KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/február
• Csala Károly: Életfogytiglani házépítő Köszönöm, megvagyunk
• Kardos István: Hasonlatok nélkül A Köszönöm, megvagyunk forgatókönyvírójának jegyzetfüzetéből
• Bikácsy Gergely: Ízeveszett történetek Boldogtalan kalap
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (1.)
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
VITA
• Szále László: A filmek „könyvtárai” Vita a filmklubok és a társadalmi forgalmazás gondjairól

• Hegedűs Zoltán: A téboly kódrendszere Woyzeck
• Palugyai István: A Horizont látóhatára Tévé-mozi és rövidfilm-mozi
• Bikácsy Gergely: „A nulla alól újrakezdeni” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Xantus Judit: „Gondoljunk inkább képekre” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Csala Károly: Szerelmi történetek Új bolgár filmek
FESZTIVÁL
• Fehéri Tamás: Filmesek a barikádokon Lipcse
• Zilahi Judit: Futball és más játékok Osztrák filmnapok
• Zsugán István: Éjféli mozik Figuira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Sólyom András: S.O.S. Concorde
• Hegedűs Tibor: A papa mozija
• Dániel Ferenc: A halál magnószalagon érkezik
• Csala Károly: Férj és feleség
• Boross László: Pugacsov
• A. Kovács Miklós: Talán jövőre
• Iván Gábor: Sem veled, sem nélküled
• Barabás Judit: Vágta
• Báron György: Robotokkal a Szaturnusz körül
• Bende Monika: Nemzeti vadászat

• Reményi József Tamás: Láttuk a Beatles-t Lennonék a filmvásznon
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Sándor Mátyás kapitány
• Lukácsy Sándor: Korunk hőse pizsamában Hínár
• Veress József: „Úgy szép a magyar, ha részeg” Némafilm
• Eszéki Erzsébet: Téves feltevések a tévés kor gyermekéről
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: VIII. Henrik magánélete
• Karcsai Kulcsár István: A vád tanúja
• Karcsai Kulcsár István: A legyek ura
KÖNYV
• Hegedűs Tibor: Kismonográfia Grigorij Csuhrajról
• Eszéki Erzsébet: Mítosz helyett történelem a vásznon
• Schéry András: Gaál István: Emlékezet és lelkiismeret
POSTA
• Tamás Krisztina: Lancelot lovag Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

Beszélgetések a filmzenéről (3.)

A mozizongorától az elektromos gitárig

Lőrincz Andrea

Ránki Júlia

 

Émile Vuillermoz így írt 1927-ben a filmzenéről: „A zenének igazán nincsen oka túlságosan büszkének lenni arra az alárendelt helyzetre, amire kárhoztatták. Csak azért hívták, mert a sötét vetítőteremben a filmvászon fantomjai esetleg megrémíthették volna a nézőt. Ráadásul a kis képmalom úgy gombolyítja le emlékgombolyagát, hogy közben apró, indiszkrét dorombolást hallat, amit tanácsos valamivel elfojtani. A zenét meg mintha arra teremtették volna, hogy ügyesen elnyomja ezt a kellemetlen zajt és felforrósítsa egy kicsit a vetítőtermek hideg levegőjét és hangulatát.” (Film + zene = filmzene? Zeneműkiadó, 1978.)

A mai magyar filmzenéről szólva kezdetnek tegyünk egy főhajtásnyi kitérőt a régiek, a némafilm és az első magyar hangosfilmek emléke előtt. Legyen segítségünkre a szemes fültanú, a régi idők mozijának talán legjobb ismerője: Mándy Iván.

– Én Zelk Zoltán Némafilm című, nagyon szép költményének zárószakaszát idézném. „Egy némafilmben láttam egy szobát, özvegy férfi veri a zongorát, veri a semmit, negyven éven át, de én hallom a billentyűk szavát.” Hát ez a költészet csodája. Ilyen tömören elmondani valamit, amit egy prózaíró vergődése novellákon, regényeken keresztül alig képes kifejezni, alig képes elmondani. Dehát ez a költő! És ez a film, és ez a némafilm, ez volt az a zene, amit tényleg mindnyájan hallottunk, hallottuk azt a férfit, ahogy verte a semmit, verte a zongorát, de a Roxy mozi és a Főnix közönsége, a Fővárosi, az Eldorádó, a Bodográf A és B terem népe mind hallottuk, az első soroktól a páholyokig mind hallottuk a zongorát, szólt, nekünk szólt az a zongora.

