KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pintér Judit: Dino Risi (1916–2008)
CSEH '68
• Bikácsy Gergely: Gyöngyök a mélyben Prágai tavasz
• Dániel Ferenc: Fülledt napok Cseh-magyar ’68-ban
CANNES
• Létay Vera: Szép, új világdokumentum Cannes
MARS-MISSZIÓ
• Hirsch Tibor: Sóhajok bolygója Földi Mars-utazás – 1. rész
KEN RUSSELL
• Baski Sándor: A bálványromboló tisztelet Ken Russell művészportréi
POLANSKI
• Mátyás Péter: A trubadúr halála Roman Polanski: Zsákutca
• Ardai Zoltán: Vissza a gardróbhoz Polanski démonai
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Másik Magyarország Beszélgetés Mészáros Mártával és Pataki Évával
• Gorácz Anikó: Ijesztő diagnózis Art-mozik helyzete
TELEVÍZÓ
• Liska János: Többismeretlenes egyenlet MTV – közpénzek
FESZTIVÁL
• Báron György: A köztes tér Isztambul
• Gorácz Anikó: A félhold árnyékában Harmadik világ
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Trabant Turbo Az ígéret szép szó
MOZI
• Donáth Mirjam: Mrs. Ratcliffe forradalma
• Kovács Marcell: Az esemény
• Varró Attila: Mély harapás
• Tüske Zsuzsanna: Mamma Mia
• Vajda Judit: Árnyékok
• Parádi Orsolya: Csak egy csók
• Klág Dávid: Hancock
• Alföldi Nóra: Ne szórakozz Zohannal
• Csillag Márton: Wall-E
DVD
• Kovács Marcell: Utazás Darjeelingbe
• Vajdovich Györgyi: Krrish
• Vincze Teréz: Veronika kettős élete
• Pápai Zsolt: Az asszony az asszony / Alphaville

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Isztambul

A köztes tér

Báron György

A modernitás és a tradíció közötti súlyos ellentétből születtek a török filmfesztivál darabjai.

 

Çiçek Tekdemir az isztambuli belváros, a Beyoğlu sétálóutcájáról, a mindig zsúfolt İstiklal Caddesiről nyíló patinás Atlas mozi előcsarnokában áll, némileg elfogódottan, mert nem szokott hozzá az ilyesfajta felhajtáshoz. Nem lehet több húszévesnél, karcsú, finom vonású ifjú hölgy, jól áll neki a hagyományos török viselet, a hosszú sötétzöld selyemruha, ami kiemeli alakjának nemességét, és a fezszerű, mélyen behúzott fejfedő, amely zárt, tiszta arcát keretezi. Egy délkelet-törökországi kis faluból, Batmanból érkezett a tizennégymilliós metropolisba, hogy résztvegyen a Havar díszbemutatóján, melynek címszerepét játssza. Nem színész, miként a film többi szereplője sem az. Mindnyájan Batmanból jöttek, ahol a történet játszódik. Jól ismerik a mesét, nincs szükségük különösebb beleélésre a megelevenítéséhez. A Havar az úgynevezett „becsületbeli gyilkosságokról” szól. Ha egy fiatal lányra az erkölcstelenség árnyéka vetül, akkor a falu kimondja rá a halálos ítéletet, amelyet a családjának kell végrehajtania. Először sötét pincébe zárják, hurkolt kenderkötelet adnak be neki, hogy végezzen magával. Ha ezt nem teszi meg – miként filmbéli hősnőnk sem –, akkor valamelyik rokonának kell megölnie. Erre a legtöbbször kiskorút találnak, mert az nem büntethető, ám ha ilyen nincs a közelben, az apának kell lánya hóhérává válnia. A gyilkosság Törökországban is büntetendő, de a falu ítélete más, mint a bíróságoké: az apa hősként vonul be a börtönbe, míg családja eltartását a közösség vállalja magára. A filmbéli Havarnak – a cím jelentése kurd nyelven: segélykiáltás, de ugyanakkor női név is, esetünkben a főszereplőé – azért kell meghalnia, mert szót váltott a patakparton egy fiúval, aki játékosan elcsente a kendőjét. Havar eljegyzett menyasszony, bár vőlegényét alig ismeri, elvégre a helyi szokások szerint szülei bonyolították az eljegyzést. A fiú családja a jövendőbeli meny erkölcstelenségéről értesülve nem csupán az esküvőtől lép vissza, hanem a hagyományoknak megfelelően a bűnös méltó megbüntetéséhez is ragaszkodik: az apának szakadékba kell löknie a vétkesnek mondott lányt, amit ő egy ködös hajnalon meg is tesz – ezzel zárul Mehmet Güleryüz megrázó filmje. A sötét múlt árnyéka borult a napfényes, nyüzsgő isztambuli belvárosra? Dehogy: a jelené. Hány éve esett meg az utolsó becsületbeli gyilkosság? – kérdezték az előcsarnokban ácsorgó szereplőket. Hány éve? – csodálkoztak. Ma is minden évben több tucat fiatal lány hal meg így. Gyertek el egyszer körülnézni a falunkba, nagyon szép hely – tették hozzá, kedvesen mosolyogva.

