KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/március
KRÓNIKA
• (X) : Hontalan hon
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Bori Erzsébet: Tatabánya, Glasgow Skót-magyar
• Vasák Benedek Balázs: Tank, felhő, jegenye Erdély Miklós kívül és belül
• Erdély Miklós: Istentisztelet a valósághoz A happeningről
• Schubert Gusztáv: Filmesek a ravatalnál Halál egyenes adásban
• Tamás Amaryllis: Minden titkok értelme Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bóna László: Élet veszélyben Túlélő-magazinok
• Forgách András: Vérontástechnikák Jackie Brown
• Pápai Zsolt: Játék az árnyakkal Stephen King, a rémkirály
• N. N.: Stephen King-adaptációk, játékfilmek, eredeti forgatókönyvek
• Bikácsy Gergely: Lassú terek, olvadó időben Manoel de Oliveira
• N. N.: Manoel de Oliveira filmjei
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Fenékig tejfel Edinburgh
• Kúnos László: Tisztes ipar Svéd filmhónap
• Kúnos László: Hamsun Beszélgetés Jan Troell-lel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Moziéletrajz Oxford Filmenciklopédia

• Reményi József Tamás: Látni akarták Putti Lya-repríz
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Őrizem a szemetet 6:3
• Muhi Klára: Bábeli szerelem Natasa
• Gyurkovics Tamás: Árukapcsolás Kalózok
LÁTTUK MÉG
• Lajos Sándor: Szerelmes Shakespeare
• Tamás Amaryllis: Gabbeh
• Turcsányi Sándor: A púpos
• Varró Attila: Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban
• Békés Pál: Good Will Hunting
• Stein Ernő: A nő kétszer
• Vidovszky György: Dolcsi vita
• Mátyás Péter: A csók
• Ardai Zoltán: A játék ördöge
• Köves Gábor: Ronda ügy
• Zsidai Péter: A katona
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pornógólok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A happeningről

Istentisztelet a valósághoz

Erdély Miklós

A happening nem új művészet, hanem a művészetek utóda akar lenni. Eseményre nagyobb szükség van, mint műre.

 

Az itt első alkalommal publikált írás kézirata Erdély Miklós 34. füzetében található. Az utólagosan, a hagyatéki feldolgozás során sorszámozott füzetet 1969 körül használta Erdély, így a szöveg keletkezése is erre az időre tehető. Az egyik széljegyzet (a szövegben kurziváltuk a későbbi betoldásokat) alapján gyanítható, hogy Erdély hosszabb tanulmányt szándékozott írni a happeningről, amelyben a „képzőművészeti happening”, a „színházi happening”, a „filozófiai vagy didaktikus happening” és az „utcai vagy politikai happening” egyaránt szerepet kapott volna.

A jelen közlés ízelítőként is felfogható a készülő, Erdély Miklós életművét tárgyaló könyvből, melynek megjelenése 1999 első felére várható. A szöveget gondozta: Szenes Zsuzsa, Erdély György, Szőke Annamária és Peternák Miklós.

 

*

 

Az alkotás akkor érdemli meg nevét, ha valami olyat tartalmaz, ami nem következik előzményeiből. A happening annyi összefüggést tart előzményeivel, hogy azok tönkrementek, mint létrejöttének akadályai.

Meglehet a happening egy kétségbeesett, életképtelen próbálkozás, csak a divatok hullámverése dobta felszínre, s mint a tajték rövidesen nyomtalanul szétoszlik. Azonban ha mégis marad, nem lesz nehéz utólag kimutatni a szükségletet, ami létrehozta, indokolni életképességét. Talán egy fokkal könnyebb lenne, mint esetleges bukásának okait felderíteni.

A happeningnek nem szabad megengedni, hogy saját átalakulásának gátjává váljék. Aktuális feladatait úgy lássa el, hogy ugyanakkor új igényeket támaszt. A hozzáfűzött reményeket elégítse ki, de még inkább keltsen új reményeket.

Ha a happener magukkal meghasonlott hagyományos művészetek roncstelepén válogat, mint a hegesztő szobrász, akkor csak egy meglehetősen eklektikus művészeti műfajt hoz létre. A happening nem új művészet, hanem legtávolabbi ambíciói szerint a művészetek utóda akar lenni.

Nem titkolt szándéka szerint nem csak a művészet, hanem a vallás társadalmi funkciójának utódlását is vállalni kívánja. „Istentisztelet a valósághoz.” Definíciója ezt kertelés nélkül be is jelenti. A művészetek a vallás szolgálatában alakultak, másodlagos, partiális szerepük, ha más keveredésben is, de meg kell maradjon az új rituálékban is. Ha valóban nélkülözhetetlen a bejelentett új liturgia, úgy az előzőek szerint annak a régiekkel ellentétben egy folytonosan változó, ismételhetetlen szertartás-sorozatnak kell lennie. Ha a vallási szertartások évezredes állandóságuktól nyerték erejüket, úgy az újnak a folytonos megváltozás sodrásától kell nyernie erejét, durva példával a kő és a rakéta, a nyugalmi és a mozgó test tehetetlenségi nyomatéka közötti különbséggel / azonossággal lehet a különbséget / azonosságot jellemezni.

