Fesztivál

Velence

Babel.com

Schubert Gusztáv

Hosszú ideje nem történt ilyen; a jubileumi kínálaton nem találtunk fogást, San Marco konszolidálta a fesztivált.

A 64. Velencei Mostra 75. születésnapját ünnepelte az idén, és ettől máris otthonosan érezhette magát a kelet-európai kritikus, a huszadik századi kaotikus história nem fog egykönnyen elmúlni felőlünk, minimum hetedíziglen velünk marad. Ilyen jubileumot csak egyféleképpen lehet méltón megünnepelni: jó filmekkel. Mondjuk olyanokkal, amelyek a történelem ütötte sebeket kellő elrettentő erővel képesek megmutatni.

Félelem és reszketés Mezopotámiában

A Hivatalos változat (Redacted), Brian De Palma iraki háborús filmje történetesen ilyen volt. „True story” – legalább három értelemben. Megtörtént és fölöttébb mocskos esetet dolgoz fel, melynek híre másfél évvel ezelőtt bejárta a világsajtót, tovább rombolva a US Army réges-rég lejáratott hírnevét. Három amerikai katona 2006 márciusában megerőszakolt egy 14 éves iraki lányt, majd fejbe lőtték, és hogy az esetnek nyoma és szemtanúja se maradjon, holttestét meggyújtották, családját kiirtották. Az igaz történethez De Palma olyan módszert választott, amely ha nem is garantálja az igazságot (ezt a módszert minden ellenkező képzelgés ellenére még nem találták ki, nem is fogják, a „tökéletes dokumentum” a mozi bölcsek köve), de legalább nincs átitatva közhelyekkel. A Hivatalos verzió nem annyira a cenzúra, mint inkább Hollywood szelleme ellen lázad. A cenzúra kijátszható, leleplezhető, a szerkesztésnek („redacted”) mindig nyoma marad, az álomgyári masinéria sokkal ravaszabban működik, nem cenzúráz, hanem megszépít. De Palma ennek jegyében tudatosan szembemegy a hollywoodi konvenciókkal, nyers és szerkesztetlen. Nincsenek kerekre csiszolt sorsok, szeretni vagy gyűlölnivaló hősök, szélcsatornában kipróbált, tökéletesen áramvonalasra szerkesztett történet, ez a film formájával is „talált tárgynak” akar látszani. Persze nem az, de emiatt ne gondoljunk valami szuperrafinált, köbre emelt manipulációra, a film nem akar áltatni azzal, hogy a „nagyobb, hosszabb, vágatlan” valóságot mutatja. Ne becsüljük le De Palma képességeit azzal, hogy egy ilyen olcsó trükkel gyanúsítjuk meg. Az új-hollywoodi nagy generáció minden egyes tagja mesterfokon képes hipnotizálni, ha akar. De Palma itt most nagyon nem akar, s minden erővel azon van, hogy kikapcsolja mindazt, amit eddig megtanult. A Redacted története éppoly „szerkesztetlen”, mint a képei. A sztorit De Palma egy ügyetlen, ám ambiciózus mesélőre bízza, egy bizonyos Angel Salazar közlegényre, aki handycammel indul az iraki háborúba, azt remélve, háborús magánhíradója révén könnyedén bejut majd valamelyik filmfőiskolára. Szünet nélkül filmezi hát társai háborús hétköznapjait, de különösebb rátermettség nélkül, infrakamerájával ugyan még a brutális éjszakai rajtaütésen is ott van, de magáról a mészárlásról tulajdonképpen lemarad. A képzelt rendezőből végül valóságos filmhír lesz, egy terrorista website klipjén látjuk utoljára, lefejezve. Kamerája túléli őt, és közönyösen rögzíti a bajtársak bunkóságait. A film is zökkenő nélkül folytatódik, a virtuális realitás ugyanolyan jól elvan nélkülünk, az emberi elme rendezői közbeavatkozása nélkül, mint a hús-vér valóság. Ha a kamerák be vannak kapcsolva, semmi gond, árad tovább a kép, a valóságshow megy magától. Handycam, ipari kamera, híradóképek, webcam, youtube, terrorista honlapok véres agitkái, patetikus francia áldokumentum, e képözönből áll össze az iraki háború képe. A kéz persze VJ Palmáé, a szemszög nem, a véletlen pörgeti a sorsrulettet, végül is fölöttébb hatásosan: a káosz magáért beszél. És ez az a pont, ahol a szerkesztetlen Redacted harmadszor is „igaz történetnek” bizonyul, amennyiben a Hollywood-mentesített dramaturgia révén sikeresen elkerüli a háborús filmek butító kliséit. A Hivatalos változat nem iszlám- vagy Amerika-ellenes propagandafilm, nem hős G. I. Joe-k üdvtörténete, és szerencsére az ellenkezője sem, a terroristák sem látszanak hős szabadságharcosoknak. Tárgyilagos ál-dokumentumfilmet látunk a háborúról. A gigászi örvényről, amely minden eszmét, minden jószándékot bedarál, amelyben nincs többé szabad akarat. De Palma szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy az iraki hadszíntéren sem történhet másképp, hogy a fegyverekkel boldogító demokrácia merő illúzió. A halál belovagolt Mezopotámiába, és onnantól ő az úr. A Hivatalos változat amerikai katonái egy iraki ellenőrzőponton teljesítenek szolgálatot, két kultúra, két világ határán, egyik a másikból semmit sem ért, végzetesen süketek egymásra, emiatt aztán egy barátságos mozdulat is végzetes lehet. Mindennapos eset, hogy az amerikai checkpoint őrei merő félreértésből szitává lőnek egy autót, mert az arab sofőr, amikor megállj intenek neki, azt hiszi, hogy indulnia kell. Így lesz végül a közös nyelv a totális bizalmatlanság, a kölcsönös félelem. Elég egy-két véres nyelvlecke, hogy az arabok leszokjanak a hagyományos vendégszeretetről, az amcsik pedig a demokráciáról. A nagydarab, fekete őrmester üvöltve neveli arabokkal fraternizáló bakáit: „Egy percre sem lankadhat az éberséged. Ha barátságos vagy, meghalsz.” És így is van, egy percre otthonosan érzi magát, leül egy lomtalanított fotelbe, amely tegnap még nem hevert ott, és a következő pillanatban ezer darabra robban. A film végén az osztagból valaki, egy normális, józan ügyvéd, hazamehet végre a jóba; barátai lelkesen biztatják a tiszteletére rendezett bulin: halljunk már valami ütős háborús sztorit, és McCoy nekidühödve meséli nekik, milyen klassz dolog a háború: hogy is van az, amikor a G. I. Joe gerincre vág egy arab kislányt, hogy aztán szétlője az arcát. Az osztagban volt egy könyvmoly is: John O’Hara legendás regényét, a Találkozás Szamarrábant olvassa: „Élt egyszer Bagdadban egy szolga, aki a piacon szembetalálkozott a Halállal. Kikönyörögte ura egyik telivérét, és rémületében Szamarráig vágtatott. Ahol már várta a Halál. Igaz, kicsit meglepetten: amikor délelőtt megláttalak Bagdadban, el nem tudtam képzelni, hogy fogsz időben Szamarrába érni.” Minden nagy történet örök, a történelem csak ismétli önmagát.

