KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Tükröződések

„Csak ami nincs”

Varga Balázs

Filozófiába oltott fikció, látomásos dokumentum? Dárday István és Szalai Györgyi filmje komoly kihívás elé állítja a nézőt.

 

Csak egyetlen egy történet van, egyetlen dramaturgia, amely elkezdődik, megtörténik és véget ér - mondja a Tükröződések egyik mellékszereplője, s ezt a kórházi beszélgetésben elhangzott tételt akár az egész filmre érvényesnek tekinthetjük. Dárday István és Szalai Györgyi egyetlen ember történetében egyetemes tartalmakat próbál felmutatni. A Tükröződések a rendezőpáros korábbi két filmjéhez, a Dokumentátor rendszerváltás-körképéhez és a Nyugatról Keletre... pikareszk történetben megelevenedő médiakritikájához képest is szokatlanul nagyigényű vállalkozás. Általános összefüggések nyomába eredve olyan kérdéseket feszeget, amelyek már-már kivesztek a mozaikos igazságok és ironikus játékok izgalmában élő kortárs filmből. Ráadásul rendhagyó formát talál ehhez az emelkedett témaválasztáshoz: filozófiával oltja be a fikciót és látomással a dokumentumot, első pillantásra komoly kihívás elé állítva a nézőt, ha el akar igazodni a film világában.

„Egy film, mely úgy tesz, mintha nem lenne más, csak emléktöredékek, álmok és látomások összefüggéstelen hosszú sorából álló képfolyam, a reális világ megszokott képét parányit át- meg átrajzoló vizuális elmozdulás, melynek látványában elmerülve egyre inkább eltéved a résztvevő.” A nézőt azonban nem kell annyira félteni; minden bizonytalanság és az eltérő valóság-státuszú jelenetek keveredése ellenére korántsem átláthatatlan labirintus ez a film. Van főszereplőnk, és van valószínűsíthető alaphelyzet is: egy velencei kórházban haldokló férfi. Talán mindaz, amit a filmben látunk, az ő agyában és képzeletében játszódik le, és a Tükröződések a tudatfilmnek a filmtörténetben búvópatakszerűen fel-felbukkanó hagyományához kapcsolódik. Csakhogy ebben az esetben nehezen tudunk mit kezdeni a zárójelenet monológjával, amelyben a doktor búcsút vesz az elhunyt (?) főszereplőtől. Ugyanis vagy elfogadjuk, hogy az egész film (a külvilágra, a történelmi és kulturális háttérre való minden utalással együtt) a főhős tudatában játszódik, ő az elbeszélés középpontja, és akkor ez a jelenet is csak képzelgés, ezáltal azonban a szöveg elveszti drámai nyomatékát; vagy pedig feltételezzük több elbeszélői pozíció meglétét, ám ezzel kikezdjük a tudatfolyam homogenitását. Vehetjük persze zárlatnak, összefoglaló, egyben külső elemnek is ezt a jelenetet („valami belőle tovább él bennem”), de még így is nehezen érthető, hogy a megfoghatatlanság és a tünékenység nagyszabású metaforájára épülő filmben miért szükséges egy ilyen tanító célzatú betét. Amennyiben a nézők kreativitására és fogékonyságára bízzuk a kirakós-játék megoldását, talán érdemes a tanulság levonását is meghagyni nekik.

A Tükröződések zavarbaejtő feszültsége a túlsúlyos dialógusok, a meditatív gondolattöredékek és az illékony, sokértelmű metaforák együttes használatából fakad. A film egymástól látszólag óriási távolságban lévő dolgok között igyekszik kapcsolatot találni. A kapcsolat pedig ez esetben nem kevesebbet jelent, minthogy egységes világmagyarázat rendezi össze a szemkápráztatóan különnemű jelenségeket és eseményeket. A kérdés csak az, hogyan lehet ezeket a filozofikus gondolatokat elevenné tenni a mozgókép végtelenül konkrét közegében. Másképp megfogalmazva: milyen módon ölthet testet a színtiszta absztrakció? A Tükröződések szakít a hagyományos történetvezetéssel, ám igyekszik a cselekmény szertefutó szálait a főhőshöz kapcsolni. Kevés szereplőt mozgat, őket sem a megszokott pszichológiai motivációk alapján jellemzi; ehelyett erős metaforikus és szimbolikus tartalommal rendelkező figurák, helyszínek és motívumok szolgálnak a film pilléréül. Szinte minden, amit a filmben látunk vagy ami elhangzik, túlmutat önmagán. Nincsen véletlen, keresnünk kell a kapcsolatokat, a metaforikus összevonásokat, a hasonlításokat. Dárdayék azonban sajnálatos előzékenységgel segítik a nézői kutatómunkát, így aztán az ember egy idő után gyanút fog, és ott is célzást, utalást keres, ahol esetleg nincs. (Bár a katarzisról meditáló főhőst azért talán mégis túlzás volt a fürdőszobába vezetni, és megfürdetni a zuhanyrózsa vízsugarában.) Az irónia jótékony hatása a közhelyesen „rásegítő” gondolattársításokat is képes átértelmezni, a Tükröződésekből azonban majdnem teljesen hiányzik ez az eszköz (pedig a rendezőpáros előző filmje, a Nyugatról Keletre... a bizonyság arra, hogy szívesen és jól élnek vele). Nem mindegyik kijelentés, nem mindegyik szereplő szövege vehető azonos komolyságúnak. A Tükröződésekben még a világmagyarázó attitűddel bensőséges kapcsolatot fenntartó magyar filmtörténethez képest is túlságosan sok az egy időegységre jutó kinyilatkoztatás ahhoz, hogy gyanút ne fogjunk: Dárdayék nemcsak komoly és meditatív víziót fogalmaznak meg, hanem egyúttal torz tükröt is tartanak a bombasztikus intellektuális blöffök elé. Néhány esetben azonban nem is olyan könnyű eldönteni, meddig tart a vicc, és hol kezdődik a vallomás.

