KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Szellemirtók

Szemadám György

 

Talán sehol másutt nem lepleződik le olyan nyilvánvalóan, mint a mozi sötétjében, hogy az érzékeinket állandó irritáltságban tartó igény: a Másság érdekességének, a veszélyes Ismeretlennek, illetve ezek pótszereinek, mindenáron hajszolása korunknak sajátosan diabolikus arculatot kölcsönzött. Nem véletlenül találkozunk egyre többször és egyre több változatban a filmvásznon a szokatlannal, a torzzal, a szörnyűségessel, az embertelennel, a kimérákkal és robotokkal, a zombikkal és más félemberi lényekkel, a vámpírokkal és a kísértetekkel, illetve magával az ilyen-olyan alakban megjelenő Gonosszal, aki kétségtelenül a legsokarcúbb lény. (Gondoljunk csak a középkor tudós szerzetes-illusztrátorainak Ördög-ábrázolásaira, melyeken az Alvilág Ura még hasán, sőt: alfelén is groteszk arcot visel!) A fentemlített bestiárium fajtáinak kimeríthetetlenségét talán még maga – a legkülönfélébb szörnyek által sanyargatott – Szent Antal sem ismerhette annyira, mint a mai mozilátogató, aki viszont – előbbivel ellentétben – nincs tisztában avval, hogy önnön elfojtott vágyainak és félelmeinek árnyképeit látja bennük. Ezért aztán e szörnyszülöttek lehetnek riasztóak, undorítóak, vagy akár csábítóak is, de nevetségesek semmiképpen. A nevetés ugyanis szertefoszlatná őket. Ha Ivan Reitman rémfilmjének vetítésekor itt-ott mégis felharsan a kacagás, az senkit ne vezessen félre! Mindig voltak olyan nézők, akik még a nyilvános akasztások alkalmával is a kacagást találták a legmeggyőzőbb önkifejezési formának. Valamilyen szinten valóban nevetséges ez a film, ha nem is épp paródiaként – aminek készült. Az igazán jó paródiák egyik alaptípusát ugyanis talán abban a csetlő-botló cirkuszi bohócban kell látnunk, aki a mindig elegáns légtornászok közt esetlenkedve próbálja utánozni azok mutatványait, miközben még a nadrágja is leesik. Van olyan néző, aki ezen röhög, s van, aki ezt ízléstelennek találja. A Szellemirtók című film körülbelül ezen a szinten nevetséges, szemben a fentemlített produkcióval, melynél a nadrágleesés után minden valamirevaló cirkuszban az következik, hogy a bohócról kiderül: mindent tud, amit a többiek, sőt: ő a legügyesebb a csapatban. Mutatványa így válik igazi paródiává. Nos, miután az alvilági és túlvilági erőkkel szembeszálló tudós „szellemirtók”-ról szóló opusz is ilyesfajta ambíciókkal használta a szörny-filmek kliséit, nem elhanyagolható a megfigyelés, hogy a legviccesebb filmbéli ötlet az évezredek ködéből közénk érkező hettita? sumer? ördög ötlete, s a legtrükkösebb jelenete a megszállott nő lebegése az ágy fölött. Mindkettő Az ördögűző című filmből származik, ahol előbbi még viccesebbnek hat, utóbbi pedig jóval profibb kivitelezésű. Humorforrásként felvonultat még a film King-Kong szerepében egy háznagyságú habcsók-Gólemet, a riasztgatás szándékával egy idős hölgynek tűnő kísértetet, aki a Psycho című Hitchcock-film híres jelenetét utánozva, hirtelen foszlott húsú koponyával vicsorít a kíváncsiskodókra, egy meglehetősen gusztustalanra sikerült, zöld Muppet-show figurát, mint repülő szellemet, végül két visszataszító, óriás kutya-korcsot, melyek talán A jedi visszatér című filmből szöktek meg.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/10 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5498