A Redacted párdarabja az Elah völgyében (ott győzte le Dávid Góliátot), követi a Halál útját, már nem az iraki hadszíntéren játszódik, hanem odahaza. Ugyanazt nyomatékosítja, amit McCoy története, miként fordul visszájára a terrorizmusellenes harcban alkalmazott erőszak, hogyan lesz a demokrácia exportjából a félelem és reszketés importja. Egy Irakban szolgáló, az amerikai garnizonból eltűnt katona után nyomoz az apja (Tommy Lee Jones), s lassan összeáll a kép, hogy a bajtársai ölték meg a frontvonalon bekattant fiút. „Igaz történet” ez is, itt is fontos dramaturgiai szerepet kap a mobilra fölvett iraki homevideó, melyből az apa megismeri fia viselt dolgait. Fontos történet, épp csak a forma hiányzik hozzá, nem úgy, mint Paul Haggis előző munkájában, a 2005 legjobb amerikai filmjének választott Ütközésekben. Ott a bravúrosan, „rövidre vágva” elmesélt körkörös gyűlölet elviselhetetlenül hétköznapi története győzött a közhelyek felett, az Elah völgyében kérdéseit viszont maga alá gyűri a zsáner; a Helyszínelők vagy a NYPD Blue alaphelyzetéből nehéz megrengetni a kételyek nélküli csillagos-sávos önbizalmat.

