KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/október
KRÓNIKA
• Lőrincz József: Dobrányi Géza (1921-1990)

• Lajta Gábor: Hús és geometria Peter Greenaway szerződése
• György Péter: A Kép és a Hírnév Derek Jarman és a Caravaggio-mítosz
• Kovács András Bálint: A történet nullfoka Távoli hangok, csendes életek
• Cserhalmi György: Barátom, Bódy Gábor
• Csaplár Vilmos: Az a halál nem is igazi halál
• Bársony Éva: Cellatörténetek Beszélgetés Makk Károllyal
• Szilágyi Ákos: Párhuzamos halálrajzok Paradzsanov és Tarkovszkij
KRITIKA
• Fáber András: A tragédia utóérzete Eszterkönyv
• Reményi József Tamás: Szovjet Atlantisz Zéró város; Szolgalélek
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A tű
• Báron György: Szédülés
• Fáber András: Zenélő doboz
• Báron György: A háború áldozatai
• Létay Vera: A philadelphiai zsaru
• Tamás Amaryllis: Titkok háza
• Ardai Zoltán: Metamorfózis
• Szemadám György: Kedvencek temetője
• Kovács András Bálint: Lángoló Mississippi
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: A láthatatlan film

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Lángoló Mississippi

Kovács András Bálint

 

Alan Parker olyan filmrendező, aki jó színvonalon készít giccstörténeteket. A „jó színvonal” itt némi dramaturgiai ötletességet és szellemes képi megoldásokat jelent. Ebben a filmjében is számos jó, ízléses ötletet találunk, az egész azonban megmarad sokat mondani akaró amerikai tucatgiccsnek. A Lángoló Mississippi 1964-ben, a néger polgárjogi mozgalmak idején játszódik Mississippi állam egyik porfészkében, ahol a Ku-Klux-Klan meggyilkolt három polgárjogi aktivistát. Az FBI két ügynöke, akik Washingtonból érkeztek, megpróbálják kideríteni, mi történt, hova tűnt a három fiú. A helyi hatóság természetesen nem hajlandó közreműködni, a négerek félnek, a Ku-Klux-Klan egyre véresebb megtorló és megfélemlítő akciókat hajt végre. A film jó része a nyomozás és a szaporodó terrorakciók versenyfutásának rugójára jár, ami eleinte élet-, később már unalmasán verkliszerű. A történet a mai rendőrfilmek képletére épül: törvénytisztelő, indulatmentes profinyomozó plusz a helyi viszonyokat jól ismerő, indulatos, törvénytelen eszközöket is alkalmazó beosztott; ketten együtt lesznek eredményesek. A legfőbb baj ezzel a filmmel az, hogy a rendező valószínűleg rájött, hogy ez a sablon nemcsak a kábítószer-kereskedelem, hanem politikai ügyek dramaturgiai kezelésére is alkalmas, s ennek annyira megörült, hogy eszébe se jutott, a faji megkülönböztetés nem egyszerűen rendőri kérdés. A film kétharmad része semmi másból nem áll, minthogy oly mértékig megpróbálja felfokozni a néző gyűlöletét a gaz fajüldözőkkel szemben, hogy a néző végül már sajnálja, hogy a négerek mégsem herélik ki, akasztják föl és lövik halomra azokat a csirkefogókat. Azért meg kell adni: néhány végtelenül primitív és naiv dialógusban megpróbál kitérni e társadalmi jelenség okaira is, ám ez csak szépségflastrom. A lényeg a nagyököl. Pedig lett volna itt elemezni való kérdés. Például: hogy áll ma az észak-dél probléma?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/10 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4730