KabalaAz alperesekBikácsy Gergely
Felperesi anya – alperesi apa – efféle riasztóan ostoba jogi szakkifejezésekkel ismerkedhet meg a néző Rózsa János új filmjének rögtön az elején. (Már akinek ismerkedni kell még e műszavakkal: könnyen előfordulhat, hogy a nézők nagy részének már kézbesített a posta hasonló, a gyerekek elhelyezéséről határozó válóperes végzést). A Vasárnapi szülők sikere után nem meglepő, hogy a rendező és forgatókönyvírója, Kardos István „témaközelben” maradt. S a témát most tágan érthetjük: aligha a nevelőintézet intézménye fontos itt, hanem a gyerekhősök sorstalan sorsa, nevelőintézetben vagy kint, szülők nélkül vagy éppen „csak” elszakítva az egyik szülőtől, testvértől. „Az elhagyottak” – ez a klasszikus filmcím nemcsak az árva, bűnöző, csavargó koldusgyerekekre illik, de minden magányba vetett gyerekre.
A Vasárnapi szülők keserű filmként él emlékezetünkben, legtöbb értéke épp ebből a keserűségből fakadt, maradandó képsorai a legvigasztalanabb képsorai voltak. A Kabala szándékoltan ábrázol első pillantásra kevésbé kilátástalan élethelyzeteket. „Átlagosabb”, majdhogynem mindennapos családja közeli ismerősünk; apró, majd egyre nagyobbá növő tragédiájára nem gondolhatunk úgy vissza, hogy az tulajdonképpen nem is ránk tartozik, hanem a mi életünktől szögesdróttal elválasztott javítóintézetekre, rendőrségre, nevelőtisztekre, egy zord, ám számunkra egzotikus mumusvilág tőlünk akár függetlenül létező törvényszabóira.
Egy tizenhat éves középiskolás lány, Kabala, apjánál, tizenegy éves öccse, Facsiga, anyjánál marad a válás után. Mindkét szülő új élettársával él már, rájuk kevés idő és szeretet jut. Pedig a két gyerek, nem is oly titkon a szülők összebékítésében reménykedik, vagy legalábbis abban, hogy ők, a testvérek újból együtt lehessenek. E célból semmitől sem riadnak vissza... Vásott kölykök és rettenetes szülők? Nem, csak tehetetlenek. A felnőttek talán még inkább: fáradtak, hiszen a mindennapok hajótöröttjei, akik maguk is szigetért küszködnek (de mentőcsónak helyett csak meglehetősen ellenszenves élettársukba kapaszkodhatnak).
Lazább szövésű, kötetlenebb stílusú film ez, mint Rózsa előző munkája. Epizódok fűződnek itt fel egy sokféle kanyargó történetvázra. Olykor úgy érezzük, ebben a kalandsorozatban több film anyaga is benne van. Olyan, mint az élet, mondhatnánk: szabálytalan, kiszámíthatatlan, nyitott minden irányban. Az őrülten egymásra zuhanó eseményeket a kisfiú fogadja a legtermészetesebben, szinte a legvidámabban, s ebben van valami szívszorító. Nála közel áll még a vágyott utópia és a valóság: csendesen utált mostohaapját a valóság egy jelentéktelen részletének tartja, fontosabbnak légvár-terveit, egy barlangba szökés izgalmas lehetőségét. Hogy pedagógus édesanyja váratlanul nevelőintézetbe viteti, ezen se nagyon csodálkozik. Valahogy, érezzük, neki van igaza, ennek a kisfiúnak, hiszen ilyen az élet, s buta, aki meghökken egy-egy logikátlan (vagy annak tetsző) fordulat láttán, aki mondjuk, tudni véli, hol alszik aznap este, holott, sok példa van rá, mi sem bizonytalanabb ennél. Csak hiú felnőttek élnek ilyen hamis biztonságban.
Rózsa és Kardos legszívesebben a kisfiú igazságait fogadná el, s a bizonytalan, veszélyekkel terhes világ szabályaival bátran nézne farkasszemet: lesz, ami lesz! E vállaltan „gyermekigazságú” szerkesztésmód hozza talán, hogy olykor eltévedünk a szövevényes történetben, némelykor alig tudjuk, hol is vagyunk, máskor a filmben csak úgy átsétáló s riasztó figurákat merőben feleslegesnek véljük, ottlétüket véletlenszerűnek. De-hát a véletlenszerűség az élet legfőbb tartozéka, s az életnek ezen kívül más szabálya alig van.
Viszont a fikciónak, sajnos, vannak szabályai. A legfőbb talán az, hogy elhitesse magát. S a Kabala történetének fő fordulata nehezen hihető. Erről a bizonyos intézetbe kerülésről van szó. A gyerek anyja pedagógus, úgynevezett „konszolidált életkörülmények” közt, közepesnél jobb értelmiségi lakásban élnek. (Statisztikák szerint például a budapesti pedagógusok 60 százalékának nincs önálló lakása.) Elhangzik ugyan, hogy az anya „alig bír” fiával, s hogy gyereket vár új élettársától. Facsiga ráadásul megszégyeníti őt egy iskolai szavalóversenyen (anyja abban az iskolában tanít, ahova a gyerek is jár). Az utált nevelőapa-jelöltre egy pohár vörösbort dönt. Ez után barátjával éjjel egy áruházban barlangászati felszerelést próbálnak lopni, hogy elszökhessenek. Facsigát elkapják. A rendőrségen egy vérlázítóan udvarias és jólöltözött ifjú nevelőtiszt a tanácstalan szülőknek megemlíti az intézet lehetőségét. S egy következő jelenetben már az intézetben látjuk viszont Facsigát, innen szökteti meg nővére, innen kezdődik a csavargás, bujkálás, szökés kettesben: a film igazán élő, mozgalmas, friss, életteli és kemény része.
