Viking vérSkandináv bűnfilmekHideg vérKolozsi László
A skandináv krimi különlegessége, hogy olyan országokban virágzik, ahol elvben léteznie se illene, mert alig van bűnözés.
A nagy múltú Mayersche könyvesbolt előterében, a legkeresettebb könyvek standján, kizárólag skandináv krimik díszelegtek szeptember közepén. Mind Kölnben, mind Trierben. A skandináv krimiszerzők népszerűsége tíz évvel ezelőtt lendült meg, és Stieg Larsson Millennium-trilógiájának megjelenésekor ért fel a csúcsára. A könyveket lassan, de biztosan követik a filmek is, a Larsson-sorozat két epizódját már bemutatták, de a skandináv krimiirodalomban elegendő alapanyag van további izgalmas filmekhez is. A legnevesebb szerzők, a krimi határait feszegetve, közelebb hozták a műfajt a kritikai realista és a családregényekhez, és igen messze vitték az Elmore Leonard, Harry Kemelman, Lawrence Block által kedvelt fekete humorú krimiktől.
Gunnar Staalesen norvég író – a dán Information című lapnak adott interjújában – odáig ment, hogy „a modern skandináv krimi a 19. századi realista regény mai megfelelője. Ez az a műfaj, amely aktuális témákat dolgoz fel, és oly módon világítja meg őket, hogy azzal vitára és gondolkodásra készteti az olvasókat, míg az egyéb irodalmi műfajok inkább kísérletezőek és sokszor a saját formájukkal vannak elfoglalva”. Vagyis Gunnar Staalesen nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a társadalom bűnügyi szemlélete hasonló funkciót tölt be a mai Skandináviában, mint ami Oroszországban a XIX. századi orosz irodalomban „a felesleges ember” típusa volt: ideális kiindulópont, a szerzők társadalomról, az emberi kapcsolatokról (a kettő egymásra hatásáról, jelesül: a kapcsolatok erjedéséről) szóló fejtegetéseihez.
A népszerű szerzők jelentős része mielőtt krimiíróként sikeres lett, újságíróként kereste kenyerét, így Liza Marklund is, akinek két novelláját is megfilmesítették már (a Paradicsom mérsékelt sikerrel futott a svéd mozikban), és legfrissebb sikeréből, a Főműsoridőből most szándékoznak filmet forgatni (nálunk Stúdió 69 című regénye jelent meg), vagy Arne Dahl (aki itthon még teljesen ismeretlen), ésHåkan Nesser. A legnépszerűbb és legfontosabb szerző, Stieg Larsson az egyik befolyásos svéd baloldali lap, a svéd Magyar Narancsnak tekinthető Expo főszerkesztője volt. A Millennium-sorozat harmadik kötetének megjelenését, és a nyomában beköszönő világhírt már nem érte meg.
A skandináv krimi gyökereit Svédországban érdemes keresni, hiszen itt már korábban is voltak népszerű krimiszerzők, itt alkotott az a szerzőpáros, Maj Sjöwall és Per Wahlöö, akik a ’60-as és ’70-es években meghatározták a műfajt – amennyiben, ha nem is elsőként, de a legtudatosabban kevertek társadalomkritikát jól szerkesztett, realista bűnügyi regényeikbe. A Főhősük, Martin Beck nyomozó, igazi kispolgár, szürke hétköznapi figura. (A házaspár legtöbb regényét filmre vitték, a legismertebb az 1976-os Gyilkos a tetőn, Bo Widerberg rendezésében.) És ennyiben a későbbi skandináv krimik nyomozóinak előfutára. A kiégett, magánéleti gondokkal küzdő, sokat vedelő, cinikus felügyelőnek a figurája legalább annyira alapszik a felesleges embereket középpontba állító műveken (csak a legismertebbeket: Lermontov Korunk hőse, Puskin Anyeginje), mint Raymond Chandler és Dashiel Hammett hard boiled-krimijein.