Az isztambuli filmfesztiválon nem csak ez a neorealista stílusú mese szólt a becsületbeli gyilkosságokról, hanem egy bonyolult, visszaemlékezésekkel és filmbejátszásokkal tarkított krimi is, Handan İpekçi rendezőnő Rejtőzködő arcok című munkája. A film egy nyomozás története: Németországban élő törökök felfedezik, hogy halálra ítélt és kivégzettnek hitt rokonlányuk él. Elindulnak hát, vissza a szülőfalujukba, hogy végrehajtsák az ítéletet, most már két bűnért is: az „erkölcstelenségért” s azért, hogy a túlélő áldozat kiteregette a családi szennyest a dokumentumfilmesek kamerája előtt. Bonyolult kirakósjáték eredményeképp áll össze a történet, emlékekből, dokumentumfelvételekből és a lány utáni kutatás képeiből. „A patriarchátus, ami a feudális értékrend következménye, soha nem változott meg – olvashatjuk a filmről írt egyik beszámolóban. – A férfiaknak a becsület nevében mindenfajta brutalitáshoz joguk van. S bár az áldozatok mindig a megkínzott és megölt asszonyok, végül is a férfiak azok, akik elveszítik emberségüket.”

Hasonló történetet regél el egy másik fekete bűnfilm, az elsőfilmes Dersu Yavuz Altun Homályos vizek című munkája. A filmbéli kisvárosban rejtélyes gyilkosságok esnek meg, amelyek vélhetően összefüggnek azzal, hogy ugyanott több tucat nő lesz erőszaktétel áldozatává. Az egyik megerőszakolt fiatalasszony rendőrségi kihallgatása adja a keretet a történethez. A bűnügyi szálnál azonban érdekesebb a társadalmi: az az erős nyomás, amely az áldozatokat hallgatásra kényszeríti, mert az uralkodó közfelfogás szerint ami történt, az az ő szégyenük s nem az erőszaktevő férfiaké.

A modernitás és a tradíció közötti súlyos ellentét nyomta rá bélyegét a 27. Isztambuli Filmfesztivál török programjának legtöbb darabjára. Mintha Ázsia és Európa feszülne egymásnak a filmekben, miként a két kontinens a valóságban is farkasszemet néz egymással a Boszporusz két partján. Két világ határán járunk: míg a világváros sétálóutcáján önfeledten csókolóznak az atlétatrikós fiúk és a miniszoknyát, zsebkendőnyi topot viselő lányok, addig a sötét vetítőteremben a középkor képei peregnek. A gyújtópontban – s nem csak e két filmben – a nők helyzete. A Milyen az élet a falakon kívül? című dokumentumfilm hősnője, Yıldız a negyvenes éveiben járhat. Kis faluban nőtt föl, szülei kivették az iskolából, és tizenhat évesen férjhez kényszerítették a nála jóval idősebb másodunokatestvéréhez. Két gyereket szült, majd a nyomor és a munkanélküliség Isztambulba kergette őket. A semmitevő férj a teázókban lebzselt itt is, a családot Yıldıznek kellett eltartania. Mentálisan sérült gyerekeket nevelő intézetben talált felügyelői munkát, s ez nem csak a kenyérkeresetet jelentette számára, hanem a világ kitárulkozását s a lassú öntudatra ébredést is. A sérült gyerekekkel foglalkozva élete értelmet nyert, s ráébredt: van az otthon négy falán kívül is élet, az asszony nem a férje tulajdona-cselédje, hanem önálló, szabad emberi lény. Családja értetlenül nézi ezt a csöndes, büszke lázadást, ám hősnőnk elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a nyomásnak, a lelki és fizikai erőszaknak. A filmet Nursel Doğan rendezőnő készítette; nő az alkotója az ugyancsak asszonysorsokkal foglalkozó Nővérek az utcán című dokufilmnek is. Yasemin Alkaya érzékeny kamerája három nővér sorsát követi, akiknek életét beárnyékolja egy tragikus esemény: szemtanúi voltak apjuk halálának egy autóbalesetben. Kettejük elméje megbomlott, azóta az utcán élnek, ahol folyamatos erőszak és brutalitás áldozatai. Csak a legidősebb lánytestvér, Elif élte túl ép elmével a tragédiát. Ő próbál gondoskodni két húgáról, miközben két kamaszgyerekét és iszákos, durva férjét is el kell tartania. Egy éjszakai bárban vállal munkát, kitéve ezzel magát a közösség megbélyegzésének: a film Elif kemény, reménytelennek tűnő küzdelmét mutatja be.