Azért is érdemes talán ilyen részletesen felsorolni a fordulat előzményeit, hogy a filmet csak ezután megnéző olvasó is töprenghessen: hihető-e ez így?
Tudjuk, Rózsa nemzedékére milyen nagy és felszabadító hatással volt a francia új hullám. A Vasárnapi szülők egyik legszebb jelenetében az intézeti lányok a Négyszáz csapást nézik, s könnyeznek, mikor Antoine-t a durva nevelők megpofozzák. Hommage à Trufjaut, igen, s emlékezünk, hogy épp a Négyszáz csapásban kerül a főhős intézetbe, mert anyját megszégyenítő hazugsággal próbálja magát menteni az iskolában, s mert írógépet próbál lopni (majd visszalopni). Csakhogy Antoine semmiképpen sem él „rendezett” körülmények között, s Truffaut-nak volt ereje közönyös, fiát nem szerető rideg anyát ábrázolni. Azt is tudjuk, állítólag a pedagógia megújítója, a nyomorgó Rousseau lelencházba adta gyermekeit, de ez az Esztergályos Cecília által ijedt-rokonszenvesre formált anya nincs megverve Rousseau-nak sem zsenialitásával, sem aljasságával, s láttuk, nem is nyomorog. Még az erőszakoltan karikatúraként ábrázolt mostohaapáról sem igen hisszük, hogy kitaszítaná a kisfiút, nemhogy őróla. Szereti a gyereket, mégis intézetbe adja saját szép otthonából, sőt saját iskolájából...
Kardos István, a forgatókönyvíró, több mint egy évtizedes munkával, kemény következetességgel dolgozott ki egy valóságérzékeny, valósághű forgatókönyvtípust – a legkülönfélébb témákban. Miként Tóth Zsuzsáét, az ő munkásságát sem méltatta igazán a kritika. Pedig a Petőfi 73-tól a Köszönöm megvagyunkig több fronton is újat, egy új szemlélet lehetőségét hozta a magyar filmbe. Kár, hogy most erőltetett, művi megoldások felé tévedt. Ennek következtében azután papírvékony mellékfigurává sápadt az anya megkerülhetetlenül fontos alakja, s ez nyilván nem Esztergályos Cecília hibája. Lélektanilag nincs, belülről nincs megteremtve az anya és két gyermeke közötti kapcsolat ebben a forgatókönyvben.
A film minden terhét Kabala és Facsiga hordozza. Itt viszont egyértelműen a forgatókönyvíró javára szól, hogy mert nemcsak egyszerűen „gyermekközpontú” filmet fölvázolni, hanem alkotott két tizenéves hőst, akik felelősebben, felnőttebben néznek szembe az élettel, mint szüleik. Ez a film Kabala (Nyakó Juli) filmje. Minden él, ami vele, ami általa, ami miatta történik, s különösen élnek az öccsével játszódó jelenetek) vagyis szökésüktől kezdve az egész film. Nemrég szociológusok kerekasztal-beszélgetésén hangzott el a figyelemreméltó megállapítás, hogy a társadalom heveny válsághelyzeteiben nem emelkedik, sőt esetleg csökken az öngyilkosságok száma, megnő az emberek közti összetartozás érzése, így, furcsa módon Magyarországon az ötvenes évek első felében a már akkor is állandóan növekvő öngyilkossági mutató megállt. Ma, mint tudjuk, emelkedik. A társadalom, vagyis a felnőttvilág most nem érzi magát válságban? Nincs szüksége összetartozásra, összebújó véd- és dacszövetségre? Csak a gyerekek érzik magukat csapdában, csak ők keresik az igazi szeretetet? „Ő még tudta, mi az igazi barátság!” – kiáltja oda nővérének a kisfiú összeveszésük alkalmával, s ez az Ő egy vézna, még Facsigánál is fiatalabb kisgyerek, aki el is menekült már a felnőttvilágból egy barlangba, a halálba.
Kabala csak veszthet öccséért folytatott ámokfutó harcában. Veszít, mert a jogszabályok és törvények mást parancsolnak, de veresége nem „jogi szinten” megrendítő. Hanem azért, mert valamiképpen a gyerek- és felnőttvilág között áll, felnőttként viselkedve, élve és dolgozva kell gyereknek maradnia. Ez nem sikerülhet, s ez adja a film legszebb jeleneteinek fájó sugárzását. Hogy ki minősül „deviáns” magatartásúnak, azt a társadalom dönti el. Jelen esetben egy csökkenő népességű, nem egyértelműen jó közérzetű társadalom. A művészet, s így a „félig művészet” film is érzelmileg a „deviánsok” mellé állhat. Ezt teszi Rózsa és Kardos filmje, ez adja erejét, szépségét, s ez feledteti végül is erőszakolt, logikátlan fordulatait. Olyan jelenetei maradnak meg, mint a kisfiú elfogása egy iskolai menzán: az ablakba ugrik, azt kiáltva, kiveti magát, ha hozzányúlnak. A tévénéző ilyesmit krimikben lát, vagy háborús filmben a rendőrségi kihallgatáson. S itt egy elhagyott, szökött gyerek, aki öngyilkossággal zsarol.
Az alperesek filmje a Kabala: a gyerekeké.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1282 átlag: 5.44 |
 |
|