Sztárok és rajongók

Az Ott sem vagyok hősének egyetlen szál gitárral meg egy szájharmonikával is sikerült. Szerencsés eset, hogy az amerikai ellenkultúra legnagyobb hatású dalnoka, Bob Dylan épp Todd Haynes személyében találta meg biográfusát. Nemcsak azért, mert Haynes maga is az amerikai álom kemény kritikusa (Safe), hanem mert sikerei ellenére mindmáig megmaradt kísérletező szellemű filmesnek. Az Ott sem vagyok nagy ötlete, hogy hat színésszel játszatja el Bob Dylant. Lehetne persze mindez puszta formalitás, vagy legyinthetnénk, ugyan kinek nincs hét élete, még Mici néninek is kettő volt. Ha valaki azonban szegről végre ismeri Dylan életútját, okkal érezheti, hogy a kimódoltnak ható ötlet maga a hóttreál (kalauznak Barna Imre Dylan-portréját ajánlom). Bob Dylan, nem annyira pozőrködésből, mint valódi kétségbeeséstől hajtva, mindvégig azt kereste, ki is volna ő valójában. Ez persze bármelyikünkkel előfordulhat, de arról legritkább esetben szól krónika, Dylan azonban tizenhét éves korától a reflektorfényben kereste önmagát, és nem utolsósorban épp e vakító fény riasztotta vissza attól, hogy belemerevedjen a sztár-imázsba. Többször újult meg, mint Madonna, mondják kaján kritikusai, épp csak azt feledve, hogy nála az új imázs mögött nem a biznisz szempontjai álltak. Dylan mindig akkor váltott, amikor úgy érezte, ráfagyott a szerep. Ha szükségét érezte, újraépítette a sztárságát, akár a népszerűségvesztés árán is.

A film nézőjének nincs könnyű dolga, amikor követni próbálja az isteni tehetség hét megtestesülését. A köztudatba Woody Guthrie örökségét megújítva berobbanó folk-énekes Dylannek például egy 12 éves néger fiúcska kölcsönzi testét-szellemét, vonatról vonatra pattanva járja be Guthry legendás gitárjával (a tokján felirat: „This machine kills the fascist”) a vidéki Amerikát, a protest-énekest, a Freewheelin’ Bob Dylanjét és hetvenes évekbeli ellenpontját, a keresztény újjászületést megélő istenes-Dylant ugyanaz a színész (Christian Bale) játssza, a nem egyszer szürreális dalköltőt az Arthur Rimbaud nevét elbirtokló narrátor (Ben Wishaw) hozza képbe, a családi életet felőrlő hírnév áldozatát egy Dylan-film címszerepét játszó sztárocska idézi meg (Heath Ledger), a country felé kalandozó, egyszersmind a világ elől a természetbe visszahúzódó énekes szerepe (Richard Gere) maga is szerepjáték, amely Billy, a Kölyök és Pat Garrett végzetes viszályát idézi meg. A legnagyobb bravúr Cate Blanchett nevéhez fűződik, aki az ellenkultúra ideológusának szerepe elől az elektronikus rockba menekülő, addigi hívei által kitagadott, de ugyanakkor a Beatles, a Rolling Stones, a beatköltő Allen Ginsberg és Andy Warhol barátságát (sőt múzsáját, Eddy Sedgwicket) elnyerő világsztár szerepét kapta. A géniusz, pozőr és androgün Dylan irritáló, de emlékezetes kiméra, Blanchett joggal kapta e különös férfiszerepért a legjobb színésznőnek járó díjat.

