FesztiválPécs: MoveastA minőség rovásáraKlacsán Csaba
Kelet-európai elsőfilmek versengése, nemzetközi pitchfórum, Mediawave-zene, összművészeti fieszta Pécsett.
A Moveast névre átkeresztelt Pécsi Filmünnep idén nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy bemutassa a régió valamennyi 2006-ban készült elsőfilmjét. Az esztétikai szelekció hiánya azonban erőteljesen meghatározta a mustra színvonalát.
*
„Utcái keskenyek, s ó modor szerint rendetlenek, az egyik ház beljebb, a másik kijjebb állván; most azonban a nemes város az új építkezéseknél nagyon figyel az irányra...” – jellemezte egykor Náray János helytörténetíró a baranyai megyeszékhelyet iparstatisztikai leírásában. Értekezésének e kiragadott passzusa nem csupán a filmfesztivál helyszínének varázsával, de a rendezvény tematikájával is erősen összecseng. Mert a vállalás – a fiatal közép-kelet-európai filmek bemutatása – kétségkívül nemes, Pécs történelmi belvárosa pedig minden szempontból méltó s hangulatos színhelye e szakmai fórumnak. Térségünk filmgyártásának egykori és eljövendő szép napjait egyszerre idézte a szemle, amely – többek között a Mediawave által koncepcionálisan összeállított zenei programnak köszönhetően – idén már-már összművészeti arculatot öltött. A jövőbe mutató kezdeményezések egyike a pitchfórum – vagyis a nemzetközi filmötlet-börze – amely profi szemlélettel vértezheti fel a térség forgatókönyvíróit. Dicső múltidézés gyanánt pedig volt itt kiállítás a magyar némafilm történetéről (ahol Földes Imre és Ékes Árpád kézzel festett filmplakátjai mellett a korszak fennmaradt színészportréi, sőt, korabeli híradórészletek is láthatóak voltak), és külön tárlatot kaptak Hrapka Tibor fotográfus húsz évvel ezelőtt készült Hrabal-portréi, valamint Izsák Mária Bubik Istvánról készített fekete-fehér képei is. Mindkét fotósorozat eltér a megszokott, beállított portrék sorától, mert alkotóik az átlagosnál több időt tölthettek alanyaik közelében, így olyan pillanatokat is megörökíthettek – mint a kertészkedő író –, melyeket nélkülük talán sosem láthatott volna civil szem. Szakmai szemmel megáldott operatőreink ezalatt a Művészetek Házában adták egymásnak a kilincset nap mint nap, itt került sor ugyanis A mester és a tanítványok című dokumentumsorozat bemutatására, majd az ezeket követő közönségtalálkozókra. A filmek a mesterről, Illés Györgyről és az ő – méltán világhírű – tanítványairól, Koltai Lajosról, Zsigmond Vilmosról, Sára Sándorról, Ragályi Elemérről, Grunwalsky Ferencről és a nemrég elhunyt Kovács Lászlóról szólnak, megannyi izgalmas életpályát sűrítve személyenként mintegy félórába. Az izgalmas látkép tehát sokáig elnézhető, ellentétben a zsúfolt, mintegy háromtucatnyi alkotást felvonultató versenyszekcióval. Mert, amint azt Krzysztof Zanussi, a nemzetközi zsűri lengyel tagja is szóvá tette a díjátadón, 37 egész estés játékfilm bárkinek túl sok lenne ilyen rövid idő alatt. Ráadásul az előválogatás- és bármiféle szelekció nélkül összeállított versenyprogramban már ismert (A-kategóriás fesztiválokon is bizonyított) darabok keveredtek fél-amatőr filmekkel és tévéjátékokkal, nehéz döntési helyzet elé állítván ezzel a nemzetközi zsűrit és a hazai fesztiválon első ízben résztvevő FIPRESCI tagjait is.