És mi történt akkor, amikor ez a zongora már nem játszott a némafilmhez, amikor elérkezett a hangosfilm ideje?

– Egy pillanatra maradjunk még a zongorista figurájánál. Nagyon kedves pofa volt, óriási söröskrigli állt a zongora szélén, meg valami vajas zsemle, amibe időnként beleharapott, és a szünetben néha közölte velünk, a közönséggel, hogy milyen filmet hoznak a jövő héten. Aztán eltűnt ő is a zongorájával együtt, és akkor megszólalt egy füttyszó a Kék halvány című filmben. Aki fütyült, az az egyik legnagyobb magyar színész volt, Gózon Gyula. Nekem ez a füttyszó volt a magyar film első hangja.

Az újabb kori magyar filmzenék közül melyikre emlékszik legélénkebben?

–Nagyon sok mindent említhetnék: Fényes Szabolcs, Buday Dénes, Ábrahám Pál – bár ezek egy kicsit régebbi zenék. No és természetesen a Körhinta zenéjét. De egy hatalmas ugrással hadd térjek arra a zenére, ami a legszemélyesebb élményem. Ez a Régi idők focija. Itt Tamássy Zdenkó valami olyan zenét teremtett, ami nem aláfestőzene volt, hanem olyan önálló zene, amely kiegészítette a filmet, benne volt a történetben, hozta a régi filmek világát, hozta a mai magyar hangosfilmek világát, hozta a grundokat, az öreg futballpályákat, a kapusokat, a letört kis csapatok világát, mindazt, amiért az embernek érdemes és kedves moziba ülnie és általában moziba járnia.

Ahol a magyar filmzenéről esik szó, ott biztosan elhangzik egy filmcím: Körhinta, és a zeneszerző neve: Ránki György.

– Mellékfoglalkozásként kezdtem, mégis jó fél évszázadon át, 1932-től 80-ig egyik főfoglalkozásommá vált a filmzeneszerzés. A háború előtt név nélkül írt körülbelül ötven filmzenén kívül- a felszabadulás óta kereken ötven film, mégpedig 30 játékfilm és 20 kisfilm zenéjét írtam meg.

Jó néhány igazi sláger született az Ön filmzenéiből. Melyek a legkedvesebbek a szerző számára?

– Valamennyi kedves, de én nem nevezném slágereknek ezeket a darabokat, mert az állítólagos sláger-szerűségük mellett inkább karakterdarabok, hol tréfás, hol érzelmes, hol drámai, hol ironikus, hol vicces, vagy ki tudja még hányféle karakterdarabok, amelyek amellett, hogy népszerűvé váltak, még mást is, többet is próbálnak adni: helyszínt és kort, helyzetet és karaktert, sorsot igyekeznek jellemezni.

Hogyan írta például a Hattyúdal című filmben szereplő Tamburás-dalt?

– Amikor a Tamburás-dal és a Villa Negra dala készült, tekintetbe vettem először is a film általános légkörét és mondanivalóját. A film címe az volt, hogy Hattyúdal, de hát inkább lehetett volna a Tücsök és a hangya. Egy bűbájos, öreg, léha csavargó életformája, a modern világban anakronisztikus magányvágya, ahogy egy putriban éldegél és csak muzsikál, mint a La Fontaine-féle tücsök, azonkívül tekintetbe vettem azt is, hogy Tamburás, tehát valami pengető hangszeren kell játszania, tekintetbe vettem, hogy Páger Antal lesz a főszereplő, hogy ő mit tud énekelni, neki mi áll jól, tehát megint olyasvalami, hogy benne van a helyzet, a karakter, az általános légkör és a film lényege.

Mi az, ami akár zeneszerzőként, akár nézőként vonzza a filmhez?

