KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cigánysorsok

Fekete lyuk

Schubert Gusztáv

A szellem sötétjében minden cigány fekete. Filmesek a romafronton. Végignézve negyven év cigányfilmjeit sok jót nem mondhatok magunkról. Rosszat rögtön kettőt is: hideg polgárháború dúl körülöttünk.

 

Mit sem tudunk róla.

Nem a bőrfejűekre gondolok, akik az elmúlt években Salgótarjánban gyilkolódtak, Gyöngyösön, borsodi és kunsági tanyákon gyújtogattak, Kismaroson, Egerben öklelődtek (aranyszabályuk: lincselni csak pontosan, szépen, háromszoros erőfölényben, úgy érdemes), nem is a öntevékeny kerttulajdonosokra, erdőkerülőkre, akik a maguk akurrát vidéki módján gyomlálgatták a sötétebb bőrű almatolvajokat, rőzsecipelőket, gombaszedőket; a sápadtabbját valahogy sohasem. Ezt tudjuk, halljuk, utálkozunk tőle. Épp magyar zacc ne lenne, miért épp nálunk erjedne száz százalékos demokrácia. Nem volt, nem lesz; utópia. Én arról a becsületes, fájin magyar világról beszélek, amelyben, noha talán egy rossz szó el nem csattan, sárkaparónak is vidorabb lenni, mint cigánynak.

„Hát hol élünk? Én nem vagyok magyar? – fakad föl egy telepi emberből Jancsó Találkozása végén a hitetlenkedés. Hol is? Kezdetben volt az ideál, az illúzió. A szocialista társadalom idillje, amelybe a balsorsú cigányság, mint gyermek anyja kebelébe, megtérhet majd, mert ott már nincs faji, nemzeti előítélet, vagyoni megkülönböztetés. A magyar dokumentumfilmesek tisztességére bizonyság, ez a szép és veszedelmes illúzió azonmód pergett szét a kamera előtt, akár a tilalmas témának utat törő Sára Sándor-filmet, a Cigányokat, akár Schiffer Pál dokumentarista-játékfilmjét, akár Gyarmathy Lívia és Balázs József Koportosát nézzük. Cséplő Gyuri szociális felemelkedésének fogvacogtató magány az ára. (Felemelkedés? A jóeszű fiú, a cigánytelep szószólója, a magyarvilágban legalja pária.) A Koportos útkaparójának is „jó munkája van”, csak épp koporsóra, rendes temetésre nem futja belőle. Hogy mégis megadhassa feleségének a végtisztességet, meg kell fürödnie a megaláztatásban, mint Nemecseknek. De ha csak azt a tízkilós sárkoloncot látnánk, ami a cigánytelepre menet minden lépését ólomsúllyal húzza, már abból tudhatjuk, miféle játékszabály járta az asszimiláció diadalmas éveiben. A Cigányok, paradox módon nem azzal kontrázza meg az idilliumot, hogy a felemelkedés illuzórikus jövője mellé odafotózza a nyomor képeit, a gyermeki reménység mondókái mellé („Ha megnövök, tanítónéni leszek..., ha megnövök, szövőnő leszek..., ha megnövök, gazdagságban járok...”) a kubikos cigányok szikár curriculumját : „Élő ember vagyok, és fődben lakom”, „Harmincéves vagyok, de még nem feküdtem ágyban”. (Ezt a rímet már a Földobott kőben halljuk.) Hanem azzal, hogy a szépség váratlan diadalmát filmezi a mindenkori boldogságszűke fölött. Emberi arcokat fényképez, mellettük szikár absztrakció minden szocialista szociálpolitika (és az lenne minden „polgári érték” is), vagy – mint a tanyasi Vízkeresztben – minden kultúrmisszió. Mindkét lírai dokumentum azt sugallja, ha többnyire nem vagyunk is otthon a földön, a legcudarabb időkben is otthon lehetünk az égben. Megy a busz a sártengeren, viszi Shakespeare-t az ágrólszakadtaknak, és hogy, hogy nem, Illyriába vagy a cseh tenger partjára ér, shakespeare-i nép körébe, fagyon csicsonkázó kabátvitorlás gyerekek, sűrűre élt férfiarcok közé. Ugyan ki kit vált meg itt? Salamon András Városlakókját is ezért szeretem. Futhatja lassú köreit a szociálpolitika, hogyan oldja meg a cigánykérdést, az élet gyorsabban célba ér. A Józsefváros, ha hinni lehet a Városlakóknak, már felszabadított terület, ott békében él „cigány, néger, kínai....”

Ózd, és az ország túlnyomó része, biztosan nem az. A Meddő volt az első és mindmáig legbátrabb frontjelentés a szegények háborújáról. Almási Tamás kamerája előtt az azóta szokássá lett önkormányzati tisztálkodás zajlik: a cigánycsaládok kiseprűzése a dolgos magyar városból. A rendőri segédlet élén derék magyar hivatalnok teszi rendbe a cigánysorsokat, nyom barackot a kiebrudalt purdé fejére, („Mi leszel, ha nagy leszel? Rakodómunkás?”), végtelen irgalmában még egy elárvult csótányt is agyontapos. Ne tévesszen meg a kék köpeny, a szaki forma. A szelíd gondviselő mindannyiunk közös képviselője, az ügyeletes magyar géniusz. Lám, jó az isten, jót ád, a kitelepítéshez nem feltétlenül kell diktatúra, meg lehet szavazni demokratikusan is, ahogy kultúremberhez illik...