Hogy a happeninget miért nem lehet egyszerűen művészetnek tekinteni, az a szónak jelentéséből is kitetszik, ha elgondoljuk: a művészetek feladata és varázsa mindig is az volt, hogy élményt nyújtott anélkül, hogy történt volna valami. A happening esetében a „történésen” van a hangsúly, hogy nyújt-e élményt vagy sem, az – legalább is egyelőre – mellékes.

Talán jobban megérthető, ha elképzelünk egy happeninget, ahol egy balett-táncosnő is fellép. Ha a rendezőknek eléggé valóság-erejű történést sikerült létrehozniuk, abban az esetben ott a balettozás annyira furcsán fog hatni, mint amennyire „furcsa” dolog a balett az élet egészében, ha elég megtisztított szemmel tekintünk rá. Amennyire furcsa egy operaház a Szaharában vagy akár egy nagyváros közepén.

[Annak a számára] Aki a valósághoz elég közel tud férkőzni, vagy esetleg még el se szakadt tőle - a legrikítóbb különcség egy bekeretezett kép, különösen, ha az még ábrázol is valamit. Egy kívülálló (a beidegzettségeken kívül álló) el sem tudja képzelni, mi legyen az az apró mánia, amit festészetnek szokás nevezni. A színház és színészkedés már egyenesen arcpirító gyalázatnak tűnhet fel olyan ember előtt, aki elszakadt a megszokástól, felfoghatatlan számára, hogy adhatja fel magát valaki órákra, miért törekszik arra, hogy egy elképzelt személy[t] imitáljon, hogy akad arra ideje vagy szemérme. A színészek egy színpadnak nevezett mélyedésben a tévelygésnek valóban olyan fokát valósítják meg, ami már – hogy Artaud-t és Szt. Ágostont idézzük – pestisre emlékeztet. Évszázadok folyamán a társadalmi formák elég hamisakká váltak ahhoz, hogy a színész bizonyos erkölcsi fölényre tegyen szert közönsége felett. Amint a közönség ezt az ideiglenes tréfát egyre komolyabban vette, a realista drámában önmarcangolásának kipárnázott gyóntató székére emelte, maga a színész kezdett feszengeni, először szerepét utcai ruhájában mondta el, majd a közönséget maga mellé ültette, míg egy legszebben eltalált gesztus keretében levonult a színpadról és a közönséget megérintette. (Először, mert hogy a rossz lelkiismeretre alapozott üzleti vállalkozás az egyházak esetében oly jövedelmezőnek bizonyult a ... (itt a mondat megszakad – A szerk.). Az imitatív színház nélkülözi a megfoghatatlannal szembefordult ember létének méltóságát. Az imitatív színész a színpadnak nevezett mélyedésben olyasmit végez el lukas óráit töltő közönsége helyett, amit az nem engedhet át az egészre vonatkozás folyamatosságának csonkulása nélkül. Az imitatív színielőadás mentől jobban hasonlít a valóságra, annál inkább szolgálja a kikapcsolódást, ahogy a mozgó járdák esetében az átszállást a kis sebességdifferencia teszi lehetővé. A jelenlétét minden képességével elsősorban fokozni, mint abból kikapcsolódni kívánó néző a babaszoba zsugorított történetét szégyenkezve elutasítja.

Másrészt az egymáshoz igazodó és egymást igazoló polgárság bűnei annyira uniformizálódtak, hogy lehetővé vált a gyónás kollektivizálása és bérleti szériákban való lebonyolítása, a színház kialakította a kritikai realista drámát. A gyónás megalázó kényelmetlenségeitől megkímélt fizető vendég páholyában elégedetten, sőt hálásan fogadta a különleges szolgáltatást.) Ez pedig jele az öntudat ébredésének; operaházak, színházak, koncerttermek és egyebek – a történelem előtti vadembernek ezek a különös, túlfejlődött összefüggéseiről már levált faramuci képződményei – magától értetődő jelenlét[e] szűnőben [van], amint a cirkusz a primitivizmus barbár bájával egzisztál napjainkban.