Strindberg után Hennig Mankell a legnépszerűbb svéd író. A skandináv krimi sokat köszönet az ő sikereinek, Németországban többet adtak el regényeiből, mint a Harry Potterekből, az ő sikere tolta előre a svéd krimit, az ő nyomozója, Kurt Wallender sem szuperhős (és nem is olyan laza, mint Philip Marlowe). Mankell durva jelenetekkel teli művei egyébként csak azért nem tipikus skandináv krimik, mert – többnyire – Dél-Afrikában játszódnak. Mankell az év felét Mozambikban tölti, ahol színházat igazgat. Műveiből eddig csak – sikeréhez képest jelentéktelen – tévéfilmek készültek. (Felesége Eva Bergman, történetesen tévéfilm-rendező, és Ingmar Bergman lánya.)
Ha a skandináv bűnügyi regényt és filmet el akarjuk helyezni a zsánerek között, érdemes a műfaj közkeletű felosztását alapul venni. Többnyire három krimi-típust szokás megkülönböztetni: az analitikus krimit (a legjobb példa rá Agatha Christie bármely műve, melynek lassú, az olvasót is bevonó felderítési szakasza – mivel az olvasó tévutakra lett vezetve – mindig meglepetéssel szolgál), a hard boiled- és a posztmodern krimit. A klasszikus detektívregénynél jóval sötétebb hard boiled-kriminek is a nyomozás a leglényegesebb mozzanata, ám hőse, a cinikus hekus vagy magándetektív, erőszakosabb figura, aki nem habozik az alvilág köreibe is alászállni, és ha kell, törvénybe ütköző vagy erőszakos módszereket használni a jó cél érdekében. A posztmodern krimik azok a művek, amelyek szerzői számára a krimi műfaja csak ürügy.
A krimik, és nem csak a skandináv krimik, a kapitalista társadalom legmegveszekedettebb bírálói. Létrejöttük a kapitalista társadalom kialakulásához köthető – ezért sincs és nem volt magyar krimi évtizedeken át –, hiszen kiindulási alapja a rousseau-i tétel, miszerint nem lenne bűn a magántulajdon nélkül. A krimiben a gyilkosságok majd mindig a mohóságban gyökereznek.
A jóléti, liberális társadalmakban lehetett a legerősebben érezni azt, hogy a nem-kontrollált piaci szereplők hogyan fajulnak el, hogyan lesz a bírvágy erősebb az erkölcsi kontrollnál, hogyan győzi le egy ordas eszme – lett légyen az a nacionalizmusban, a hatalmi vágyban, vagy az übermensch-tudatban gyökeredző – nem csupán az erkölcs gátjait, de a józan észt is. A skandináv krimi különlegessége, hogy olyan országokban virágzik, ahol alig van bűnözés. Nyilván nem függetlenül attól, hogy ezekben az országokban nincs nagy társadalmi egyenlőtlenség. De még ebben a meglehetősen demokratikus közösségben is a legapróbb gesztusra, az emberi kapcsolatokra – még a szabadidő eltöltésének módjára is – rányomja bélyegét, hogy mind a társadalomban betöltött helyet, mind a társadalmi elismertséget a szerzett javak mennyisége határozza meg. Ha tudom, milyen autód van, tudom ki vagy. A szerzésre és a fogyasztásra kapacitáló társadalomban olyan, az életminőséget meghatározó érzelmek devalválódnak, mint a szülői szeretet, az önzetlenség, a bizalom. A jólét köpönyege alól mosolyognak ki a leghátborzongatóbb gaztettek. Sehol nincs akkora szükség az igazság(osság) hatalmának – katarzist okozó – kinyilvánítására, mint éppen itt. A skandináv krimi mindig realista: ha a társadalmi közeg nem lenne olyan ismerős, nem lenne olyan édes a bűn felderítése után a megnyugvás.
