KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/március
KRÓNIKA
• (X) : Hontalan hon
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Bori Erzsébet: Tatabánya, Glasgow Skót-magyar
• Vasák Benedek Balázs: Tank, felhő, jegenye Erdély Miklós kívül és belül
• Erdély Miklós: Istentisztelet a valósághoz A happeningről
• Schubert Gusztáv: Filmesek a ravatalnál Halál egyenes adásban
• Tamás Amaryllis: Minden titkok értelme Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bóna László: Élet veszélyben Túlélő-magazinok
• Forgách András: Vérontástechnikák Jackie Brown
• Pápai Zsolt: Játék az árnyakkal Stephen King, a rémkirály
• N. N.: Stephen King-adaptációk, játékfilmek, eredeti forgatókönyvek
• Bikácsy Gergely: Lassú terek, olvadó időben Manoel de Oliveira
• N. N.: Manoel de Oliveira filmjei
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Fenékig tejfel Edinburgh
• Kúnos László: Tisztes ipar Svéd filmhónap
• Kúnos László: Hamsun Beszélgetés Jan Troell-lel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Moziéletrajz Oxford Filmenciklopédia

• Reményi József Tamás: Látni akarták Putti Lya-repríz
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Őrizem a szemetet 6:3
• Muhi Klára: Bábeli szerelem Natasa
• Gyurkovics Tamás: Árukapcsolás Kalózok
LÁTTUK MÉG
• Lajos Sándor: Szerelmes Shakespeare
• Tamás Amaryllis: Gabbeh
• Turcsányi Sándor: A púpos
• Varró Attila: Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban
• Békés Pál: Good Will Hunting
• Stein Ernő: A nő kétszer
• Vidovszky György: Dolcsi vita
• Mátyás Péter: A csók
• Ardai Zoltán: A játék ördöge
• Köves Gábor: Ronda ügy
• Zsidai Péter: A katona
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pornógólok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Edinburgh

Fenékig tejfel

Csejdy András

Pétervári szadomazo. Prágai fekete humor, angol acid. Európa legrégibb filmfesztiválja ötvenkét esztendős.

 

Középkorú, kékgalléros tisztviselő keménykötésű könyvet olvas a helyiérdekű vasúton, látszik rajta, nála ez napi prakszis, elméláz valamin, föltekint a regényből, rámosolyog egy hasonszabású férfire, nála is az a kötet van, amely két hete jelent meg, kortárs és irodalom. A rétegfilmeket vetítő mozi előcsarnokában nem lehet odaférni a bárpulthoz, akkora a tumultus, a polgárok sietve hörpintik fel a pohár keményhabos Killkenyt, mert hamarosan kezdődik a nagyteremben egy terjedelmes iráni családtörténet és színültig telt a ház.

 

 

Sziámiak és szadodívák

 

A huzamos Thatcher-Major tory-uralom leköszöntével az unikornis felett új szelek kezdtek fújdolgálni, bizalomgerjesztő munkáspártiak adták ki a jelszót, hogy Britannia mindenek előtt cool, mire föl a több évtizedes dackorszakot össztársadalmi bizakodás váltotta fel – az izolált, fölényes Egyesült Királyság prosperáló, éleurópai helynek tetszik az utóbbi időben.

Hangozzék bármilyen különösnek, ez áll a formabontó Diane hercegnő népszerűségének hátterében, ide vezethető vissza az a tömegközlekedési kampány, amely arra kapacitál kötetlenül és tegeződve, hogy ne bliccelj és ne hazudd magad kiskorúnak, mert ezzel nem mást, hanem mindenkit, tehát magadat károsítod meg, és ez az oka annak, hogy a hagyományosan szakadár, katolikus, ellenzéki, Celtic-drukker skót tűzfészekben, a kontinens legrégebbi film- és legkultikusabb színházi fesztiváljának otthont adó Edinburgh-ban pozitív visszhangja volt, amikor az ország első embere, Mr. Blair civilben betért a rendezvény-központba meginni egy sört.

Annak idején a nyugat-berlini fesztiválon a szovjet delegáció kivonult a Szarvasvadász előadásáról. Sokszor támad mehetnék.

A tavalyi szocsi fesztiválon az oroszok Alekszej Balabanov, a nemzetközileg jegyzett és otthon kasszasikert hozó Fivér rendezőjének új munkáját kérték ki maguknak, a Kriplikről és emberekről című morbid stílusgyakorlatot, amely egyértelmű elismerést aratott máskülönben és más helyeken. Láttuk már Pétervárt szentnek és lakatlannak, forradalmi színhelynek Eizenstein szemével és ostromgyűrűbe zárva, láttuk Disney-kulisszaként, valamint hetyke-pitykés, szürreális balladái térnek a Vászkában, ilyennek azonban még soha. Mintha némafilm pörögne előttünk: kezelt, míves, archívbarna nyersanyagon nézzük a földindulást megelőző időből a századeleji, stilizált történetet a cári világ szadomazo kultúrájából.

