KritikaAz irányítás határaiSzabad a gazdaBaski Sándor
A legeurópaibb amerikai rendező Spanyolországban forgatott szürreális-metaforikus road movie-t.
Bár ez a fogalom meglehetősen képlékeny, kockáztassuk meg a kijelentést: Jim Jarmusch kultrendezőnek számít. Filmjeiért nem csak az art-mozik közönsége rajong világszerte, de egy ennél valamivel szélesebb réteg is. Szubkulturális népszerűségére könnyű magyarázatot találni: filmjei egyszerű, követhető történetekre épülnek, népszerű műfajokat (western, maffiafilm, road movie) forgatnak ki, szereplőik szeretnivaló különcök, akiket igazi kultarcok alakítanak (legyenek akár korszakos zenészikonok vagy karakteres komikusok), a háttérben pedig remek érzékkel összeválogatott, pszichedéliába hajló, minőségi soundtrack szól. A meditatív tempó ellenére az életmű minden darabja könnyedén fogyasztható, még a legstilizáltabb, legelemeltebbek (Halott ember, Szellemkutya) sem követelik meg a nézőtől a kényelmes-kellemes befogadói pozíció elhagyását, egyszerű empátiát és nem analitikus megközelítést igényelnek.
Pontosan ez az, ami Az irányítás határaira már nem mondható el, noha látszólag tökéletesen konform a rendező korábbi munkáival. Szerkezete, akár csak a Halott emberé vagy a Hervadó virágoké, epizodikus, főhőse a Szellemkutya bérgyilkosához hasonló magányos férfi (Isaach De Bankolé), aki szintúgy küldetéseket teljesít. Kitartott képek, teátrális kompozíciók, effektszerű zenehasználat, beszédes csendek – a Jarmusch-stíl szinte minden eleme jelen van; a stáblistán még egy zenészből lett színész is akad (Youki Kudoh). Igaz, a legeurópaibbnak tartott amerikai rendező ezúttal Amerika helyett Európába, azon belül is Spanyolországba helyezte a cselekményt, mégsem ez jelenti a döntő különbséget, elvégre filmjei – a témát vagy a szereplőgárdát illetően – eddig is kellően multikulturálisak voltak.
Az irányítás határaiból azonban hiányoznak a hús-vér emberek és a hús-vér történetek. Jarmuschtól persze nem idegen az absztrakció, ebbéli affinitása már a Halott emberben, a Szellemkutyában vagy a Kávé és cigaretta egyes jeleneteiben megmutatkozott, de a cselekménynek ott még volt reális síkja. Itt már csak szimbólumok és allegóriák vannak. A rendező frappáns önelemzése szerint: mintha Marguerite Duras újraforgatta volna Melville A szamuráját, vagy Jacques Rivette feldolgozta volna aPoint Blanket. John Boorman klasszikusával ellentétben azonban a főszereplőnek itt nincsenek személyes motivációi, sőt személyisége és érzelmei sem nagyon, csupán jelen van a történetben.
„Használd a képzeleted. Minden szubjektív. A valóság tetszőleges. Ne mélyedj bele semmibe.” Ezekkel a szavakkal indítja útra titokzatos megbízója Madridba, ahol titokzatos idegenekkel találkozik, rejtélyes kódokat és üzeneteket vesz át, amik újabb helyszínekre, és újabb kódokhoz vezetik el. A találkozások ugyanolyan koreográfia szerint zajlanak le, egyedül az újdonsült ismerősök monológjainak témája változik, egy részük a művészetekről (filmről, zenéről, festészetről), más részük a tudományokról (molekuláris fizikáról) vagy éppen a hallucinogén drogokról oszt meg súlyos életbölcsességeket egy duplakávé fölött.
Az irányítás határaival kapcsolatos legnagyobb kérdés egyáltalán nem az, hogy miről szól, körkörös szerkezeténél, balladaszerűen ismétlődő képi és verbális motívumainál fogva ugyanis olyan intellektuális svédasztalt kínál fel nézőjének, amelyről bármilyen tetszőleges értelmezés kiválasztható. Olvasható a képzelet hatalmáról szóló allegóriaként, ahol a világot kontrollálni kívánó materialista erők felett győzedelmeskednek az emberi ideák – erre utal talán a William S. Burroughs-esszéből kölcsönzött cím –, mindehhez aktuálpolitikai áthallások is társulhatnak az amerikai „főgonosz” (Bill Murray) révén, de akár a platóni barlanghasonlatot, vagy a zen buddhista-taoista filozófia egyes tételeit is illusztrálni lehetne vele, a nyilvánvaló filmes önreflexiókról nem is beszélve.
A néző viszont eközben, sajnos, kívül marad a filmen. Nem ritka ez a metafizikai kérdéseket taglaló alkotások esetében, Jarmusch-nál azonban most először fordult elő, ami talán nem független attól, hogy ezúttal hiányzik a filmjeinek világszemléletét meghatározó, sajátosan fanyar humor is. Kudarcnak semmiképpen sem nevezhető a vállalkozás, hiszen ez a stílusváltás nyilvánvalóan tudatos művészi döntés eredménye, ráadásul vizuálisan talán ez az eddigi legkiérleltebb filmje (operatőr: a kiváló Christopher Doyle). Ez a Jarmusch azonban nem az a Jarmusch, aki egy amerikai kritikusa szerint a Florida, a paradicsommal elsőként „cáfolta meg azt a berögződést, hogy a független filmnek természeténél fogva megközelíthetetlen, avantgárd formának kell lennie.” Az irányítás határainak kétségtelen erényeit nem csorbítva, csak remélhetjük, hogy mindez pusztán kitérőt, és nem fordulatot jelez az életműben.
AZ IRÁNYÍTÁS HATÁRAI (The Limits of Control) - spanyol-angol-japán, 2009. Rendezte és írta: Jim Jarmusch. Kép: Christopher Doyle. Zene: Boris, Sunn O))) és Bad Rabbit. Szereplők: Isaach De Bankolé (Magányos Férfi), Gael García Bernal (Mexikói), Tilda Swinton (Szőke), Bill Murray (Amerikai), John Hurt (Gitáros), Hiam Abbass (Sofőr). Gyártó: Focus Features. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 116 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1178 átlag: 5.5 |
 |
|