– Engem az vonzott a filmhez annak idején, hogy magában a filmben egyfajta modern demokratikus összművészeti formát, annak a lehetőségét láttam, melyben a kép és szöveg mellett a zenének is egyenrangú – hangsúlyozom, hogy egyenrangú, nem alá, nem fölé, hanem –, mellérendelt szerep juthat. A zene a maga hullámhosszán rárezonálhat a filmre. Erősítheti annak hatását. A filmzenének ezt az ambiciózus felfogását igen sokáig szívesen fogadták rendezőmunkatársaim, a sajtó és a közönség is. Később csökkent a lehetőség, de az igény is az effajta ambiciózus filmzenére. Ezért a professzionális filmzeneszerzők – köztük magam is – egyre inkább lemondó válaszokat adtak a filmzenefelkérésekre. Egyébként maguk a felkérések is ritkultak. Ma a filmzeneszerzés – kevés kivétellel – amatőrök kezén van. Mégis bízom az úgynevezett ambiciózus filmzeneszerzés feltámadásában. A mai filmzeneszerzésre vonatkozóan megkérdezem: van-e egy, termett-e a mai filmzenében olyan zenedarab, aminek a hallatán tíz-húsz év múlva valaki ráismer magára a filmre?

Ez a kérdés jogos, de csak tíz-húsz év múlva tudunk válaszolni rá. A kérdés inkább az, hogy nem nőtt-e föl egy új zenészgeneráció, mégpedig a beatzenészek generációja, a régi filmzeneszerzők mellé? Nem alakult-e ki egyfajta versenyfutás még akkor is, ha két különböző zenéről van szó?

– Fiatalokkal nem lehet és nem is illik versenyezni. Az ő hangjuk – az ő hangjuk. A mi hangunk a mi hangunk.

 

*

 

Fényes Szabolcs a Szerelmes biciklistákból a „Te szeress legalább”, a Fűre lépni szabad című filmből a „Rejtély” és az Esős vasárnapból az azonos című sláger szerzője. És ez csak három abból a 129 filmzenéből, amit eddig írt. Hogy lesz egy filmzenéből akkora sláger, mint amilyen például a „Rejtély”?

– Nemcsak ilyen filmekhez írtam zenét, ahol ezek a „népszerű dalocskák” szerepeltek, hanem írtam aláfestőzenéket is...

És melyiket tartja többre, az úgynevezett népszerű dalocskákat, vagy a komolyabb, aláfestőzenét?

– Nézze, ezt éppen úgy nem lehet megmondani, mint azt, hogy valaki mit szeret jobban, a töltöttkáposztát vagy a gesztenyepürét – nem ugyanaz a kategória. Nagyon sok válfaja van a filmzenének. A filmzene tulajdonképpen – ha nem éppen zenei, vagy zenés film – valljuk be őszintén, alárendelt szerepet játszik, alkalmazott zene. Az összevágott film képsorainak, hangulatainak megfelelően kötött időtartamra kell komponálni. Én főleg szórakoztató filmek zenéjét írtam, voltak ugyan kivételek, mint például az Utószezon, Fábri Zoltán filmje, vagy Makk Károlynak a Megszállottak című filmje. Régebben nagy divat volt, hogy a szórakoztató filmbe beraktak egy dalt Ilyen volt például a Mese a 12 találatról címűben a „Csak egy kis emlék”, a Fűre lépni szabadban a „Rejtély”. Kovács Erzsi tette népszerűvé.

És a Szerelmes biciklisták zenéje? Mennyire állt közel Fényes Szabolcshoz a beat?

– Fiatalságról szóló film volt, tulajdonképpen nem is engem kellett volna választani zeneszerzőnek. Bacsó Péter volt a film rendezője és írója, és abban maradtunk, hogy összeházasodunk egy beatzenekarral. Az akkoriban nagyon divatos Illés-zenekart választottuk. Én írtam a dalt, ők hangszerelték. A filmnek volt egy másik zenei része is, aláfestőzene, azt természetesen megcsináltam szimfonikus allűrökkel és szimfonikus zenekarral, de a betétszámokat ezt a két tánczenét az Illés-zenekar avanzsálta és adta elő. Egyik dal volt a „Te szeress legalább”, a másik a „Táskarádió” című kis vidám dal. Amikor az Esős vasárnap készült, én beteg voltam és Keleti Mártont, a film rendezőjét megkértem, hogy halassza el a zenei felvételt. A kompozícióval ugyan már készen voltam, de a hangszerelésre kellett volna még két hét. Keleti azt mondta, ez lehetetlen, a filmnek megjelenési határideje van. Azt javasolta, hogy menjek ki, és ne zenekarral fessük alá a film hangulati jellegét hanem zongorázzam el a zenét. Hát, mondom, ez így nem jó, ez zenekarra volt elképzelve, ő meg ragaszkodott ehhez. Segítségül vettem magam mellé Szabó Jóskát, a kiváló zongoristát és Beamter Bubit a kitűnő vibrafonost Kimentünk hárman, s a meglevő kompozíciós anyag alapján elkezdtünk ott improvizálni.