Mi a csoda.

Adva van két nagypolgári család, személyzettel, dadussal, süldő széplánnyal, idő előtti megözvegyüléssel, zűrös rokonokkal és szexuálisan elfojtott fehérnépekkel, Buddenbrookok szlávban, ahol működő struktúrák, az értékközpontú hierarchia és elvrendszer egy csapásra omlik össze a mindenre elszánt gonosz hatására.

Johan, a cselédlány bátyja pornográf fotográfiákat készít egy dohos pincehelyiségben, amely felvételeken idős bábuska vesszőz pucérfenekű lyányokat, majd, lépést tartva a korigénnyel, filmre rögzíti a jelenetsort és illegális vetítéseken szórakoztatja az egybegyűlt urakat. A seggrepacsi áldozata, a kényszerprostituált szadodíva, egy kiskorú árvalány, akit feleségül kényszerített magához a vállalkozó szellemű, sátáni filmamatőr, az alkalmi szextett résztvevői, továbbá egy bő természetű, vak szépasszony, valamint az ő örökbefogadott, tinédzserkorú, sziámi ikerfiai.

Brutális és morbid ez a szüzsé, amely alapján joggal vetődhetnek fel az olvasóban alkotásetikai és morálesztétikai kérdések is, de a kiválasztott szemszög és nézőpont, a míves stilizáció és megmunkálás mértéke, a szomorú, lassú, szépiatónusú snittek, a cseprő örömök és az emberi méltóság apró megnyilvánulásai a lehetetlen körülmények között és dacára valós filmélménnyé teszik az orosz munkát.

 

 

Kuriozitások a peremvidékről

 

Közép-európainak lenni Edinburgh-ban, páváskodni idegen tollakkal – egy cseh filmhez már csak a szomszédság okán is nagyobb a közünk, hihetnénk, aztán az összeurópai nézőtér sötétjében a skótszoknyás nagypapa éppúgy veszi a lapot, mint a jamaikai rasztafari csaj.

Petr Zelenka a Gombolkozóban elbagatellizál mindent, amihez kedve támad: a cselekmény hat bagatellből áll, az időpont fix, napra pont ötven évvel vagyunk az atombomba premierje után, amely a történet szerint az időjárás viszontagságai miatt esett úgy és oda, ahogy és ahova, az eredeti cél ugyanis egy másik város, Kokura lett volna. Szeli keresztbe az exterminator pilóta a cuppogós felhősíkot, odalenn egy japán enteriőrben férfiak ücsörögnek és szidják angolul az esőt, mint a bokrot, és fogalmuk sincs arról, hogy kis híján bekerülhetnek az emberiség botránykrónikájába. Vicces. Aztán a módosított feladat végeztével a jenki bombázótiszt időgépbe kerül és ripsz-ropsz napjaink Csehországában találja magát, szó mi szó, vannak nehézségei. Ez is vicces. Mint ahogy fanyarul viccesek a prágai közállapotok, ahol hétköznapi emberek ügyes-bajos dolgaikat intézik félig és hevenyészve. Egy fiatal pár például taxiban akar szerelmeskedni, hátha úgy sikerül, vagy egy középkorú ballonos, aki tudja, hogy csalja a felesége, dönt és határoz, tetten éri a cédát, aztán rajtakap egy vadismeretlen nőt (a mit sem sejtő taxisofőr szende nejét), és így, ebben a tempóban folynak tovább és szövődnek egybe a furcsa és bizarr események. Amitől igazán szórakoztató ez a dolgozat, az nem a film dramaturgiája, nem a kiemelkedő színészi alakítások, mert a kohéziós szövetet az éjfekete humor hozza létre, amely, kell-e mondani, nem teljesen idegen a cseh és szlovák filmek gyártóitól. Lehet, hogy az ottani sztenderd szerint a Knoflíkári tizenkettő-egy-tucat vígjáték, de amennyiben így van, akkor engem érdekelne a másik tizenegy is.