A leghírhedtebb western-legendárium, a Jesse James-sztori mögött is a háború sorsfordító traumája áll, a James testvérek az Unió katonájaként szoknak hozzá a gyilkoláshoz, ha nincs polgárháború, Jesse James alighanem békés farmerként éli le életét. Andrew Dominik lassú sodrú westernje (Hogyan ölte meg Jesse Jamest a gyáva Robert Ford) azonban nem a polgárháborús sokk, hanem az amerikai bűntörténet első nagy médiasztárja körül forog. Jesse Jamesről nagytucatnyi film készült (közülük Henry King 1939-es alapműve és Nicholas Ray húsz évvel későbbi technicolor remake-je a legjobb), de minden fanyalgás ellenére Dominik verziója sem tekinthető feleslegesnek, más mint a többi, artisztikus munka, fényképezése Terence Malick klasszikus tájképeit idézi, a jellemrajza is pontosan kimunkált, és nemcsak a két főhősé, a James-gang minden tagja önálló személyiségként áll elénk. A Jesse James-sztenderd ugyan a lövöldözés-rablás-menekülés akciódús látványosságára épül, de a rendezőt ez szemmel láthatóan korántsem érdekelte annyira, mint a bandavezéren lassan elhatalmasodó gyilkos gyanakvás meg az árulás bonyolult lélektana. Dominik szerint Ford (Casey Affleck) tettének kiváltó oka nem annyira a magas váltságdíj, mint inkább a rajongás paroxizmusa. Gyerekkora óta istenítette a bank- és vonatrablót, gondosan begyűjtött és rojtosra olvasott minden róla szóló filléres regényt és elérhető relikviát. Jesse-nek (Brad Pitt) annyira tetszik a 19 éves fiú félszeg rajongása, hogy még a házába is odaveszi. Amikor rácsodálkozik az árnyékára – „Te most hasonlítani akarsz rám, vagy a helyembe lépni?” – abban is inkább az atyai jóindulatot érezzük. „Helyén volt az esze, a szíve és a keze” – mondja a leghíresebb J. J.-ballada, de azért a hiúsága biztosan nagyobb volt az óvatosságánál, és valószínűleg a rajongás lélektanát sem ismerte szegről végre. A rajongót mindenekelőtt a tekintély és a hírnév vonzza, és ha ráeszmél, hogy a sztár megölésével maga is hírnevet szerezhet, csak a szentlélek tarthatja vissza meg a gyávaság. Robert Ford nem csupán azért lett a népballadák szerzői szemében „gyáva”, mert akkor lőtte le Jesse Jamest, amikor az letette a pisztolyait és hátat fordított, hanem mert semmi sem lobogott benne a rajongáson kívül, igazából nem lehetett vetélytársa Jesse Jamesnek. Az árulás nem hozhatta meg a remélt dicsőséget, a gyilkosság nem rendezte át a színpadot: Jesse holtában is hős maradt, míg a közvélemény a júdásnak csak a gyáva Robert Ford szerepét engedte eljátszani. A szó szoros értelmében: Bob Ford több mint 800-szor adta elő az amerikai publikumnak, hogyan lőtte le orvul Jesse Jamest.

Ha jól belegondolunk, Greenaway Rembrandt-thrillere is szupersztár-sztori, és nagyon hasonló srófra jár, mint a Dylan- vagy a James-ballada, a géniusznak (legyen bár a bankrablás géniusza, mint Jesse James) a bokájáig fel nem érő rajongó lesz a végzete. Az alacsony származású Rembrandtot zsenije huszonéves korára a holland társadalom csúcsára repíti (mintha Bill Gates vagy Mick Jagger lenne – mondja róla Greenaway), hogy páratlanul tehetséges a festészetben, az még csak hagyján, de hogy vagyont is szerez vele, az már kivívja a gazdag amszterdami polgárok elismerését. Mire azonban Az éjjeli őrjáratot befejezi, fordul a szerencse kereke, Rembrandt imádott Saskiája halott, a vagyona elúszott, alkoholista lett, és vadházasságban él a szolgálójával. Mi történt? Peter Greenaway szerint a titok nyitja maga a festmény. A képen 51 rejtélyes szimbólum, jel, furcsaság vár megfejtésre. Miért visel koromfekete öltözéket a gazdag polgárok lövészegyletének kapitánya? És miért angyalian aranysárgát a hadnagya? Miért szegeződik rá az egyik puskacső? Csak véletlen lenne, hogy a kapitány kezének árnya fenyegetően mutat a hadnagy hasára? És mit keres a képen egy törpe nő? A háttérben álló félszemű ember Rembrandt önarcképe lenne? És így tovább…