Hasonlóan önálló, büszke asszonyok néznek szembe velünk Emel Çelebi rendezőnő Lilith nővérei című dokumentumfilmjében is, ám az ő függetlenségük más természetű, mint Yıldız keserves harcok árán kivívott szabadsága vagy Elif keserű küzdelme az életért és a méltóságért. Idős asszonyok mindhárman, akik egész életüket egyedül élték le, kemény munkával tartva fenn magukat távoli, magányos tanyákon, kizárólag a természettel tartva kapcsolatot. Egyikőjük juhász, a másikuk halász, a harmadik földmívelő. Ez is egyfajta válasz a férfidominanciára: szemben Yıldız modern fejlődéstörténetével, tradicionális út, amelyen alighanem évszázadok óta járnak a török asszonyok.

Aligha véletlen, hogy asszonysorsot mesélt el az idei fesztivál nemzetközi versenyébe nevezett török játékfilm, az Én Marlonom és Brandóm is. Hüseyin Karabey művének hősnője, Ayça Isztambul egyik avantgard színtársulatának tagja. Ne szépséges ifjú dívát képzeljünk el, hanem egy bájosan esetlen kövér lányt (a forgatókönyvet is jegyző Ayça Damgacı nagyszerű alakításában), aki egyedül él kis lakásában, s életét betölti a művészet. Pontosabban még valami: Hama Ali iránt érzett forró szerelme. Hama Alival évekkel azelőtt egy forgatáson jött össze: a bajuszos-testes férfi inkább emlékeztet Szaddám Husszeinre, mint a török vagy arab filmek csillogó bőrű, tigrismosolyú amorózóira. Összeillő pár ők, ám szerelmük egy ideje már csak plátói: a férfi iraki kurd, a forgatás után hazatért szülővárosába, az iraki–iráni határnál fekvő Szulajmanijába. Innentől kezdve romantikus videóüzeneteket váltanak egymással: Hama Ali többnyire részleteket küld készülő filmjéből, amelyben Supermant alakítja. Amikor kitör a háború, még ez a szaggatott kommunikáció is megszakad. Makacs hősnőnk ekkor összecsomagol, s embercsempészek segítségével Iránon át nekivág az iraki határnak, hogy a háború zűrzavarában megtalálja szerelmét. Ez a kedves, duci kislány, fülén az elmaradhatatlan fülhallgatóval, amelyből kedvenc kurd népzenéje szól, háborús övezeteken, lakatlan óriáshegyeken át vándorol a férfiak világában, ahol nők nem mászkálnak egyedül, ahol mindenki gyanúsan méregeti, s ahol csadort és fejkendőt kell vásárolnia, ha nem akar bajba kerülni. Végül megérkezik a szerelme falujába, leül a főtéren és vár a déli hőségben, majd a hűvös éjszakában. A térség kihalt, csak egy öregember támasztja a falat, egy kecske rágja a száraz kórót rendületlenül; nagyon erős ez a hosszú jelenet, hangulatában – talán a helyszín miatt – a Foglalkozása: riporter sokat idézett zárósnittjére emlékeztet.