Közben nézték a filmet?

– A filmet természetesen először megnéztük, sőt a jelenetet többször is, lemértük, konstatáltuk, hogy miről van szó, s akkor sóhajtottunk egy nagyot és nekiveselkedtünk hárman. Így készült el a film aláfestőzenéje egy nap alatt amely eredetileg zenekarra volt elképzelve, de így két zongorával és egy vibrafonnal született meg.

– Ez tehát valahogy úgy zajlott le, mint ahogy régen a mozi-zongoristák játszottak.

– Pontosan, a mozi-zongoristákat utánoztuk ezzel a munkánkkal.

 

*

 

Mi a véleménye Farkas Ferencnek: filmzenésznek születni kell, vagy valamilyen oknál fogva azzá válik az ember?

– Tulajdonképpen az ember nem azzal kezdi, hogy filmzeneszerző lesz. Fiatal koromban azonban ez volt az egyetlen lehetőség honorárium-szerzésre, mert különben teljesen kilátástalan volt a zeneszerző sorsa. Valamilyen állást kellett vállalnia – tanárságot, zenekari tagságot –, és így kapóra jött, sőt nagyon nagy megtiszteltetés volt abban az időben, ha az ember egy-egy filmhez jutott.

Hogy került legelőször a filmhez?

– Fejős Pál, a kitűnő magyar számazású amerikai rendező forgatta itt a Tavaszi zápor című filmjét Ránki György írta a zenéjét álnéven – „néger” módra, és hangszerelés ürügyén engem is beavatott. Különben akkor már sokat játszottam a filmgyára zenekarban, és Fejős Pált tulajdonképpen így ismertem meg. Valahogy híre ment, hogy Respighi-növendék voltam, neki pedig Respighi kedvenc zeneszerzője volt. Talán ezért is figyelt fel rám. Rekorder filmrendező-munkatársam különben Várkonyi Zoltán volt, akivel tizenkét filmet készítettünk együtt.

Zömében Jókai-regényekből.

– Jókai-regény. Gárdonyi-regény, azután a Harag napja, majd a Merénylet, sőt egy Moliere-filmünk is volt, a Danáin György. Kedves filmem volt még Déry Tibor: Simon Menyhért születése. Várkonyival nagyon jól megértettük egymást mindig tudta, mit akar, én meg valahogy jól ráéreztem a filmek hangulatára.

Mennyire szólt bele a zeneszerző munkájába Várkonyi Zoltán?

– Akkoriban még az volt a divat, hogy az ember lezongorázta azt ami már elkészült. Így a rendező meg tudta mondani, mi tetszik és mi nem. Várkonyi azonnal szólt ha elképzelése más lett volna.

Hogyan könnyebb filmzenét komponálni, ha a rendezőnek határozott elképzelései vannak a filmzenéről, vagy ha teljesen rábízza a zeneszerzőre?

– Ha a zeneszerzőnek érzéke van a filmzenéhez, ha azonosulni tud a filmmel, akkor nagyjából úgyis eltalálja azt, amit a rendező szeretne.

A filmzeneíráshoz külön érzék kell?

– Feltétlenül!

És ezt meg lehet szerezni esetleg gyakorlattal?

Nem tudom. Azt tudom, engem különösen inspirálnak a dolgok; a kép, a színészi játék, és ha a rendező mindehhez néhány tájékoztató szót mond, rendszerint igen rövid idő alatt elkészül a zene.

Előfordult-e már, hogy a filmzene, melyet ön írt, a későbbiekben önálló életre kelt, esetleg a koncertpódiumon jelent meg?

– Részben álnéven, azaz egyes motívumok belekéredzkedtek szimfonikus művek anyagába. Másrészt készült szvit kifejezetten ebből és ebből a filmből. Erre példa a Bükki vázlatok című zenekari szvitem, amely a Simon Menyhért születése című film zenéjéből állt össze.

Milyen az ön filmzene-ideálja?