Greenaway szerint Rembrandt egy gyilkosság nyomaira bukkant, Ruytenburch hadnagyot riválisai eltették láb alól. Rembrandt nem mert nyíltan szembeszállni a megbízóival, de a szörnyű tett bizonyítékait belekódolta Az éjjeli őrjáratba. Tettéért azonban keservesen meglakolt, megbízói rágalomhadjáratba kezdtek ellene, anyagilag és erkölcsileg is tönkretették. Mennyire vegyük mindezt komolyan? Ne feledjük, Peter Greenaway festő, és a rejtelmek ínyence. Már első filmjének főhőse is egy rajzoló, aki gyilkosság nyomára bukkan rajzolás közben a látszatra kifogástalan erkölcsű parókás urak és hölgyek lakta kenti udvarházban, és emiatt összeesküvés áldozata lesz maga is, a bűntény rejtett jeleit megörökítő rajzai pedig tűzre vettetnek.

Greenaway teátrálisan látványos (küllemében leginkább a Maconi gyermekre emlékeztető) filmje megállna az összeesküvés-elmélet nélkül is, Az éjjeli őrjárat a korabeli holland elit mély emberismerettel megfestett kritikája, pökhendiség, nagyravágyás, kapzsiság realista tablója, ennyi sértés bőven elég ok, hogy a Gazdagság elégtételt vegyen a Művészeten.

Nevem: Senki

A sztár mindig hálás mozitéma, a kisember élete nem az. Multiplexben, tévéhíradóban csak extrém esetben lehet főszereplő, ha rendkívüli eset történik vele, mondjuk elsodorja (persze ezredmagával) a szökőár, felnégyeli a férjét vagy a feleségét, kiirtja a fél iskolát, ma már nem elég ok, hogy ellopják a biciklijét. Nehéz a (neo)realista dolga, ha el akarja hitetni, hogy minden ember sorsa fontos és érdekes, hogy „a nagy időn sem lesz hozzá hasonló”, ezért is kell becsülnünk Ken Loach mindennapi Angliáját. Ez egy szabad világ hirdeti büszkén az új Loach-film, persze semmi perc alatt kiderül, hogy merő iróniából, éppenséggel az ellenkezője igaz: Anglia büszke szigete már-már elsüllyed a szabadság és jólét reményében felkapaszkodó bevándorlók súlya alatt. Csinos hősnőjét kirúgják az állásából, mert ellenállt főnöke molesztálásának. Hogy magát és kisfiát el tudja tartani, magánvállalkozásba kezd, fapados munkaközvetítőt nyit állástalan bevándorlóknak. A fél-legális üzlet beindul, egyre jobban prosperál, majd váratlanul beüt a katasztrófa, a kiközvetített munkásoknak nem fizet a gyártulajdonos. A kisemmizett bevándorlók Angie-től követelik a pénzüket, és utána kétszer is meggondolják, hogy dolgozzanak-e neki, de a természeténél fogva jóindulatú, segítőkész nő addigra kitanulja a farkastörvényeket, rájuk szabadítja az idegenrendészetet. A kis hal megeszi a kishalat – mondja Loach –, a szegények elintézik egymást. Minden eddigi filmjénél komorabb a kép, a Lim-lomban, a Katicabogárban, a Nevem: Joe-ban még a legnagyobb nyomorúságban is felfénylik a szolidaritás, itt már nincs semmiféle reménység.

Abdellatif Kechiche filmje erről a mélypontról indul: Slimane Beijit, az arab hajógyári munkást röviddel a nyugdíjkorhatár előtt elbocsátják, addig sem tűnt könnyed bonvivánnak, de a hír hallatán teljesen maga alá zuhan. Én ilyen szomorú embert moziban még nem láttam, és egy percig nem hittem, hogy bármi jó történhetne vele. Kechiche azonban edzett banlieu-filmes, aki az efféle arculcsapástól éppenséggel lendületbe jön, akárcsak Slimane családja, különösen a tinédzserek, akik nem hagyják, hogy a nagypapára idő előtt rászámoljanak. Elhatározzák, hogy a végkielégítésből kitatarozzák rozsdamarta halászhajójukat, és fedélzetén beindítják a város legjobb éttermét. A nagymama halas kuszkuszának párja nincs Marseille és Sete között (a film ebben az álmos földközi-tengeri kikötőben játszódik), mi kell még. A családi összefogás, de épp az nem akar összejönni, az alapjárat a folyamatos nagycsaládi veszekedés. A jóakarat azonban e derűs szegényházi mesében nem ismer lehetetlent, a viszály elcsitul, indul a kaláka, nyithat a vendéglő, jöhetnek a díszvendégek. És akkor váratlanul minden összeomlik: a kuszkusz a nőcsábász vej kocsijában maradt. Megindul a kétségbeesett hajsza a főfogás után. És egy utolsó nagy tour de force-szal mégis megoldódik a kínos helyzet: de az öreg Slimane azt már nem éri meg, megszakadt a szíve a rohangálásban. A kuszkusz (La grain et le mulet) tehát szörnyű víg komédia, és éppoly emberséges, mint a filléres iráni filmek, amelyekben a hiteles érzelmek mesebeli gazdagsága fényesen kárpótol a szerény költségvetésért. Teherántól Maniláig, Londontól Koppenhágáig, Párizstól Bukarestig mindenütt van mód az efféle porból vétetett filmek készítésére, hogy nálunk nincs, az nem költségvetési kérdés, hanem lelki szegénység.

