KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pintér Judit: Dino Risi (1916–2008)
CSEH '68
• Bikácsy Gergely: Gyöngyök a mélyben Prágai tavasz
• Dániel Ferenc: Fülledt napok Cseh-magyar ’68-ban
CANNES
• Létay Vera: Szép, új világdokumentum Cannes
MARS-MISSZIÓ
• Hirsch Tibor: Sóhajok bolygója Földi Mars-utazás – 1. rész
KEN RUSSELL
• Baski Sándor: A bálványromboló tisztelet Ken Russell művészportréi
POLANSKI
• Mátyás Péter: A trubadúr halála Roman Polanski: Zsákutca
• Ardai Zoltán: Vissza a gardróbhoz Polanski démonai
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Másik Magyarország Beszélgetés Mészáros Mártával és Pataki Évával
• Gorácz Anikó: Ijesztő diagnózis Art-mozik helyzete
TELEVÍZÓ
• Liska János: Többismeretlenes egyenlet MTV – közpénzek
FESZTIVÁL
• Báron György: A köztes tér Isztambul
• Gorácz Anikó: A félhold árnyékában Harmadik világ
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Trabant Turbo Az ígéret szép szó
MOZI
• Donáth Mirjam: Mrs. Ratcliffe forradalma
• Kovács Marcell: Az esemény
• Varró Attila: Mély harapás
• Tüske Zsuzsanna: Mamma Mia
• Vajda Judit: Árnyékok
• Parádi Orsolya: Csak egy csók
• Klág Dávid: Hancock
• Alföldi Nóra: Ne szórakozz Zohannal
• Csillag Márton: Wall-E
DVD
• Kovács Marcell: Utazás Darjeelingbe
• Vajdovich Györgyi: Krrish
• Vincze Teréz: Veronika kettős élete
• Pápai Zsolt: Az asszony az asszony / Alphaville

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cseh '68

Cseh-magyar ’68-ban

Fülledt napok

Dániel Ferenc

Emberarcú szocializmust akartak itt is, ott is, végül közös vesztünkre nem a csehszlovákok jöttek, hanem mi vonultunk.

 

Se történész, kiváltképp hivatásszerűen tevékenykedő filmtörténész nem volnék, így hosszasan kell töprengenem, miféle nézőpontok szerint közelíthetnék a számomra legmegfoghatóbb – immár negyven év távlatába húzódó – ’68-hoz, amelyet nálam fontosabb, aktuálisabb gondolkodók, mozgóképcsinálók sem tudtak egyértelműen hová tenni. Hannah Arendt, Baudrillard vagy Cohn-Bendit, az olasz Vörös Brigádosok, a német és amerikai egyetemista lázongók, a libertárius politikai bölcselők, a mi kedves cseh író és mozgóképes barátaink az idők múlásával fokozatosan tudatosították (magukban és egymás közt), hogy életforma-forradalmat provokáltak s éltek át, a munkásság rokonszenvétől és ellenszenvétől kísérve. Ez erősen szimplifikálva azt is jelentette, jelenti máig, hogy a dúsgazdag pénz-arisztokráciát nem kellett többé nyelvlógatva imádni, a divatdiktátorok mániáira lehetetett fittyet hányni – vagy ellenkezőleg: dúvad módszereikre kreatívan reagálni, hogy csupán a ma annyit emlegetett globalizáció szélsőségeire utaljak. Azóta újabb mozgalmárok léptek a pástra: feministák, harcias melegek, politikai korrektek, de az ő üdvözült jószándékuktól sem lett könnyebb az élet. A mai huszonévesek, vagyis a mai potenciális 68-asok paradoxonja, hogy ők a hatvannyolcas félmúltra oda se köpve vélik magukat a jelen környezeti harcosainak, szívesen tüntetnek az Ausztriából érkező vegyipari hab csordogálása vagy a Déli Sarkkör riasztó olvadása ellen, mozgóképben szólva: boldogan csorgatják le – mintha vér lenne – a közétkezdei paradicsomlét. A magamfajta múltba révedő köldöknézőre ügyet sem vetnek: „ugyan, kit érdekel már Dubček meg Kádár titkos tárgyalása?”

 

*

 

Mai fiatal filmeseink, mondjuk a románoktól eltérően, inkább kacérkodnak a kisköltségvetésű, szerény mitologizálással, semhogy a hétköznapokkal bíbelődjenek. Talán ennek a disszonanciának tulajdonítható, hogy föl sem rémlett a rendszerváltás után a filmes történelmi jóvátétel lehetősége, a varsói szerződéses magyar csapatok dicsőséges ’68 augusztusi felszabadító hadmozdulatainak, a köznapi csehekkel történő groteszk egyezkedéseinek mozgóképi eszméje, kivitelezése. Valamiféle Fülledt napok. (Ezidáig egyedül Gothár pendítette meg a témát a Melodráma nyitójelenetében, még 1990-ben.) Holott a „nemharcolás” eredendően víg harcászati szándékainál svejkesebb, patópálosabb képsorokat nehéz lett volna forgatókönyvbe menteni!

