KritikaFekete kefeA betépett szemszögKubiszyn Viktor
Szubkulturális minimálmozi négy kéményseprőről és a hajnali háztetőkről. Szemlefődíj és belvárosi kacsintások.
Volt egy film 1983-ban, egy New York-i art-punk rakta össze nagyon kevés pénzből, Stranger than Paradise címen futott mindenhol, kivéve itthon, ahol zöldséges-amerikás felhanggal került be a kollektív tudatba: Florida, a Paradicsom. A korai Jarmusch-féle világszemlélet („Minden folyik. De minek?”), az amerikai független film e gyöngyszeme és a Fekete kefe között üdítő minőségi párhuzamok fedezhetők fel, ám míg az előbbinek megvan, megvolt a maga helyiértéke, addig a Fekete kefe légüres térbe érkezett. Vranik Roland filmje nem a „beszopják Nyugaton” típusú, fesztiválzsűri(k)nek készülő szerzői nyomvonalon halad, nem is a lokálisan már közhellyé koptatott artisztikum felől próbálja becserkészni mit sem sejtő nézőjét, és pláne nem próbál big hungarian blockbuster lenni. A Fekete kefe szubkulturális minimálmozi és a saját, maga választotta-teremtette lehetőségein belül igen jó film.
Vranik Roland a játékfilmkészítés előtt reklámfilmeket forgatott, a társforgatókönyvíró-operatőr Pohárnok Gergely pedig sok–sok magyar filmet operált már, a Cukorkékségtől a Magyar vándorig. A Fekete kefének nincs klasszikus értelemben vett cselekménye, sokkal inkább epizodikus kalandok füzérét látjuk, amiben a visszatérő szervezőelem a szereplők bájos inkompetenciája – gyakorlatilag mindenben. A négy lúzer kéményeket bélel(ne) a háztetők magasában, de különböző okok miatt ez mégsem sikerül. Bélelés helyett egyikük elveszíti az anyagra szánt pénzt kakasviadalon, másikuk kecskét tarhál a krisnásoktól (szigorúan nem génkezeltet, mert csak az ilyen kecske gyomrában érik a hasisolaj ütős kecskeszarrá), harmadikuk a voltaképpeni, bélelni vágyó ex-papnövendék főszereplő. A negyedik fiú pedig meg se szólal szinte végig, de amikor igen, akkor Lacan-t idéz egy pókja-vesztett öregembernek. Díszes állatkert tehát, sok-sok remek epizóddal és epizódszereplővel, gondosan és kevésbé gondosan kimunkált jelenetsorokkal. A film négy főszereplője hol együtt, hol külön-külön kerül agyamentebbnél agyamentebb, de fapofával elővezetett (vö. Monthy Python) kalandokba, a négy karakter közül viszont csak hármat sikerült igazán kitalálni. Zoli (Bánki Gergely) a cselekmény origója: a film (és a mesélés) szempontjából is az a fontos, hogy ő mit gondol-érez-lát a szituációkban, mi játszódik le benne, mik a reakciói a bődületes blődségekre – megúgy általában az életre. Többdimenziós, árnyalt karakter, végiggondolt és jól megírt szerep, amit a színész következetesen tölt ki önmagával: a gesztusoktól a hanghordozásig, a mozdulatoktól a tekintet(ek)ig minden a helyén van, hihető figura, remek alakítás. Sokkal karikírozottabb Döfi (Hajduk Károly) és Anti (Hernádi Csaba) alakja – míg előző a minden helyzetben pofátlanul (de aranyosan és igazából tét nélkül) kamuzó dumagép, addig az utóbbi a természetes balek a maga orra csúszó szemüvegével: mindkettő inkább kamara-alakítást igényel, de a két szereplő kihozza az anyagból, amit ki lehet. Az utolsó kvázi-főalak Papi (Réthelyi András) úgy bámulja végig bambán a filmet ahogy van – kivéve az intellektuális/mélylila diskurzusokat finoman a helyükre gúnyoló Lacan-nagymonológot, ami remek jelenet –, pedig a színészt fizimiskája, arcberendezése, és a vásznon való jelenlétének