Nyikita Mihalkov új filmje a realizmus diadala: az Etűdök gépzongorára és az Oblomov szelíd zsenije, aki egy ideje a nagyorosz eszmével kacérkodik, olykor cár atyuskának öltözik, most váratlanul felriadt, és egy film erejéig újra kitisztult tekintettel olyannak látta Oroszhont, amilyen, hatalmasnak és reménytelennek. A 12 tulajdonképpen remake, a Tizenkét dühös ember megismétlése a mai, rendszerváltott Oroszországban, de már a film első jeleneteit nézve egyértelmű, nem fogunk kétszer ugyanabba a történetbe lépni. Az esküdtszéki vita menete persze nagyon hasonló, de a kirobbanó erővel áradó, izgalmas és mélyértelmű szócsata tétje nem pusztán egy gyilkossággal megvádolt ember ártatlanságának vagy bűnösségének bizonyítása, az orosz élet megannyi vétke, bűne, rosszérzése torlódik össze az esküdtszéki szobában, amely valójában sebtében átrendezett tornaterem, ahol megállt az idő, megrekedt a szocializmus nehéz levegője. Merthogy az iskola és a bíróság egyazon épületben működik, hiszen „minden átmeneti” – szabadkozik az öreg törvényszolga. A tizenkét dühös ember tizenkét különböző habitus, és tizenkét különböző szelete az orosz társadalomnak. Milliomos és csóró, tévétulajdonos és taxisofőr, értelmiségi és kétkezi munkás, színész és szívsebész, tunya és hisztérikus, rasszista és liberális, mindenféle jellem és alkat akad az esküdtek között. Reprezentatív minta, amelyből azonban sohasem lesz száraz kartotékadat, mert mindenki hozza a maga indulatait, világképét és történetét. A temetkezési vállalat igazgatója például elmeséli, hogyan keresnek „hálapénzt” a sírásók: két frissen kiásott sír egyikének aljára nejlont terítenek, és jól fellocsolják vízzel, jön az özvegy és elképed a sár láttán, magas a talajvíz, sajnálkozik a sírásó, habár lehetne segíteni a problémán, mert nem mindenütt van így, és 500 rubelért odavezeti a gyászolót a másik, száraz sírhoz. Nem anekdota ez, hanem érv az esküdtszéki vitában, bizonyíték amellett, hogy nagyon is lehetséges, az emberölés egy százmilliós ingatlanspekuláció része, tehát az apagyilkossággal vádlott csecsen fiú nem lehetett a tettes. Az esküdtszéki vita végére előttünk áll a mai Oroszország: a milliónyi stikli, a bűnök sűrű szövevénye minden változást megbénít. Izgalmasabb és pontosabb látleletet nem is kaphattunk volna. A zsűri nem így gondolta, Mihalkovnak be kellett érni egy különdíjjal.