A négy főszereplő négy típust képvisel. Az asztrológus, az énekesnő, az orvos és a menedzser, ők négyen a titkos tudás, a művészet, a racionális megismerés és az üzlet emberei. Ezek a figurák szimbolikusságukkal kell hogy hassanak, talán ez vezet a lélektanilag motivált jellemábrázolás elhagyásához, az egyénítés elvetéséhez. A szereplőknek nincs sorsuk vagy történetük, csak jelzésszerű alakjuk és hátterük van. A főhős életéről szinte semmit sem tudunk. Szerettei valószínűleg autóbalesetben haltak meg, ezen kívül pusztán bizonytalan utalásokkal rendelkezünk, amelyek három dátumhoz kapcsolódnak: 1956, 1968 és a csernobili robbanás időpillanatához. Szimbolikus évszám mindhárom, mintha kísértet lenne ez a férfi, aki sorsfordító pillanatokban lép elő, majd hosszú időre eltűnik. Bukásra ítélt figura, aki képtelen figyelmeztetni az embereket a bekövetkező tragédiákra, hiába tudja előre, mi fog történni. A hőseinkkel való azonosulás nehézségét ezúttal (főként az alkotók dokumentarista remekléseivel összehasonlítva) csak fokozza a nem hivatásos színészek alkalmazása. Mesterségesen csengenek a szövegek, nehezen átélhetők a helyzetek, ezáltal a pusztán jelzésszerű karaktereket alakító szereplők nem képesek hitelesen jelen lenni a filmben.

A Tükröződések a motívumépítkezés összes szintjén súlyos és látványos ellentétpárokat feszít egymásnak. Egység és kétség, pozitív és negatív oldal, meggyőződés és kétely ütközik meg benne. Az asztrológus, ez a titokzatos férfi felbolygatja mindenkinek az életét, akivel csak találkozik. Választásra készteti az embereket az elemeire hasadt Művészet és Tudomány töredékei között. A nőnek döntenie kell, az asztrológussal tart vagy a menedzserrel. Az egyik férfi a bolygók és természeti elemek, az idő titkainak tudója, míg a másik az üzlet, a pénz embere, a dolgok nagyon is látható mozgatóelemeinek birtokosa. A helyszínek és a szereplők képviselte értékrend szintén összeér, ezért a nőnek egyúttal (Velence kontra New York) választania kell a karneváli európai kultúra és az undegroundból biznisszé „emelkedő” amerikai kultúrüzlet között is. Választás elé kerül a doktor is, neki az asztrológia érvei, illetve a tudomány ellentmondásokba forduló racionális tételei között kell döntenie. Nagyon sterilek ezek a konfliktushelyzetek, egy pusztán intellektuális szerkezet építőkockái. A mélyben lefojtva ott szunnyad bennük a dráma, de ebből a lehetőségen kívül nem sokat érzékelünk. A filmbéli szituációknak a kétségkívül sokkoló archív felvételek sem képesek érzelmi többletet kölcsönözni. A csernobili és hirosimai képek mint a 20. századi apokalipszis emblémái lehorgonyoznak a jelentésláncolat végén, meglehetős távolságban a történet szereplőinek világától. Nem az összefüggés hiányzik közülük, hanem a kapcsolat intenzitása.

A hiányzó intenzitást, az erős gondolati töltettel rendelkező motívumok érzékletessé tételét a film látványvilága hivatott megteremteni. Ezen a ponton találkozik a hallucináció a látlelettel, igazán itt érezhető a Tükröződések újszerűsége és merészsége. A különleges kamera és a rafinált ötletek váratlan és eredeti világot teremtenek a jól ismert színhelyekből is. Mintha az Elvarázsolt Kastélyban játszódna a történet, és tükörben látnánk mindent: elmosódnak a kontúrok, semmibe vész a képmélység, torzulnak, csavarodnak, soha meg nem állnak a formák, a képek. Experimentális filozófiai fikció, meditatív dokumentumfilm – a Tükröződések hagyományos kategóriákkal nehezen megragadható. A látvány attraktivitása azonban olykor túlságosan is elvonja a figyelmet; olyan erős hatáselem, amely komoly súllyal nehezedik a filmre. Az egymásba forduló, összecsúszó képek lehetnek kiismerhetetlenek, a látványszervezés logikája azonban nem sokat változik. Szívesen nézzük hosszú percekig a lagúnák mélyéből feltárulkozó, megejtően szép képeket, csakhogy ez sem feledteti a hiányt, hogy nem lüktet mögöttük átélhető történet, sors, dráma. Az emelkedett szövegek, a didaktikus párbeszédek és a rendkívüli képi világ sehogy sem akar összetalálkozni. Nem feltétlenül nő össze, ami összeér. A Tükröződések belső utazása túlságosan kiszámítható, ezért hamarabb véget ér, mintsem az a felvetett kérdések súlyából, komolyságából következne. A film hol a közhelyek sekélységébe rántja, hol pedig a váratlanul kibomló, költői gondolatok messzeségében emeli azokat az asszociációkat, amelyek a tükör, a tükröződés kétségkívül dúsgazdag metaforájában rejlenek. Okossága hűvös és nehézkes, szépsége zavarbaejtő. Kevés a rejtély, mert a párbeszédek leleplezik azokat a titkokat, amiket mi magunk szerettünk volna felfedezni, a dramaturgia ellenben olyan összefüggéseket teremt, amelyeket nehezen találtunk volna ki. A végső kérdések pedig továbbra is megoldásra várnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3931