A skandináv krimik közt alig akad régi vágású, analitikus detektívregény. Majd mindegyik hard boiled: a társadalom olyan rákfenéit felfedő mű, mint a korrupció (Stieg Larsson első könyve ilyen, A tetovált lány), a lánykereskedelem (Larsson második – kegyetlen és szívszorító műve - a Lány, aki a tűzzel játszott szól erről,), vagy a neonáci mozgalmak újabbkori virágzása. Ez utóbbi áll a középpontjában a legfelkapottabb, legügyesebben szerkesztő és legprecízebben fogalmazó (ha eltekintünk a lírai részektől) norvég író, Jo Nesbø híres regényének, a Vörösbegynek, ami elnyerte a legjobb skandináv krimiknek járó Üvegkulcs-díjat is. A regény több síkon játszódik: a keleti fronton, Bécsben, a második világháború idején, és Oslóban, napjainkban, nyomozó hőse – a kemény, és természetesen nagyivó (ezt skandináv jellegzetességnek is betudhatjuk) Harry Hole, aki egy merényletre készülő idős úr, egykori náci, nyomában jár. Nesbø könyvében kimutathatóak lennének az olyan tévésorozatok hatásai, mint a Helyszínelők, a Drót, vagy a 24 (rövid epizódokat váltogat, és minden epizódba egy újabb titkot rejt: így keltve folyamatos izgalmat), vagy a norvégok Tetthely-sorozata –minden epizódja egy-egy nyomozás története – a még csak a skandináv országokban befutott Varg Veum, melynek nyomozója egy feminista magándetektív. (Nesbø Nemezis című regénye is megjelent már magyarul: akárcsak a Vörösbegy, ez sem hagyományos krimi, ebben is erős a társadalombíráló szándék.).
A társadalmi változásokra érzékenyen reagálnak a filmes műfajok: minden filmes műfaj felfogható úgy is, mint egy diskurzus-folyamat része. A western a kolonizáció felvetette kérdésekre ad válaszokat, a krimi az erkölcsi, gazdasági válságjelenségekre. A western divathullámait a kolonizációval járó megrázkódtatások keltik (a neo-westernek népszerűsége részben a Mexikó felől érkező spanyolajkú menekültáradattal magyarázható), a krimiét a kapitalizmus válságai.
Nem véletlen, hogy a skandináv krimiszerzők többsége, gazdasági vagy tényfeltáró újságíróként kezdte pályáját. Persze vannak kivételek is a legjobbak közt, például a hivatásos katona, majd rocksztár Nesbø vagy az izlandiak nagyszerű szerzője, a mérnöknő Yrsa Sigurđardóttir.
Az izlandi Arnaldur Indriđason is újságíró volt: nevezetesen filmkritikus (az említett tévésorozatoknak is szentelt néhány kritikát). Ő volt az első szerző, aki külföldiként megkapta az év legjobb krimijének járó brit Aranytőr-díjat (a Kihantolt bűnökért). A Vérvonalból az izlandiak legismertebb rendezője, Baltazar Kormákur rendezett (Karlovy Varyban is díjazott), filmet. Tulajdonképpen ezzel a filmmel vett nagy lendületet a skandináv krimik adaptációja. Bűnfilmek, krimik, tévésorozatok persze korábban is születtek. A legismertebbek természetesen azok voltak, melyeknek jogait amerikai producerek is megvásárolták, így a Legtöbb ember Kínában él egyik írója, Nikolja Frobenius jegyezte és Erik Skjoldbjærg rendezte norvég Insomnia, amiből – az óceánon túl – Christopher Nolan rendezte meg az Álmatlanságot, vagy az Éjjeliőr a hullaházban alapanyaga, a dán Nattevagten. Az Insomniában olyan erős a norvég, északi táj jelenléte, hogy a remake-et Alaszkában forgatták le, Al Pacinóval és Robin Williams-szel. Az Insomnia nyomozójának, Jonasnak (Stellan Skarsgård) nem kedvez az állandó napsütés, Ahol ő él, nem megy le nyáron a nap: hosszú ideje nem hunyta álomra a szemét, és úgy érzi, az, hogy társát egy akció közben véletlenül lelőtte, sem volt más, mint a nyugtalan retinája okozta látomás. Tettének egyetlen szemtanúja volt, az őt zsarolni kezdő pitiáner gyilkos. Amint zaklatni kezdi telefonon, végképp elkerüli az álom. A norvég Insomnia depresszív hangulata az amerikai változatban is megmaradt. De az eredeti nagyobb hangsúlyt fektet Jonas szerelmére, és lelkiismereti válságát is hosszabban mutatja. Ez a film is, akárcsak a Vérvonal, olyan, mintha rossz nyersanyagra forgott volna.