Az ígéretes legújabb francia hullám friss felfedezettjének, Erick Zoncának szívbemarkoló meséje, Az angyalok álmodta élet Cannes-ban aratott, Edinburgh-ban záró gálaelőadás volt, megkönnyeztem és azon gondolkoztam, miért van, hogy egy ilyen mű, csak mert francia, valószínűleg sosem kerül a magyar közönség elé, és hogy ez mennyire nincsen rendjén, mint ahogy biztosan alkalmat kellene találni arra, hogy akit érdekel, megnézhesse a belga Yvan Le Moine Tournier-adaptációját, A vörös törpét, amely fekete-fehér, de ezt úgyse lehet, hiába mutatja meg benne magát anyaszült meztelenül az európai cinema egykori szexszimbóluma, Anita Ekberg, ráncosra hájasodva, vagy például Mike van Diem Karakterét, amelyet hiába nomináltak Oscarra, ha egyszer forgalmazhatatlanul holland nemzetiségű, mint ahogy kivételesen szerencsésnek éreztem magam, hogy láthattam egy iskolateremtő dokumentumot a rock-ikon Lou Reedről (Timothy Greenfield Sanders: Lou Reed – rock and roll heart)... Aztán az elkövetkező hónapokban egyre másra értek itthon a kellemesebbnél édesebb meglepetések: az Angyalokat nemsokára vetíteni fogja az art-hálózat, a tavalyi Titanic a Törpével nyitott, a Karakter ment az Európa Filmhéten, Lou Reedet pedig a Duna Televízió tette összmagyar közkinccsé.

 

 

Cool Britannia – a hazai pálya

 

Azt mondod, Pearl Harbour, azt mondom, Doberdo, azt mondják, Waterloo, azt mondjuk, Segesvár, történelemórák és hamisítások, rejtvénykockákba préselt IQ-tesztkérdések, tényleg, fel merik már adni a Fülesben, hogy évekig ostromgyűrűbe zárt, több nemzetiségű, boszniai város, kilenc betű?

Hogy mindig Szarajevó van, csak nem mindig lőnek, Esterházytól bizton tudhatjuk: vonakodva meg muszájból újra kellett tanulnunk ezt a földrajzi nevet, és magoljuk befelé a bon mot-t, értelmezünk, magyarázatokat keresünk, magánhasználatra. Különösen érdekes ebből a szempontból az européer művészértelmiség szerepe és gyakorlata. Michael Winterbottom a Welcome to Sarajevo után mai, modern, angol és szerelmi történetet készített (Akarlak), amelyben a sorsszerű, krimielemektől sem mentes, szexuálpszichológiai főszál mellett párhuzamosan fut végig egy betelepült, furcsa szarajevói testvérpár életmeséje. A csutakfejű, hidrogénszőke, nimfomán, trip-hop énekeslányt és néma, rádióamatőr kiskamasz öccsét egy tengerparti kisvárosba vetette a vaksors, ahol akaratukon kívül ismerői, majd tevékeny részesei lesznek egy végzetes szerelmi viszonynak. Jól megcsinált, tökéletesre fotografált film ez, megengedő és összetett, alázatosan idomul a különféle befogadói igényekhez, ha tetszik, bűnügyi pszichothriller, ha tetszik, kortárs dráma; akár tetszik, akár nem, jól megcsinált darab, talán kicsit túlságosan is az. Ilyen okkeresre fényeit tengerparti táj, hát ilyen nincs is. És egy brit városkában nem ennyire harapnivalóan édesek a trendi fodrászszalonban dolgozó gidalányok. Aztán nem tölt meg egy aprócska klubot ízléses, válogatott közönséggel a helyi drum & bass amatőrzenekar, mint ahogy nem jár körbekróm dzsippel a közösségi rádióállomás DJ-je, a vidéki módos otthonban nem minden szőnyeg kézi csomózott perzsa, a tévében nem feltétlenül megy a Veszett a világ, és egyáltalában, valahogy fésületlenebb, kócosabb, rendetlenebb a kortárs angol filmekből ismert életvalóság. Intelligensen szerkesztett, professzionális film az I Want You. Csöppet giccses, kacéran posztmodern. Lehet, csak az vele a baj, hogy túl sok pénz volt rá.