Nagyvárosban élő modern nő a főhőse Cemal San Zeynep nyolc napja című játékfilmjének is. A címszereplő fiatal lány élete szürke és eseménytelen: reggel elmegy a munkahelyére, délután haza a lakótelepi sivár egyenlakásába, ott eszik valami készételt, nézi kicsit a tévét, majd elalszik, s másnap kezdődik minden előlről. A film Zeynep életének nyolc napját követi végig, egyik hétvégétől a másikig. Annak a hétnek a napjait, amely változást hoz hősnőnk életébe. Egy munkahelyi bulin, ahová csak vonakodva megy el, megismerkedik Alival. A fülbevalós, festett hajú férfi épp az ellentéte Zeynepnek: könnyűvérű, link alak, egyik napról a másikra él, apróbb bűncselekményekből s abból, hogy kocsmapartikon, némi díjazásért, megtáncoltatja a hölgyeket és feldobja a kornyadozó hangulatot. Zeynep, persze, mindezt nem tudja. Ő csak azt érzi, hogy végre vele is táncol, neki is udvarol valaki, sőt, a mókás-sármos fiú a buli végén hazakíséri, s együtt töltik az éjszakát, felszabadító szeretkezéssel, amit török filmben ritkán látható nyíltsággal mutatnak meg. Zeynep ettől teljesen kivirul, nővé válik, annak ellenére, hogy reggelre a nőcsábász eltűnik, s a lány készpénzét is magával viszi. Aztán soha többé nem kerül elő, hősnőnk folytatja a napi rutinját, s munkája végeztével kétségbeesetten keresi szerelmesét.

Pártörténet e két utóbbi filmé, mindkettő hősnője – dacolva a tradícióval – önállóan választ férfit magának. Ayça és Zeynep modern, független nagyvárosi asszonyok, akárcsak az isztambuli fiatal filmesek kollektívája által közösen jegyzett Micsoda gyönyörű demokrácia! című hosszú dokumentumfilm hat főszereplője. A 2007-es választások idején rögzített valóságtudósítás, címével ellentétben, nem a török parlamenti demokrácia helyzetéről szól, hanem annak egy emblematikus szeletéről: a nők szerepéről, lehetőségeiről az ottani nagypolitikában. Hat képviselőjelölt-asszony választási küzdelmét követhetjük végig, pártfüggetlenül; egyikük a kormánypárt jelöltje, kettő az ellenzéké, a negyedik a kurd párté, a maradék kettő pedig független induló, pikáns háttérrel: életrajzuk szerint korábban mindketten „szexmunkások” voltak, s alighanem az utóbbiak s általában az elnyomott, prostitúcióra kényszerített asszonyok hangját kívánják hallatni a parlamentben. A hat nő politikai küzdelme olyan országban zajlik, amelyben a képviselőnők aránya mindössze négy százalék, s ezzel a 47 európai ország közül az utolsó helyet foglalják el.

Milyen az élet a falakon kívül? – kérdezte a tradicionális török családi kötelékekből kiszabaduló Yıldız, Nursel Doğan azonos című dokumentumfilmjében – s egész más helyzetben bár, de ugyanezt kérdezhetnék Ümit Ünal Ara című játékfilmjének hősei is. Igaz, ők négyen – két férfi és két nő – nem is akarnak kilépni a trendin berendezett isztambuli értelmiségi lakás falai közül, ahol a másfélórás film játszódik. Őket, Yıldızzel ellentétben, nem zárta be ide senki, ők magukat zárták be, mert érintetlenek kívántak maradni a külvilágtól, s ebben a szűk térben próbálták megteremteni a maguk szabad univerzumát. Ez a lakás lehetne New Yorkban, Párizsban vagy Tokióban is. A harmincas éveit taposó négy örökifjú érzelmei és szexualitása olyan kibogozhatatlanul összegabalyodik, hogy az egy Woody Allen-filmnek is becsületére válnék. Hőseink nyugati filmben már megszokott, ám török filmben tabutörő nyíltsággal beszélnek mindenoldalú promiszkuitásukról, lányok, fiúk egyaránt. Jól kereső ifjú városi menedzserek ők, „fehér törökök”, ahogy a rendező nevezte őket, egyikőjük reklámfilmes, a lakásban időnként forgatás zajlik, ennek képei színesítik a vonzások és választások négyes játékát. „Ez egy fekete sztori a fehér törökökről, akik soha nem lehetnek annyira fehérek, amennyire szeretnének – mondta filmjéről a rendező. – Beszorultak Kelet és Nyugat közé, a köztes térbe.”

Igen, mintha csaknem minden török film, játszódjék bár kis anatóliai faluban vagy isztambuli stúdiólakásban, arról a bizonyos „köztes térről” szólna, amely Kelet és Nyugat, Ázsia és Európa, tradicionalitás és modernitás között terül el, kettészelve Törökországot, akár a Boszporusz.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/08 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9447