– Az én ideálom ma már talán avult. Az a szimfonikus igényű, a rövid idő ellenére gonddal megcsinált filmzene, amire példák és példaképeim olyan kitűnő zeneszerzők, mint Honegger, Prokofjev. Francaix, George Auric, Milhaud, aztán a német Eisler, aki amerikai emigrációja alatt nagyon sok kitűnő filmzenét írt, vagy Sosztakovdes és Rózsa Miklós. Ma már ezek a zenék kimentek a divatból. Azt hiszem, a közönség és a rendezők olyan elidegenített zenét szeretnek, ami véletlenül sem talál a cselekményhez, sőt azzal ellentétes.

Ezt kicsit fájó szívvel mondja!

– Nem, ez így van. Ez divat, mely most éppen érvényben van, talán elmúlik majd, vagy így lesz továbbra is. Nem, abszolúte nem zavar – Vivaldi végeredményben igen jó zeneszerző, az, hogy egy magyar jelenetképhez, esetleg egy falusi képhez nem passzol, az a rendező ízlése. Az én ízlésem más! Ifjúkoromban Rómában láttam egy Fitoev-darabot, ahol egy nagy drámai jelenet alatt egy szál verkli szólt. Megdöbbentem, és ugyanakkor óriási hatásúnak tartottam. Akkoriban ez újdonság volt, ezt nevezzük elidegenítésnek. Ma már közhely.

Hogy került Wagner-motívum Tamássy Zdenkó filmzenéjébe?

– Böszörményi Géza Autó című filmjéről van szó. Témája az emberek hihetetlen vágyakozása az autó után. A rendező ezt így fogalmazta meg: Ez olyan vágy ma az emberekben, mint amilyen vágy űzte Trisztánt Izolda után. Egy zeneszerzőnek ezt az „ötletet” természetesen nem lehet kihagyni, így kíséri végig a filmet Izolda szerelmi motívuma. Volt egy olyan mondás, hogy az a jó filmzene, amit nem lehet észrevenni. Ez persze így – különösen ma már – nem igaz. Egyenrangú partner a filmzene, legalábbis remélem, az esetek nagy részében az. Jó néhány zeneszerző van a világban, aki filmzeneszerzőiként csinált karriert, és a film által lett világhírű. Vannak rendezők, akik kötődnek egy-egy zeneszerzőhöz – például Fellini Rotához. Nálunk is akadt ilyen rendező–zeneszerző páros; egy időben Fábri Zoltán csak Ránki Györggyel dolgozott együtt.

– Ezt a beszélgetéssorozatot Mándy Iván vezette be, akivel nagy-nagy moziszeretetünk, azt hiszem, közös.

Hogy ő mennyire rajongója a régi idők mozijának, azt nem kell mondani – valahányszor Mándy-írást olvasok, bennem is felelevenedik a régi, gyerekkori moziszeretet. De ennél is jobban összekapcsol vele az, hogy két Mándy-filmnek írtam a zenéjét; a Régi idők mozijának és a Régi idők focijának. A Régi idők mozija Dömölky János rendezésében tévéfilm volt, és az Igaziak címen játszották. Sándor Pál filmje pedig a mozikban aratott nagy sikert. Mindkettőben zongorára írtam a zenét, a mozi-zongora vitte tehát a „zenei főszerepet”. Egyébként a Régi idők focija a Bendczky utcai, azóta már lebontott régi Otthon moziban készült, a Régi idők mozija pedig a Népszínház utcai egykori Eldorádóban.

Ha beül egy moziba, figyel-e külön a film zenéjére?

– Nem. Ha beülök a moziba, akkor filmet nézek, szórakozom. De előfordul azért időnként, hogy nagyon jó a filmzene, és akkor természetesen az ember önkéntelenül is odafigyel.

Nagyon sok olyan zene van, amelyik idővel a filmtől teljesen különvált. Nevezhetjük-e ezt is a szó hagyományos értelmében filmzenének?

– Szerintem minden filmzene, ami filmen felhangzik. Ma, – én legalábbis – azt nevezem filmzenének, amely zene a rendező intencióit támogatja, és ami hangulatilag, érzelmileg aláhúzza, fokozza a képi látványt.

 

 

(A Magyar Rádióban 1980. április 18-án elhangzott műsor írott változata.)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/02 21-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7548