KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 38. Magyar Filmszemle díjai
• Schubert Gusztáv: Erdőss Pál (1947–2007)
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Keleti végeken Játékfilmek
• Reményi József Tamás: Nulla sor, nulla betű Ópium
• Báron György: Végtelen történetek Dokumentumfilmek
• Pápai Zsolt: Vizsgák és székfoglalók Kísérleti- és kisjátékfilmek

• Géczi Zoltán: PTO 35MM Japán–amerikai háborús filmek
• Vaskó Péter: Mítosztemető A dicsőség zászlaja; Levelek Iwo Jimáról
• Wostry Ferenc: Vérvörösben Dario Argento
• Greff András: Egy másik szerelem krónikája Argento és Antonioni
• Orosdy Dániel: Horrorra akadva Lucio Fulci
• Varga Zoltán: Boszorkányok márpedig… A harag napja
• Sinkó István: Kettős megvilágításban Hammershoi és Dreyer
KRITIKA
• Varró Attila: Többszörös fénytörés Fekete Dália
• Gelencsér Gábor: A mulandóság életképei A hét nyolcadik napja
• Vaskó Péter: Milyen volt szőkesége Hasutasok
• Vajda Judit: Vénusz halála Kythéra
• Kárpáti György: Úttalan utakon Sínjárók
• Horeczky Krisztina: Tündérvölgy Sutkai bajnokok
• Teszár Dávid: Omnia vincit amor? Idő
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Főfőnök
• Kolozsi László: Elemi részecskék
• Pápai Zsolt: 300
• Vízer Balázs: Sunshine
• Vajda Judit: Hannibál ébredése
• Csillag Márton: Buhera mátrix
• Vajda Judit: Zene és szöveg
DVD
• Pápai Zsolt: Az árnyéklovas
• Kovács Marcell: Ízlésficam
• Tosoki Gyula: Az utolsó napok
• Varga Balázs: Forráspont

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Sínjárók

Úttalan utakon

Kárpáti György

Jeli Ferenc posztumusz filmje a rendszerváltás idején játszódó, de az ’56-os forradalomra reflektáló alkotás.

 

Tanos Ádám festőművész a rendszerváltás hajnalán saját világába zárkózva, megkeseredetten szemléli a külvilág eseményeit: a taxisblokád idején egy ország mozdul meg; az egykori börtönparancsnokból a Politikai Foglyok Szövetségének elnöke lett; az egykori ügyész fia pedig a Műcsarnok leendő vezetőjeként szeretne tárlatot nyitni képeiből. Ő azonban nem kér az ilyenféle alamizsnából, a kvázi rehabilitálásból. Számára a rendszerváltás nem hozta el a rendszer változását, ő azt a valóságot vágyja, ami talán csak a képzeletében létezik, mert mint mondja „a realizmusból kiábrándultam, túl sok szart kentek rá”. Festő lévén neki magától adódik a képzeletvilágba menekülés, de az élettől, a realitásoktól való elszigetelődése során az emberi kapcsolatokat már fájdalmasan és egyoldalúan szakítja meg. Feleségével látszatházasságban élnek lakásuk két különböző szegletében; kettejük közös életében fájdalmas tragédia – gyermekük elvesztése – okoz kibékíthetetlen ellentétet, és a megbocsátás hiányát; öccsével politikai ellentétben állnak. Ám egy nő – a festő egykori diákja – megjelenése kinyitja az évtizedek óta zárt kapukat: nemcsak a valósággal, múltjával, de érzelmeivel és önmagával is szembesül egyszerre.

A Sínjárók Jeli Ferenc önéletrajzi ihletésű filmje, melynek elkészültét a 72 éves filmrendező, forgatókönyvíró, képzőművész már nem élhette meg, így alkotótársai, Puszt Tibor, Péterffy András, Kurucz Sándor együtt fejezték be azt. A Sínjárók a rendszerváltás idején játszódó, ám a főszereplőjén és témáján keresztül erősen az ’56-os forradalomra reflektáló alkotás, mely éppen a két esemény közötti kontinuitást igyekszik megkonstruálni. A film Tanos keserű múltidézése és szembesülése a korral, amikor „szegények voltunk, de fiatalok”, amikor még „volt egy gyönyörű elbaszott életünk”. Mára csak az emlékek maradtak számára, melyek fotókról, fotótöredékekről és a falra aggatott festményekről köszöntenek vissza az egykori kőfaragóüzem koszlott falai között, melyek szintén a pusztulás szimbólumának tekintendők, csakúgy, mint az udvaron hagyott sínpár a vágányvéggel és ütközőbakkal.

Az alkotók a film valóságosságát és hitelességét híradórészletekkel igyekeztek alátámasztani, fekete-fehér flash-backekkel rekonstruálták minimalista módon az ’56-os eseményeket és az azt követő megtorlás, majd a puha diktatúra múltbeli jeleneteit. Ettől a módszertől válik igazán falssá a történet, hiszen a fikció keveredik a dokumentumjelleg által sugárzott valósággal, miközben a film rendkívül módon stilizál (a kulcsjelenetnek szánt szoborparkos résszel, Gyurkovits Tibor villámjelenetével, valamint a hajléktalan szavalta „rabok legyünk vagy szabadokkal”.

A film egyértelműen a Tanost alakító Gáspár Tiborra épül, aki hol harciasan, hol megtörve vívódik lelkével, de önmagában nem viszi el az egész filmet. Mellette a feleséget alakító Kubik Annának, az öccsét játszó Szarvas Józsefnek nemcsak szerep, de karakter sem nagyon jutott, s az asszisztálók között Parti Nóra jellemfejlődése is elmarad – jelenléte csupán ürügy a katarzishoz vezető úton, s ily módon a suta – kezdetben játéknak induló – szerelmi háromszög is megbicsaklik. Nem érződik az átütő erő a cselekményben, nincs benne az a töltet, amitől Tanos erőt vesz magán, s negyven év elteltével visszamegy omladozó szülőfalujába, felkeresi oroszok által megerőszakolt anyjának gazzal benőtt sírját; amitől megbocsátást kér feleségétől, s megtér.

Általában is a legnagyobb probléma a Sínjárókkal, hogy túl sok minden zsúfolódik a 90 perces játékidőbe, s egymást oltják ki az egyes történetrészek, gondolatok a műfaji kavalkádban. Egyik sem válik igazán fajsúlyossá, s az alkotók úgy járnak, mint a vágányon egyensúlyozó Tanos, aki minduntalan leesik a vékony sínről. Ilyen vékony vonal választja el a valóságot a fikciótól, s ennyire nehéz objektíven hiteles képet teremteni a korról, a történelmi eseményekről a jelenlegi végletesen átpolitizált környezetben. Pedig legalább akkora szükség lenne őszinte és dokumentatív értékű filmre ’56-ról, mint az eleddig annyira került s inkább csak kóstolgatott rendszerváltásról.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/04 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8951