Szerelem féláron

Háború, erőszak, nyomor, önnön irdatlan súlyuk alatt rogyadozó társadalmak, földhözragadt komolyság, hát már senkinek sem hiányzik a szerelem? Rohmer az utolsó filmesek közé tartozik, akik még ismerik a szó eredeti jelentését. Vegye bár szemügyre „douce France” bármelyik szegletét és lakóját, nőt, férfit, szegény diákot, s jómódú citoyent, mindenkit Ámor kormányoz, kristálytiszta logikával, de ki nem hűlő hévvel, egyszóval franciásan. E szellemes szerelem XVI. századi találmány, Ronsard és a Pléiade műve, a trubadúr epekedés csak az udvarok mikroklímájában élt meg, most lesz a szerelem francia nemzeti sport. Onnantól nem elég gatyát letolni, a szoknyát fölrántani, l’esprit nélkül sekély a kéj. Vive la France, amiért a nyers ösztönök és a puritán elfojtás között ez a szellemmel és tűzzel egyaránt áthatott érzelem mindmáig fenn tudott maradni. És hála érte Rohmernek is, aki nyolcvanévesen is szenvedelmes kertésze maradt a szerelemtől illatozó francia kertnek. Az Astrée és Céladon sajnos épp azt a finom erotikát nélkülözi, ami a Pauline-t vagy a Claire térdét vagy a Zöld sugárt hevítette. Honoré D’Urfé szerelmes regényében nincs egyensúlyt tűz és ész között, a hőseiben sem egyesül a kettő, vagy a szenvedély, vagy a józan ész hívei, szerelmük így is, úgy is merő okoskodás. Nem is annyira a peplumos kelta pásztorlánykák és pásztorfiúk miatt volt már a maga korában is avítt e mű, hanem emiatt a dogmatizmus miatt. Az Astrée és Celadon szerelmesei sem a kelta, sem a korabarokk, sem a 2007-es valósághoz nem kötődnek, közük nincs a földi szerelemhez. Igaz, Rohmer sorbonne-i diákjai, strandoló csitrijei is a valóság fölött lebegnek leheletnyivel, de ezt legfeljebb nanométerrel lehetne bizonyítani.

Szerencsére akadt valaki a Mostrán, aki hűségesebb volt a mesternél, a franciás szerelmet a katalán José Luis Guerin filmje, a Sylvie városában idézte meg. A főhős, egy huszonöt éves forma festő visszatér Strasbourg városába, ahol pár éve összefutott egy ragyogó lánnyal, Sylvie-vel. Presszók teraszán üldögél, rajzolgatja a lányokat, napsütötte parkokban kószál az eltűnt Sylvie nyomában, az arcára sem nagyon emlékszik már, de egy szép ismeretlenben végül felismerni véli a villamoson. Nincs heppiend, mert a lány nem Sylvie, és kimondottan zaklatásnak érzi, hogy követik. A fiú sétálgat még kicsit a parkokban, lefekszik egy csinos lánnyal (merthogy nem egy szerencsétlen lúzerről szól a film, hanem egy szerelmes férfiről), de Sylvie-t nem találja. Ennyi a film, finom ceruzarajz, elillanó hangulat. Ilyesmire ma már nincs szeme senkinek, hiába volt ez a Mostra legszebb szerelmesfilmje, észre sem vették.