 

*

 

Kis hazánkban mindmáig nem készült vérbeli, cseh újhullámos filmszatíra. Legjobb esetben jóhiszemű utánlövésekről beszélhetünk, megfejelve Jiří Menzel alkalmi kalandozásairól kulturális dzsungelünkben. Annak pedig nem volt távlatos hatása. Tragikomikusak, több mint szatirikusak voltak a csehszlovák szellemi termékek erősen tűrt megjelentetései: pantomimes színházuk mély hallgatás közepette adta elő világszínvonalú mókáit, filmjeiket nem mozgóképszínházakban, hanem rebellis építő-tervező műintézetekben vetítették, hogy az akkori reformer értelmiség szinte kifolyt az ablakokon. Félig tűrten, félig szamizdatképpen fordították a „bohémisták” anyanyelvünkre a közvetlen demokrácia, a munkásvezérlés meg a pszeudo-piac kiforratlan eszméit. Megtanultuk tisztelni újabb íróikat. Laterna Magica elnevezésű kísérleti látványszínházukat (ott dolgozott kezdőként Miloš Forman is). Mintegy archiváltan láthattuk olyan avantgárd „bohócaikat”, mint Woskovecz és Werich. S mindenekfölött szinte kiapadhatatlan mennyiségű, minőségű mozgóképeiket. Bennünket, magyarokat a kettőslátás szörnye nyomorgatott 68-ban. Katonáink (alaposan betojva) szerettek volna végleg hazatámolyogni. Páncélosaikkal a kertek alján békésen hazagördülni.

Nagy különbség: a huszita szelleműek kirobbanó, kaján dinamizmusa meg a mi reform-szellemiségű vulgármarxista labancaink között utóbbiak, disznócskákat hízlalgatva a háztájiban, Berzsenyit imitálták – volna.

 

*

 

Mit mondjak? Nálunk virágzott a műkedvelő színjátszó mozgalom. Ennek kapcsán alkalmam nyílott – regionális zsűrizés közben – megismerkednem jóravaló úgynevezett kultúrtisztekkel. Már kora reggel lengyel vodkával ébresztett Szamosi százados meg a vele rivalizáló Német őrnagy. Köszönhetően a szörnyű itókának, hamar feltárulkozott a tiszti iskolák meg a garnizonnak aligha nevezhető tiszti lakótelepek világa. Ki mikor mennyit örökölt? Ki kivel csalta meg élete párját? Nem Móricz Zsiga bácsi, nem is a népiesek tolla kívánkozott ide, hanem Passer és Papousek kamerája, Forman kaján tekintete. Věra Chytilova ízig-vérig nőies, fenékrázó, feministákat megszégyenítő tánca a kamerával (rázd! míg csak élünk!).

Számolgassunk. Hatvannyolc mínusz ötvenhat. A közbeeső, végtelennek tűnő öntevékenyen manipulált időben hány magyar ért rá Svejk utódaira odafigyelni? Mért nem jönnek ők ide? Például 1966 kora tavaszán, amikor a mi filmeseink (Huszárik és Tóth Janó) a téeszszervezés brutalitására az Elégia című remekművükkel válaszoltak húsz percben.

Minderre, a közös ellenállás karneváli élményére, kedélybeli és szellemi felszabadulásra a mi irodalmunkban is meg lett volna a készség, hogy árgusszemű írók (falusiak és városi eredeztetésűek, mitologizáló hajlamúak és dokumentarista beállítódásúak) anyaguk bőségével kitörjenek a karanténból – és még egy Jancsót is kiszabadítsanak a HernádiGyurkó-féle nászból.

Örkény, Ottlik, Mándy, Mészöly, Sánta Ferenc s még számosan e nagy nemzedékből valamiképpen mind magányosan birkóztak a magyar sorssal, mint föladatukkal, mint kultúránk gerincével. Egyikőjük mögé sem lehetne képzelnünk olvasó tömeget. Nem így a cseheknél, ők olvasták az íróikat, tudták, ki az a Hrabal.