A Vérvonalban elhangzó direkt mondatok – mint „a tipikus izlandi gyilkosság, mocskos és értelmetlen” – a könyvben lágyan simulnak bele a sötét alapanyagba (melynek átható, sőt öklendezésre serkentő szaga is van), míg e film, mivel a párbeszédek rövidebbek, mint a könyvben, ezekre a vörös lámpaként felvillanó komoly mondatokra épül. A film dramaturgja maga a regényíró volt, de nem tudta, vagy nem merte e lényegesnek tekinthető, de mégis kirívó, direkten kibeszélő mondatait kiollózni: a film azzal nem túl eredeti gondolattal zárul, hogy végső soron minden nyomozó saját maga után lopakodik.
A Vérvonalban látható Génbank valóban létezik Izlandon: ebben az országban ugyanis – lakóinak száma alig haladja meg Debrecenét – mindenki rokona mindenkinek. Ezért is itt végeznek itt annyi genetikai kísérletet. A nyomott kedélyű, folyton fagyasztott birkafejet vacsorázó, ivásra hajlamos Erlendur nyomozó – van oka a depresszióra: a lánya önpusztító junkie – és társai egy könnyű esetnek látszó gyilkosság nyomain haladva, negyven évvel korábbi rémtettekre derítenek fényt. Egy évtizedeken át vissza-visszatérő és kislánykák halálát okozó genetikai betegség vezeti őket nyomra. A film végén a gyilkossal érzünk együtt – a könyvet olvasván méginkább –, és nem az áldozat, hanem gyilkosa halála lesz értelmetlen és mocskos halál. Haláláért Erlendur és társai legalább annyira okolhatóak, mint a sokat pásztázott gyönyörű lápvidékek, csupa-moha tájak, a blokkházak ridegsége vagy az izlandiak hűvös természete. A sok közeliből egy dermesztően depressziós világ áll össze: mimika, gesztikulálás alig van a filmben, az arcokon nem látni mosolyt, vagy ha mégis, abban sincs köszönet. A trailerek alapján az új Indriđason film, a Reykjavik–Rotterdam hangulata – főszereplője az Erlendurt alakító Ingvar Eggert Sigurðsson – sem lesz sokkal melegebb.
A korai halála után világhírűvé lett Stieg Larsson első könyve a gazdagok világába vezet el. Az eredetileg a Férfiak, akik gyűlölik a nőket című regényből klasszikus adaptáció született (a magyar címek az angol kiadáshoz igazodnak): akárcsak a Vérvonal, ez is elszántan hű marad a könyvhöz, és a társadalombíráló mondatokat alá is húzza. Vastagon, pirossal. A szépen fényképezett, konvencionális krimi-film azonban nem képes visszaadni a könyv hangulatát. A tetovált lány annyiban is hasonlít a Vérvonalhoz, hogy a nyomozás egy évtizedekkel korábban elkövetett, súlyos bűncselekményt is felderít. Az idős svéd milliárdosnak, a népes rokonságban ő a pater familias, egy rejtélyes idegen minden évben egzotikus virágot küld. Azon a napon, melyen szeretett nevelt lánya egykor eltűnt. A milliárdos egy botrányos cikke miatt éppen parkolópályára tett Mikael Blomkvist gazdasági újságírót kéri fel a nyomozásra. Neki segít a tetovált lány, a megátalkodottan antiszociális, ám rendkívüli szorgalmú hacker, aki izzó gyűlölettel és teljes joggal gyűlöli a regénybeli svéd férfiakat, „akik gyűlölik a nőket”. A gazdag család kicsiny, világtól elzárt szigetén játszódó műben idővel teljes rémségében feltárul a gazdagság árnyoldala, a vadkapitalisták szenvtelensége és embertelensége. A pokol itt nem Ikea bútorral berendezett lakás, hanem egy milliárdos fényűzőnek sem mondható, magánytól kies otthona.
