosan firtatták, ami a tolakodó közvéleményt a leginkább foglalkoztatja. De nem rajtuk múlt, hogy meghökkentően keveset tudtak feltárni a poligámia vallási elvei, az „égi többszörös házasság” ideája mögött a férfiúi és asszonyi magatartás hétköznapjaiból. Ahogy e férfiak és asszonyok sorra a kamera elé álltak, és készségesen, póztalanul, (a szektavezető kivételével) ál-pátosz nélkül nyilatkoztak, a nézőben nőttön nőhetett a hiányérzet: ezek az emberek nem beszélnek magukról. Nem magukról beszélnek, hanem arról a kiegyensúlyozottságról, boldogságról, amit elképzeltek. Arról az önszuggesztióval karban tartott állapotról, amelyben megoldottnak érzik az életüket. Nem állítom, hogy ne lehetne harmónia ebben a családmodellben – leginkább épp az a feleség hitette el ezt velünk, aki elég bátor volt a féltékenységről néhány elkapkodott szót ejteni. De rémületes látvány az a meggyőződés, hogy bármely családmodell, hit- és életközösség falansztere önmagában és egyszer s mindenkorra választ adhat kétségekre, válságokra, csalódásokra. Hogy egy tévéprédikátor-fazon rendezte, életre kelt szappanopera sémáiba, kereteibe bele lehet szorítani a sorsot.

Pedig, lám, lehet. A Channel Four csoportképén a derék férfiak („Jézus apostolai”) mellől az asszonyok sora, mint megannyi életre kelt kocsmáros Sally és repülős O’Connel tekint ránk.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/10 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4613