Hétköznapi időszakokban nálunk a Kossuth-klub legföljebb ismeretterjesztő TIT-programoknak adott otthont. Ekkor, hatvannyolcban cseh hatásra váratlanul megtelt kíváncsi értelmiségiekkel, kádárista reformkommunistákkal, a piac-elv Liska Tibor-szerű háborgó teoretikusaival, a zöld báróság eszményének kidolgozóival, az úgynevezett magyar progresszió szereplőivel. Egy új kuruc–labanc egyezség látszott körvonalazódni, persze Aczélék szája íze szerint. Aki ott figyelt, hiányként könyvelhette a népélet dinamikus nyüzsijét. Nagy össztáncot. Énekes-szólista jelöltek tolongását. Disznósajt „nyíltszíni” röppenését. Minden totális háború per.def. (fogják érteni?, még ha kiírod, hogy per definitionem, azt se nagyon – javaslatom: eredendő) hülyeségét. Jiří Menzel Oscarja nem azzal maradandóbb a többi ezer, sok ezer közt, hogy bátrat, gyöngédet jutalmaz, hanem hogy elismeri: embert emberként öldökölni az emberi bonyodalmak megoldásának legalkalmatlanabb módja. Merő abszurditás. Ez az ítélet keletkezése idején igaz volt, mára sem évült el igazsága. Az arany szobrocska értékén lehet vitatkozni. Tapická forgalmista archetipikus, kollektív mély jelentésén nem. Aminthogy a forgalmista gyakornok erotikus vágyálmait fojtogató, cselekvéseit bénító, a nagykorúvá válást gátló eiaculatio praecox is kiszabadulhat a magánszemély tünetegyütteséből. A szerelmi élet – szerencsére – mégsincs szorosan hozzá kötve a szigorúan ellenőrzött, azaz élesen követett lőszerszállító vonatokhoz.

Menzel és Forman nemzedéke forgatás közben bizonyosodott meg arról, hogy filmjeik népi energiákból töltekeztek, amely jóval több, mint virgonc jeleneteket írni, inszcenálni. Vadászat. Disznóölés. Kocsmázás. Pepín bácsi féktelen üvöltözése. Szépségverseny az össznépi tűzoltóbálon. A ser! Arany Prága, mint mindnyájunk színháza, orfeuma! Kládno ipari lángjai, kormos szenvedélyei.

 

*

 

Valamikor, a végeérhetetlen hetvenes évek zenitjén bőrdzsekiben, oldalán fiatal színészszeretőjével betoppant Pestre Věra Chytilová. A követségük tisztviselői leginkább zavarban voltak. Mert a rendezőnő filmjei odaát a „tűrt” kategóriába tartoztak. Kevesen voltunk, tűrt meghívottak. E másodrendű belügyes/külügyes dolgozók zavarban érezték magukat, hogy a művésznő (ha már idetoppant) tűri-e őket?! Eme bohémista helyzeten, a művésznőnek kényszeredetten átnyújtott fonnyadt virágcsokron derültünk. A filmbeli Prága Chytilová lenyűgöző gépállásaiból nézvést gyomorkavargatónak látszott.

Vajon a husziták mint hitvallók tényleg kijelöltek utódaik számára méltó nézőpontokat? S évszázadok során azt is építették meg, talán diszfunkcionálisan.

 

*

 

Másutt már bőven volt alkalmam a cseh filmes új hullám messzire ható befolyásáról tűnődni. Így most legföljebb csak felbosszant, ha mondjuk a Mancsban akad meg a tekintetem simfelő sorokon, amelyek ellenkezőjét állítják. Kultúráink sok érdekes párhuzamot, ráhatást, egymásnak feszülő indulatokat, meg nem értést, sőt szégyent is mutattak. Mintha rejtőzködő versenyt is vívtunk volna. A Belvárosi kör maradéka (lásd Eszmélet) szinte már minden hatvannyolcas kezdeményezést elveszítve 1970 nyárelején kivonult Leányfalura, előbb a nagyrétre, majd a művházba. Belügyes házaspárok nyíltan figyeltek bennünket. Sok téma forgott szőnyegen: a csehek és mi, 68, a filmek, az irodalom jövés-menése, reményeink. Jancsó Miklós hevesen érvelt Európa még mindig forradalmian lappangó tüzű állapotáról. A zöm ezt nem tudta, nem is akarta elfogadni. Meddőn öltük egymást. Hasonlíthattunk volna cseh filmre is. Ez életünkben, a meddő hetvenes években be is következett. Szegény Gyurkó László kitalálta a hétköznapi forradalmiság gyűjtőfogalmát, a Szamosköznél átszakadtak a gátak, a Tisza sem tagadta meg magát, a fiatal írók odasereglettek, hogy forradalmi hevülettel írják meg napi harctéri jelentéseiket. Semmit se tanultak a csehektől. Kíváncsi lettem volna, hogy a népes Hrusinsky család (Nem a Homolka családra gondoltál? Úgy ideális zárómondat lenne) hogyan játszotta volna be magát egy ilyen természeti csapásba.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/08 08-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9440