A választásokon a kommunista párt színeiben induló Larsson társadalombírálata a második részben még erősebb: ebben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a lánykereskedelemért a punnyadt nyugatiak alantassága, a mindent-megtudok-venni-hát-meg-is-veszek mentalitása áll.
A szintúgy szexuális természetű gyilkosságokat feltáró Nattevagtent – az elkövető: nekrofil – egyenesen Steven Soderbergh írta át. A thriller hőse, Martin, a joghallgató, aki nyugalmat keres a hullaházban; itt szeretne készülni vizsgáira, ám váratlan események zavarják meg. Hol egy idióta barát tréfálja meg, hol egy sorozatgyilkos prostituált áldozatai kerülnek be hozzá. Martin körül szorul a hurok: mikor rájön ki is lehet a gyilkos, már késő, a gyilkos ott van vele a hullaházban, és tudható róla, hogy semmitől sem retten vissza. A hullaház pattogó neonjaitól lidércfényű, klausztrofób krimi maradandóan nyomasztó élmény. (A Martint alakító Kim Bodnia visszafogott játéka sajnálatosan hiányzik az átszerkesztett és a minimális társadalomkritikai elmélkedéstől is megfosztott amerikai változatból.)
Nem annyira krimi, sokkal inkább igazi, rettenetes bűnfilm, Kim Bodnia legelismertebb filmje, a Pusher III., a dán társadalmat bemutató trilógia legkeményebb darabja. Nicolas Winding Refn alkotása a Dániában élő szerb alvilági alakok viselt dolgait mutatja be. Hideglelős kegyetlenséggel, kíméletlenül. A maffiózó Milo hétköznapjaiba ad betekintést – ebben a filmben éppen lánya huszonötödik születésnapjára készül. Kisrealista film ez is, akár a többi skandináv bűnfilm. Talán csak a vér folyik benne vastagabb sugárban.
A trilógia darabjai messze a legélesebb és a legkellemetlenebb összhatású dán filmek. A Titanicon is bemutatott epizódban – magyar címe: Az elátkozott város – egy embert a csontozóra akasztanak és megnyúznak. A párbeszédek java része az anális szex körül forog.
Ez a film, szemben a többi krimivel, nem elégíti ki maradéktalanul a nézők igazság utáni vágyát. Nem az a tanulsága, mint a jó krimiknek, hogy a bűn nem marad büntetlenül: ha a bűnök igazi okát, a társadalmi igazságtalanságokat nem is lehet megszüntetni, a bűn nem marad megtorlatlanul - nem maradhat, mert azzal nem csupán a rend, hanem a még működőnek tekintett (Kant által is leírt) erkölcsi rendbe vetett hit rendülne meg.
Nem, a Pusher III.-ban másként működik a törvény.
Ennek a filmnek a tanulsága sokkal borzalmasabb: nem menekülhetünk a gyilkosok elől. Nincs édes megnyugvás, nincs büntetés, és bűnhődés sincs. Akik ránk várnak, lecsaphatnak akár a következő saroknál is: majdnem olyanok, mint mi. Csak épp rossz napot fogtak ki. A gonosz banális.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1656 átlag: 5.4 |
 |
|