[A] happening arra törekszik, hogy mind ez[en] előzmények általánosított formájaként régi művészeteket, mint speciális eseteket tekintse és használja föl. Végigtekintve az úgynevezett „korszerű stílustörekvések” produktumait, egyben közösek. A stílusirányzatok önnön megkérdőjelezésükből élnek, nehéz olyat találni közöttük, ami fullánkját nem saját magába, hanem a környező világba döfni és méregzacskójából valamennyi gyilkos nedvet kipréselni képes. Mindegyik hasában ott a fakard, az önfeladás harakirijének gesztusában érvényesül leginkább hatása. Az első happeningekben ez tudatosult, az önrombolás szuggesztiója alatt történtek a zongora-fűrészelések, képszabdalások, szoborrobbanások szinte kizárólag. Ilyen értelemben a happeningek első korszaka állt leginkább a hagyományos művészeteknek ezen merőben negatív hatása alatt. Meglepő módon tehát nem a sugárzó happening destrukciója révén harapódzott el a művészetekben az öncsonkító gesztus, ellenkezőleg ebben az önpusztító gesztusban ismert először magára a happening annyiban, hogy az esemény itt már fontosabb volt, mint a mű. A következő pillanatban kiderült, hogy eseményre nagyobb szükség van, mint műre. A civilizáció védettségében, a védettség elszigeteltségében élő emberrel nem történik semmi. Félájultan saját zsugorított, leszorított teljességétől, szétfeszítő életenergiáit gyűlöletté vagy mániává visszagyűrve vár, és hogy ezen ilyen energiákban milyen mérgező fölösleggel rendelkezik, az a háborúban mutatkozik meg igazán. De remélhetőleg a világháború tombolását követő másnaposságát kiheverni már nem tudja, reflexeibe ivódott végre gyászos mocskos tapasztalata, esze is valamivel több van talán. Tehát idegcsillapítókat szed, alkohol vagy LSD segítségével hallucinatív eseményeket állít elő, vagy laza felháborodásból kis utcai forradalmakat verbuvál. A képernyőn szürkén és távolian derengő krimi feszült készenlétét elvékonyítva álmosságba tereli. (Kuszán belenyúlni a kusza életbe.)

A happening arra természetes[en] nem vállalkozhat, hogy ezeket az indulatokat levezesse, és óvakodnia kell attól is, nehogy valami beteges és romboló irányban felszabadítsa. Csak annyit tehet, hogy vak és ellentmondó voltukat feltárja, egy-egy résztvevőn belül összeütköztesse, egymás ellen vadítja, tovább morzsolja, finomítja, az értelem és invenció fennhatósága alá rendelje, segítsen gondolkodni, s még inkább a rossz gondolkodást megzavarja. Felkeltett, gondosan adagolt szenvedélyeivel a tévelygő tudatot bekeríteni és fojtogatással átalakulásra, emelkedettségre kényszeríteni, olyan belátást erőszakolni ki, ami még ismeretlen, de ami képes bódult vagy abszurd léthelyzetét kiemelni diszharmonikus aránytalanságaiból.

 

 

A happening haragos sorompói

 

A happening egyik útja [?] jelenleg a megvetés és (az eszménytelen ember) önmegvetése. A másik lehetséges törekvése, hogy az ismeretlennel szembefordult embert segíti, hogy eltöltse a kérdés, mint létének követelő tartalma. A happening legyen tehát a kérdezés litániája. (Hogy a szélből szívja lélegzetét.)Toborozzon társakat a kérdezősködéshez, ez a közönséggel való dolga. A happeningen ne önmagát fejezze ki, hanem a nem érthetőt, és fokozza, élezze a megkerülhetetlen kérdés szintjéig. Poénmentes tréfáiból támadjon komolyság, a szív világossága. A japán zen kardvívók a gyakorlótermet a megvilágosodás csarnokának nevezik.

A happenerek legyenek a meg-nem-válaszoltság hősei, mártírjai, túllépve a semmit nem tudás balgaságán. (Ez nem pancsolás, ez már egyetlen határozott ütés a vízre.) A happeningen kerüljenek a résztvevők egymás szeme elé, mint a házaspárok, a másik szemében önmagukat vonják kétségbe egészen addig, míg nem marad belőlük más, mint a kérdés, a közös kérdés. Az állítás helyébe lép tehát a kérdés szentsége.

1. A happening csúnya szó, rossz kifejezés, szülő-korához dörgölődző, visszafelé lejtő, nyeglén lankadó.

2. A happening műfaji mértéktelenségében már mértéktelen műfaj.

3. A happening az illetéktelenség művészete; felhatalmazás nélkül avatkozik be abba, amibe beleavatkozni nem létezik felhatalmazó.

4. A mesterségesen létrehozott történés iszonyú, mint ahogy visszataszító a lombikbébi.

5. A hit hajdani szertartásaihoz viszonyítva csüggesztő, mert a happening a nem tudás szertartása.

6. A happening mindig csak befejezetlen próbálkozás marad. (Minden happening befejezhetetlen, mert a befejezés keretek közé szorítja, mikor a bekeretezettség ellen tiltakozik.)

7. A lelkiismeretmentes kísérletezés, mint a fekete mágia, veszélyes, különösen az élet közegében. (A happening csak lelkiismeretmentes kísérlet lehet, mivelhogy kísérletének tárgya a lelkiismeret.)

8. A happening a kor bárányait bujtogatja, ráveszi, hogy a beletörődést akármivel cserélje föl.

9. A happening erejét nem önmagából, hanem egyéb művészetek és rituálék elsatnyulásából nyeri.

10. A happening önmagát is kénytelen megtagadni, hogy szükségképpeni tévedését folytonos változásban oldja fel, mint ahogy a gonosznak a gonosszal szemben is gonosznak kell lennie, hogy igazán gonosz lehessen.

11. A nem-tudás sokarcú, arctalan a hír.

12. A happening csak individuális jellegű lehet, mint ahogy a gonoszok szövetkezése mindig csak időleges, taktikai jellegű.

13. A happening a cselekvés megkerülésének legintelligensebb lehetősége.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3980