Nem gondolom, hogy a cigányok közt ne lennének semmirekellők, tolvajok meg gyilkosok, csakhogy a közhiedelem szerint potenciálisan mind azok. A magyar társadalom – Ózd, Balassagyarmat, Sátoraljaújhely, Székesfehérvár Rádió utca 11, Zámoly sokasodó strigulái tanúsítják – már megrajzolta magában a bűnbak fantomképét. A szellem sötétjében minden cigány fekete. Nem kell a cigánytelepre menni rémtörténetekért, a láthatatlan frontvonal ott húzódik már minden magyar és roma között.

Milyen mélységes bennünk az előítéletek dögkútja, talán épp a legszelídebb film tudja legpontosabban elmondani. A lépcső (Gyarmathy Lívia, 1994) vérlázító dokumentuma annak, hogyan kénytelen fordított Peter Schlemilként magával hurcolnia minden cigánynak az előítéletek árnyékát. A film hőse tehetséges, szorgalmas asztalos, akiből a ritka műgond, tehetség és a bizonyítani vágyás restaurátort faragott. Elvállalja egy vidéki kórház míves, védett falépcsőjének helyreállítását, meglehetősen rossz feltételekkel (vállakozónak korántsem olyan jó, mint faszobrásznak, asztalosnak, túl jóhiszemű és becsületes), a beígért pénzek késnek, a munkásai két hónapig ingyen, szolidaritásból segédkeznek neki. Miközben éjszakákat töpreng és dolgozik át, hogyan lehetne minél szebben teljesíteni a feladatot, a bizalmatlanság hínárja mind sűrűbben körbefonja: az nem lehet, hogy egy cigány ne lopjon, s ne legyen kontár. A megrendelő hivatal csupa jóravaló hivatalnokból építészből, műemlékesből áll, nem hajtja őket gonoszság vagy rasszista előítélet, épp csak a jogosnak érzett bizalmatlanságnak engednek. Egyikük feje felett az Egyesült Európa aranycsillagos lobogója kéklik. Jó arc, európéer fej magyarázza a bizonyítványt, csak egy nincs benne, hogy odajussunk, előbb a legnagyobb kisebbséggel, a társnemzetünkkel kellene egyesülnünk. Nem a rasszizmus fogja vesztünket okozni, hanem ez az egészen mindennapos „jólértesültség”, miszerint a cigány tisztessége csak álca, alatta évszázados tolvajösztön és lustaság örvénylik.

Megvan ennek a fonákja is, a rózsaszín cigányidill. A roma éjjel-nappal muzsikál, bazsevál, ropja a táncot. Ha cigány volnék, belevágnám a poharam ebbe a hazugságba. Roma kultúra nem volt, hanem lesz. (Ezért is létfontosságú, amibe a Fekete Doboz belekezdett, kinevelni a roma filmezés, roma televíziózás szakembereit. Az első antológia tanúsága szerint nem azt adják vissza fehérben, amit a magyar híradók mutatnak róluk feketében: blickfangos képek, exluzív esetek, tetszési index helyett még embereket látnak.) Ha volt is, oda már, akár a miénk. Ma már az a testmeleg nyomorközösség sem igen adhat menedéket, amibe Cséplő Gyuri lelkeszegetten még visszatérhetett a kietlen nagyvárosból. Mindenki a tévét nézi, panaszolják rezignáltan a Találkozás cigányai – romaünnep, nagycsalád, összetartás? – úgy olvad, mint a tavaszi hó.

Tíz cigányból kilencnek nincs munkája. A rendszerváltozáskor, a szocialista nagyipar felszámolásakor őket bocsátották el legelőször, a polgárvilágban őket veszik föl legutoljára, akkor is, ha ritka kivételképpen szakmájuk van. („Ha majd felkötöm magam, zsebembe teszem a szakmunkáspapíromat” – keseredik el egy Csalog Zsolt-riport álláskeresője). Ne áltassuk magunkat: munka nélkül kultúra sincs. Ínség van, erőszak, bűnözés, olcsó ragasztók, rossz borok mámora. Nemcsak csillagok omolhatnak össze.

A fekete lyukban épp egy nemzet süllyed el.

Pontosít helyettünk a fizika: kettő. A kozmikus energiák lefolyójába rendre belecsúszik a legközelebbi csillag is. Hogy ne így legyen, észre kellene vennünk, hogy nem tudunk olyan messzire sunnyogni a cigányapokalipszistől, mint ahogy képzeljük, mint ahogy szeretnénk.

A végzet ritkán győz erővel, leghatásosabb fegyvere a pillanatra résnyire tárt remény, ahol még épp átslisszolhatunk. Hogyan megy ez, megmutatta már harminc éve a Földobott kő, de hát ki néz ódon magyar filmeket. Az erdőben meghúzódó cigányokat ávósok, egészségügyiek és heccre bérelt falusiak kerítik be: tetvetlenítés veszi kezdetét. Férfiakat és nőket borotválnak kopaszra, nem annyira szépítészeti vagy járványügyi megfontolásból, csak a rend kedvéért, hadd szokja az alattvaló. A jóravaló magyar főhős védelmükre kelne, de őt is megragadják, vinnék a nullás gép alá: „Engedjetek el, vakok vagytok?” – szakad ki a cigányok védelmezője száján. Végzetesen könnyű kis mondat, máig fenyeget.

Az orvos rárivall az ifjú földmérőre: Tűnjön el innen! A fiú – tiltakozásul, vezeklésül – fényképezni kezdi a bűnt. Amikor elvennék tőle a gépet, elrohan. Megmenekült. Mi még nem. A kiskapu most is tárva van, egy egész nemzet talán mégse férhet ki rajta.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3916