Akár örülhetünk is, mert az Arany Oroszlánt végül mégis egy szerelmes mozi kapta, csak épp egy közhelyesebb, közérthetőbb változat, Monet impressziói helyett Ingres határozott kontúrjai. Ang Lee a lefojtva parázsló drámák mestere, így volt ez a Jégviharban, a Túl a barátságon tiltott férfiszerelembe tévedt cowboyainál, nincs ez másképp most sem, de valahogy a virtuozitás mögül mindig hiányzik az igazi mélység. Az Óvatos szenvedély alaphelyzetéből pedig sokkal többet lehetne kihozni, mint elegáns mozgóképeskönyvet egy hajdan megesett kalandos liezonról. A történet az 1942-es Sanghajban kezdődik, Kína keleti része még mindig japán megszállás alatt áll, a városban és környékén diktatórikus kínai bábkormány az úr, ennek titkosrendőrségét vezeti a nagyhatalmú Yi. A rideg és paranoiásan bizalmatlan férfi a maga számára is váratlanul beleszeret felesége gyönyörű mahjong-partnerébe. Persze a maga módján, a kínzáshoz szokott ember brutalitásával, és óvatosságát soha fel nem adva. Amire lenne is oka, ha ő ezt még csak nem is sejti, mert a hamvasan ártatlan Mak kisasszony nem az, akinek látszik: egy ellenállócsoport beépített ügynöke, az a feladata, hogy elaltassa a férfi éberségét, és a merénylők megölhessék a kegyetlen kollaboránst. A számításba azonban mindkét oldalon hiba csúszik, és az efféle gikszert úgy hívják: szerelem. Ennek a duplán veszedelmes viszonynak a megrajzolásához kellene a merészség és a zsenialitás. Csakhogy gondosan megrajzolt személyiségek híján a termékeny alaphelyzet kihasználatlan marad. Tony Leung a Szerelemre hangolva és a 2046 után álmából ébresztve is el tudja játszani a szomorú hősszerelmest, de ehhez tudnia kellene, kit is játszik: megtévedt, de tisztességes hivatalnokot, aki a hatalmi játszmában rossz oldalra állt, vagy érzéketlen zsarnokot, aki a szerelemben mégiscsak leveti a páncélját és sebezhetővé válik. Ha az elsőt, miért vesz tragikus fordulatot a történet, ha az utóbbit, miért nem tartja magát a despoták és kémek egyes számú szabályához: óvakodj a nőktől. A másik oldalon ugyanilyen szerepzavart látunk: ugyan miért szeretne bele Mak kisasszony akár az egyik, akár a másik alakmásba, mindkettő érdektelen. Az Óvatos szenvedély a Kínában szokatlanul merésznek számító szexjelenetei ellenére is gyáva film. Ang Lee a veszedelmes viszonyok láttán prűden elfordul, nem meri végiggondolni, amibe belekezdett. Gyönyör és óvatosság (ez lenne az eredeti cím tükörfordítása) párharcából itt ugyanis csak akkor lehetne romantikus nagy történet, ha tetszik, melodráma, két szabad ember története, ha mindkét félnél a gyönyör győzne az óvatosság felett, ha mindkét fél odadobná „az ügyet” a szerelemért. Épp fordítva döntenek, s ez maga szánalmas banalitás, diszkont áron kapható mindennapi történet.

Help Me Eros – könyörög elsőfilmjében Tsai Ming-liang fétisszínésze, Lee Kang-shieng, de tökéletesen kiégett hősén már Erósz sem segíthet. A szerelemhez szabadság kell és humor. Ez utóbbi ritka kincs, az idei filmek közül jószerivel csak Wes Anderson Darjeeling Limitedjében és Jiang Wen címében elrettentően giccses (A Nap mindig felkel), egyebekben viszont zseniális szerelmesfilmjében részesedtünk belőle. A bonyolult (és a kreatív ötletözönben végül rendesen összekevarodó) szüzsét most nem szálaznám végig, a történet egy férje elvesztésébe belebolonduló fiatal özvegy történetével indul, aki időnként ellenállhatatlan késztetést érez, hogy felmásszon a faluszéli erdőség szálfáinak csúcsára, és onnan hívogassa elveszett férjét. A következő epizódban a sanghaji egyetemen járunk, ahol egy titokzatos ismeretlen molesztálja a lányokat, a rendőrség csípésteszttel próbálja azonosítani a tettest, a gyanúsítottaknak egy lepedő mögül kell kezükkel illetniük a domborodó női hátsót. A „kulturális forradalom” baljós éveiben játszódó, de az ezeregyéjszaka varázsosan szabad szellemét idéző szerelmes mesék végül a Góbi sivatagban sodródnak egybe, színpompás és szenvedélyes kusturicás kavalkádban.

Hogy aztán a mai, már nem annyira a kommunista ideológia, mint inkább a profitmaximalizálás miatt egyenirányított Kínában mi marad a személyiségből és a szerelemből, az más kérdés. Két elszomorító kínai dokumentumfilm (Jia Zhang-ke: Haszontalan; Du Hai-bin: Esernyők) is tanúskodik róla, a mai „nagy ugrásnak” is súlyos ára van, a tömegtermelés tömegembereket kreál, az életszínvonal emelkedése merőben látszólagos, a testet-lelket kizsigerelő rabszolgamunka szerény béréből talán jut már hűtőre, televízióra, de az élet élvezetére biztosan nem marad kedv és idő, a szerelem százmilliók számára elérhetetlen luxuscikké változott.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2007/12 40-45. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9196

Cikk értékelése:

szavazat: 1174 átlag: 5.45