Fritz Lang két évtizedes hollywoodi pályaszakaszában szinte kizárólag film noirokat készített, legyen szó a műfaj születését évekkel megelőző filmdrámákról (Téboly), technicolor westernekről (Rancho Notorious) vagy világháborús thrillerekről (Embervadászat): amerikai művei a legszebb példák arra, hogy a noir nem csupán tematikai és/vagy stiláris jegyekkel definiálható, de egyfajta szemléletmód, attitűd is a világ dolgai felé, bújtassuk azokat bármilyen zsánerköntösbe. Épp ezért az sem véletlen, hogy legjelentősebb klasszikus noir-filmje, az 1953-as Búcsúlevél nem jeleskedik a hagyományos zsánerjegyek felmutatásában: az akár ikerfilmjének is tekinthető Kiss Me Deadlyhez hasonlóan úgy illeszkedik a kánonba, hogy közben látványosan felülírja a csupán középszerű alkotók kötelező szabályait.

Az elsőgenerációs hard-boiled írónemzedék két nehézsúlyú fenegyerekének együttműködéséből született sztori (William P. McGivern sorozatregényéből a legendás bűnügyi riporter, Sidney Boehm írt forgatókönyvet) egy állhatatos rendőrnyomozó könyörtelen bosszúhadjáratát meséli el a nejét meggyilkoló bűnszervezet ellen – méghozzá hőséhez illő célirányos hatékonysággal, az elődök kedvelt narratív truvájaira (időbontás, intenzív szubjektivitás) ügyet sem vetve, mára példátlanná vált szikársággal és oly gazdaságosan, ahogy hajdanán is csak a vérbeli B-filmesek tudták Ullmertől Fullerig. Lang sötéten beszél, de világosan fogalmaz: felvevőgépe nem keres rendre szokatlan szögeket, árnyékos zugokat – hosszan kitartott, keresetlen kameramozgásokkal járja be a kertvárosi házak és modern luxuslakások belsejét, amelyek lakói épp olyan egyszínű papírmasékból készültek, mint élettereik. A Búcsúlevél legizgalmasabb szabálytörése mégsem stiláris: a testi/lelki fogyatékosságok tárházát felvonultató nőalakokban, akiknek hátán a főhős fellépked a keserű győzelemig (miközben egyetlen gonosztevővel sem végez saját kezűleg, miként majd Lee Marvin a Point Blankben), Lang a noir imádott femme fatale-figuráját tépi cafatokra és perzseli szét: bár többbnyire képen kívül, de tűzforró indulattal – lásd a film eredeti címét.

Extrák: nincsenek, de ez itt így is van rendjén.