Már a felütés sem volt mentes az ellentmondásoktól, hiszen a deklaráltan (move east, ugyebár) ká-európai filmekre fókuszáló fesztivál nyitódarabjának a szervezők Koltai Lajos ízig-vérig hollywoodi stúdiófilmjét, az Estét választották. Ami nem csak hogy nyugati, de még csak nem is az első filmje a rendező-operatőrnek. Mindezt tetézte, hogy a térség tizennégy országának friss mozgóképeit felsorakoztató versenyfelhozatal legerősebb darabjai már a Moveast előtt is komoly fesztiválkarriert futottak be, és a hazai mozikban is láthatóak voltak, így erősen megkérdőjelezhető a verseny komolysága. A kiforrottabb darabok közé tartozik a román Corneliu Porumboiu cannes-i Arany Kamera-díjas filmje, a Forradalmárok is, amely formai bravúrjai ellenére döbbenetes egyszerűséggel ábrázolja azt, amit nekünk eddig még sehogyan sem sikerült. A szatíra – melynek második felét már a nézők is kizárólag az ábrázolt televíziós műsor kamerája által láthatják – az 1989-es román forradalom és rendszerváltás kapcsán egyszerre vizsgálja a kollektív tudat és az egyéni megítélés közti különbségeket, és kritizélja maró gúnnyal a média működését. A textilmérnökből lett riporter, az iszákos történelemtanár és a kisváros mindenkori télapójának közreműködésével készült talkshow-val a fiatal direktor finoman egyensúlyozik paródia és realizmus között. Tanulságos darab lehet a régió valamennyi olyan országában, ahol a kereskedelmi televíziózás még mindig gyerekcipőben jár, s fergeteges paródia ott, ahol ezt a stílust már hírből sem ismerik. Hasonlóan ismert és elismert fesztiválfilm a bosnyák Jasmila Zbanic első egész estés produkciója, a Szerelmem, Szarajevó, amely tavaly elnyerte az 56. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon az Arany Medvét. Kétségkívül ez volt az a film, amely témájában leginkább megidézte a legutóbbi filmünnep hangulatát, hisz míg tavaly még majd minden film arról árulkodott, hogy a térség fiatal filmesei nem tudnak szabadulni a délszláv háború tematikai gettójából, addig idén ez már kivételesnek számított. E két kiemelkedő alkotás fontos és közös motívuma a személyes hangvétel, ami a megosztott fődíjjal jutalmazott két filmben, a Bosznia-Hercegovina újkori történetét taglaló Nafakában és az Aljas utcák lengyel megfelelőjeként aposztrofált Jóvátételben is nagy hangsúlyt kapott. Előbbiben Jasmin Durakovic rendező személyes sorsokból épít nemzeti drámát, miközben arra is marad ideje, hogy megmutassa, a humor még a legszörnyűbb pillanatokban is jelen van. Utóbbiban az első kisfilmjéért (Man Thing) már Oscar-díjra jelölt direktor, Slawomir Fabicki a fiatal Wojtek portréján keresztül vizsgálja, hogy az ember céljai elérésének érdekében mily mértékben hajlandó feladni önnön személyiségét. Wojtek beleszeret egy idősebb asszonyba, s noha egyáltalán nem hajlamos a bűnözésre, megélhetésük érdekében egyre több illegális munkát kell elvállalnia, emiatt pedig egyre távolabb kerül valódi céljaitól.
A személyes sorsokban megtestesült, de az egész közösséget érintő problémák felvetése mellett idén meglepő módon a műfajiság jellemezte leginkább a Moveasten bemutatkozott fiatal rendezőket. Különös tendencia, hisz a közép-kelet-európai filmgyártásban sosem játszottak kulcsszerepet a zsánerfilmek, a többnyire központosított filmiparral bíró országok filmesei számára már-már adekvát volt a történelmi parabolákban megjelenített mondanivaló. A Pécsett bemutatott zsáner-kezdeményezések ennek megfelelően nem igazán kiforrott alkotások, legtöbbjükön nemcsak az alacsony költségvetés, de a műfajok alapvető ismeretének hiánya is érződött. Mert egy izgalmas thriller, horror vagy vígjáték elkészítése alapjában véve nem igényelne különösebben nagy költségvetést, hisz például egy olyan, zárt térbe álmodott film, mint az ukrán Tárna, egy jó forgatókönyvvel és néhány jó színésszel könnyen beilleszkedhetett volna a kortárs horror műfaji vonulatába. Alkotói azonban – csakúgy, mint szerb kollégáik a Sejten harcosa című horror-komédiában – nem tudták eldönteni, műfajparódiát vagy szabálykövető zsánerfilmet készítsenek a rendelkezésükre álló alapanyagból. Előbbi talán célszerűbb lett volna, már csak a mindkét filmet meghatározó, teljességgel amatőr színészek miatt is. Sajnos a könnyedebb műfajok terén sem volt sokkal üdítőbb a felhozatal: Danielle Proskar osztrák családi filmjét (Karo és a Jóisten) leginkább csak okosan kitalált tárgyi világa teszi emlékezetessé, a nagy vígjátéki hagyományokkal bíró cseheknek pedig csak két humortalan (Szakértők, Pályaudvari blues), és egy Amerikai pite-szerű (A szüzesség csak akadály) komédiára futotta. A vicc nélküli vígjátékok sorából így könnyedén és magasan kiemelkedett a szerb szkeccsfilm, a Hét és fél: történet hét halálos bűnről, amelyben Miroslav Momcilovic rendező újszerű megközelítésbe helyezte a hét főbűnt. A Nagy Szent Gergely pápa által a hatodik században kanonizált bűnlajstrom nála egy szűkebb lakóközösség mindennapjainak gyakorlatában jelenik meg, elkövetői ugyanolyan esendő átlagemberek, mint bármelyikünk. Az egyszerű cselekményvezetés finoman forrasztja egységbe a látszólag különálló, negyedórás epizódokat, hogy végül az utolsó, közös jelenetben egy időben, egy helyre terelje a film valamennyi szereplőjét. Momcilovic a pátoszt és a didaktikát szerencsére egyaránt kerüli, így erkölcsi tanmese helyett egy könnyed és szórakoztató, mégis továbbgondolásra érdemes alkotással mutatkozik be, üdítő kivételt jelentvén ezzel a hivatalos program hullámzó rengetegében.
*
A közép-kelet-európai fiatal film folyamatosan frissül, tematikai egyhangúságát egyre inkább felváltja az újítókedv, ez világosan látszott Pécsett, 2007-ben. Az egyre bővülő termés azonban még nem feltétlenül jár együtt minőségi változással, így a Moveast versenyszekciója is a város egykor rendezetlen utcácskáihoz hasonlítható leginkább: egyes darabjai ugyanúgy néhol beljebb, másutt pedig kijjebb állnak – ahhoz a képzeletbeli határvonalhoz viszonyítva, amely egy valódi mustrát megkülönböztet egy filmes találkozótól.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1344 átlag: 5.39 |
 |
|
