Brit Brigantik

Danny Boyle: Transz

Antihipnózis

Roboz Gábor

Az angol rendező újabb éles váltása: ezúttal egy dörzsölt thrillerrel lepi meg a közönséget.

Danny Boyle már húsz éve linklateres és soderberghes virgoncsággal cikázik a zsánerek között, és ez idő alatt sikeresen kidolgozta kiszámíthatatlan alkotói imázsát, ennek fényében pedig egy cseppet sem meglepő, hogy a Gettómilliomost és a 127 órát egy csavaros bűnfilmmel követi. A műfaji és formai téren egyaránt komoly tapasztalattal bíró alkotó ugyan első mozifilmjénél is egy pár fős társaságról kanyarított feszültségkeltésre alapozó sztorit, a Sekély sírhant más tekintetben aligha rokonítható a friss Transzszal.

Boyle többször dolgozott már hozott anyagból, de most először választott alapul mozgóképet: a remake forgatókönyvét társszerzőként jegyző Joe Ahearne azonos című és kevéssé ismert tévéfilmjének feldolgozásával pedig jóval több emberhez juttathat el egy pompás történetet. A 2001-es gyöngyszem a Boileau-Narcejac páros (Szédülés, Az ördöngösök) lélektani thrillerjeit idéző sztorit mesél el egy kikiáltóként dolgozó fiatalemberről, aki szövetkezik egy bűnbandával, hogy ellopjanak egy Goya-festményt, a hatás kedvéért megrendezett közelharcban azonban a főhős ütést kap a fejére, és a későbbi ébredésnél kiderül, hogy gőze sincs az elemelt műalkotás hollétéről.

Ahearne komótos tempójú, ugyanakkor ravaszul megírt produkciójában a MacGuffin megkaparintásához először a főhős fejében lévő információt kell megszerezni, ehhez van szükség a sztori gerincét biztosító hipnózisterápiára, a film tehát műfaji különlegességként és akár az Eredet előképeként is nézhető. A hangsúlyosan szubjektív történetekre gyakran vevő Boyle ugyan a főbb fordulatokat illetően követi az alapmű cselekményét, megtartja a figurákat, sőt több jelenetet konkrétan átvesz, azért hangsúlyos pontokon el is tér tőle: jó pár elemet (például a cigaretta-szimbolikát és a homoszexuális töltetet) elhagy, és egészen új jeleneteket (mint a központi jelentőségű gázolás flashbackjét és a finálét) beiktat. És bár a formavilágot is felfrissíti, nem merészkedik olyan vad stilizációig, mint például a Trainspottingnál vagy éppen a legutóbbi 127 óránál.

Boyle abban is hű a forrásműhöz, hogy nem ragaszkodik egy hagyományos thriller-dramaturgiához egymás után pakolt suspense-szituációkkal és őrjítően fokozott feszültséggel. Beéri a sztori három kulcsfigurája közötti viszonyrendszer kiélezésével, egy teátrális gesztusoktól mentes femme fatale-figura megrajzolásával és azzal, hogy a történetet szép lassan jellegzetes noir-sztorivá formálja. Bár a lezárást egy szélhámosfilmeken szocializálódott néző viszonylag könnyen kitalálhatja, a rendező és forgatókönyvírói ügyesen (és nézőbarát módon) sáfárkodnak az információkkal, a Transz ráadásul másfajta izgalmakat is kínál. Egy ponton az alapfilm is végrehajtja a mentális és a valós tér összemosását, Boyle pedig az egyik hipnózisjelenetnél úgy tesz rá erre több lapáttal, hogy három rétegűvé sűríti az elbeszélést: a valós fizikai térben ülő főhős a hipnózis terében egy tableten keresztül nézi az egyik emlékét. A rendező a film egészét tekintve aránylag összetett konstrukcióval áll elő (bár nem annyira radikális, mint a példaképként emlegetett Nicolas Roeg a Ne nézz vissza! című klasszikusban), és saját filmkészítői rutinja mellett talán az is segítheti a széles közönség elérésében, hogy több tömegfilmes alkotó – kivált a Transzszal legkönnyebben összefüggésbe hozható Nolan – jó pár éve dolgozik már a komplex narratív szerkezetek fősodorban való meghonosításán.

Még az elbeszéléssel folytatott játéknál is feltűnőbb gesztus, hogy a rendező a nyitány kamerába beszélő főhősétől kezdve a cselekménybe iktatott újabb és újabb képernyőkön (és a pár másodpercre bevágott, megint csak kamerába bámulós felvételen) át rendre felhívja a figyelmünket nézői pozíciónkra. Boyle egyes korábbi munkáiban sem idegenkedett az önreflexiótól, ezúttal azonban másként valósítja meg ezt: most mintha azt szeretné elérni, hogy gondoljunk úgy a filmnézésre, mint a hipnózis okozta transzra, de álljunk ellen az érzelmi manipuláció terén vérprofi terapeutánk mesterkedésének.

Transz (Trance) – brit, 2013. Rendezte: Danny Boyle. Írta: Joe Ahearne és John Hodge. Kép: Anthony Dod Mantle. Zene: Rick Smith. Szereplők: James McAvoy (Simon), Vincent Cassel (Franck), Rosario Dawson (Elizabeth), Danny Sapani (Nate). Gyártó: Cloud 8 Films / Pathé / Decibel Films / Film4. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 101 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 8-8. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11459

Cikk értékelése:

szavazat: 791 átlag: 5.43