Mindazonáltal nem mindenki választja a kitaposott ösvényt, ott sem minden papsajt, például ha nem kívánod végigcsinálni a filmfőiskolák tanszékeiről startoló, kapcsolatépítő karrierutat, kínálkozik más lehetőség is. Geneviève Jolliffe két játékfilmmel a háta mögött, húsz évesen került a Guinness Rekordok könyvébe minden idők legfiatalabb producereként, 1995-ben társszerzője volt egy kötetbe szerkesztett manifesztónak (A gerilla filmkészítők kézikönyve), az edinburgh-i fesztiválon pedig rendezőként debütált. A Városi szellemtörténet (Urban Ghost Story) egy paratüneteket produkáló, glasgow-i tinédzserlány hányattatásainak meséje. Lizzie rettenetes hangokat hall, Lizzie szobájában elmozdulnak a bútorok, Lizzie-n abnormális és átmeneti fiziológiai elváltozások keletkeznek. Lizzie zavart kamasz, aki elfojt és menekül a tudás elől, hogy egy bevodkázott, extasyval felpörgetett éjszakán diszkóbalesetet szenvedett és meghalt a barátja. Lizzie anyja szerencsétlen, munkanélküli és jó fej, Lizzie barátnője tizenhatéves kábítószerfüggő lányanya, Lizzie a szenzációhajhász bulvársajtó prédája. A Városi szellemtörténet nem azért ment eseményszámba a pályakezdők bemutatói között, mert egy tehetséges rendezőlány ígéretes és kerekre, kissé talán túl kerekre formált művének örülhetett a közönség, hanem azért, mert az alkotó korábban soha nem látott kísérlet tett arra, hogy két merőben különböző, egymást kioltó műfajt keverjen össze, nevezetesen a gótikus horrort és a társadalmi drámát. Nyálas háziúrfi ököllel üt egy kiszolgáltatott nő arcába, tetovált pap öngyújtóval lobbantja lángra a mécsest, kókler médiamunkások fontosítják egy kiskorú szenvedésének stációit, spintiszták próbálják jó pénzért kiűzni a sérült lelkű megszállottból a gonoszt, ellátatlan csecsemő fullad a hányásába, a lakótelepi nyomor képei alatt ritmusos jungle-zene szól, és ez a bátor, radikális eklektika egészen új színnel gazdagította az amúgy is koloratur brit filmpalettát.

Mondjuk az Acid House trilógiától ezt el is lehet várni. A kasszarengető Trainspotting után sejthető volt, hogy az alkotók, rendező, színészek, a producer-csapat és az író addig üti a divatvasat, amíg csak kisül belőle valami. Most Irvine Welshen volt a sor, akinek regényét Paul McGuigan vitte vászonra három elkülönülő, széttartó, az összhatás szempontjából kissé szerencsétlen epizódfüzérben. Bob született vesztes, kirúgják a focicsapatból, ki a munkahelyéről, kiteszi a szűrét a nője, bezsuppolják vandalizmusért, sőt, amilyen peches, az ivóban összeakad a kaporszakállú Atyaúristennel, aki vagy amely rovarrá változtatja. Gregor Samsa anglikán mása pedig bosszút áll, a mód viszont, sajnos, nem tűr nyomdafestéket. Egyetlen példa csak, ízelítőül, felnőtt olvasóknak: éltes prolimama gyömöszköli a kandalló előtt hátsó fertályba egy műhímtaggal élete izzatag, kövér, tarkopasz párját, lihegnek és nyökögnek, mikor megcsörren a telefon, hamar munka, sose jó, anyu lecsatol, teázunk, füllenti a barátnőjének, majd folytatja a félbehagyott műveletet. El lehet képzelni. A második rész a családi pszichohorror témakörébe tartozik, egy harmatgyenge akaratú, jóérzésű kispapa és ordas neje kapcsolatának megrázó foglalata; az Acid House című szegmens pedig egy LSD-be hibbant, középosztálybeli teknókölyök imbecille csökevényesedését beszéli el. Járt utat a járatlanért elhagyni érdemes.

Amiben viszont nem találni bakit, az Guy Ritchie közönségfilmekkel szemben támasztott forgalmazói igényeknek megfelelő, multiplexekben is helyt álló gengszterkomédiája, a Cakli, pakli és két füstölgő mordály (Lock, Stock and Two Smoking Barrels). Túlzásig ömlik a vér és repednek a rekeszizmok, ahogy másfél órán keresztül műmájerkedik négy mafla maffiózó. Kisstílű és pitiáner rosszfiúk tesznek keresztbe-kasul egymásnak ebben a moziban, hibát hibára halmoz itt mindenki, pénzeszsákok, felbecsülhetetlen értékű fegyverek és marihuána szállítmányok cserélnek időlegesen gazdát, egy bérgyilkos pedánsán neveli a gyermekét, robbannak a börleszkpatronok, egy vödörbe levágott fej kerül, eszünkbe jut, mert eszünkbe kell jusson a Volt egyszer egy Amerika, a Kutyaszorítóban vagy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, ülnek a flaszterpoénok, felhőtlenül mulatunk, és még azt is megbocsátjuk ennek a filmnek, hogy beválogatták szerepelni a brazil esőerdők dalnokát, Stinget. Tudom, mert mondták, hogy újabban horribilis összegeket kérnek egy-egy angol film jogáért. Ez is biztosan sokba lenne. De megéri, tíz az egyhez, kerül, amibe kerül.

 

Köszönet a British Councilnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 45-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3989