ereje is kidolgozottabb szerepre predesztinálta volna. Négyből három azért elég jó arány, és még ott vannak a mellékszereplők: a négy kéményseprő mellé becsatlakozó arcok majd mindegyike remekül hozza a ráosztott karaktert (amik inkább típusok, gegre kihegyezett vendégbábuk), a drum and bass-t letöltögető, apaverő brutál-kamasztól az agresszivitásában is zseniálisan debil krisnás kecskepásztor-alakításig, ahol a színésznek simán elhisszük, hogy egy mélygarázsban őrzi Ganésa kecskéit, ahonnan egyenes út vezet az idegenlégióba. Említhetnénk a főszereplő kispap-haverjának flegmaságát éppúgy, mint az okos tekintetű amerikai vendégszereplők minimálblődlijeit (valamint Lőrinc bácsit és a hentest). De mindent visz Nagy Zsolt díler-alakítása, a szétparázva is keménycsávósra vett szmóker-figura (a „Minden kutya engem nézett. Érezték.” monológ például tökélyközeli), hiteles gesztusokkal és testbeszéddel. Kevésbé hiteles – sőt, kifejezetten kínos – szerepformálások/szituációk is akadnak, ami nyilván színészvezetési probléma, egyrészt, másrészt pedig nem minden ötlet annyira jó, mint amennyire elsőnek tűnik: a süteménykínáló krisnás-jelenet a túlkarikírozottság miatt okoz kényelmetlen pillanatokat (hasonló problémákkal küzd a szocreál-filinget felvillantó konyhai blődli a film elején), de nagyobb hiány, hogy a feles-vedelő fitness hölgy nem találja a helyét sehol – az arctalan big boss megszólalásairól nem is beszélve (ez az ötlet a James Bond filmeken kívül a remek Inspector Gadget című rajzfilmsorozatban működött utoljára).
Ami különösen meglepő a Fekete kefében, hogy formailag teljesen konvencionális: sok lassú fahrt-ot látunk, amiknek a vége mindig valami statikus, nagyon beállított jelenet. Ezek persze igen unalmasak lennének egy idő után, de szerencsére a történetben és a színészekben van annyi, hogy ezeket a tenyérbemászóan öreges megoldásokat feledtessék. Hasonlóan fantáziátlan a jelenetek felsnittelése, a képkivágatok használata (szekondok és kistotálok dominálnak, de nagyon), és ez már csak azért is szembeszökő mert néhol látunk igen bravúrosan megoldott kép-ötleteket (például a DnB fiú első snittje vagy a háztető-kompozíciók), szerencsére nem a klipes-zúzós-egymásrapakolós vonalból. Hanem a kompozíció-világítás-képsíkjáték aranyháromszög mentén. A minimál-zajzene remekül ellenpontozza a képeket és az eseményeket, ilyen szempontból ötös, ott szólal meg ahol kell, néha már annyira pontosan csak ott ahol kell, hogy didaktikusnak is tűnik. Didaxisban persze magasan ver mindent a zárópárbeszéd és a zárótotál a Nemzet Nagy Színházáról, ami nyilván – ha jóindulatúak vagyunk – a „tegyünk rá még egy lapáttal” effektből fakad, vagy pedig – ha kicsit rosszindulatúak – mondanivaló esete próbál meg fennforogni. Ami már a termelési filmeknek sem állt jól az ötvenes években, nemhogy a betépett kefélőknek.
Az erotika (szerelem?) egyetlen geg – Papi egy nővérhónalj-jal szemez miközben agytágítanak neki épp a magyar trikolór mibenlétéről – és egyetlen, igaz nagyon erős jelenet erejéig jelenik meg a filmben. A kamugép k-seprő és a kékharisnya festőcsaj abszurd dialógusa ez, ami úgy van tele visszafojtott erotikával (suta gesztusok, lesütött tekintetek, hajbabra és szövegelés, színészileg ötös, ismét) hogy közben egyfajta belvárosi/művészentellektüel viselkedésminta groteszk vonásai felett is pálcát tör – a finom áthallásokról a magyar környezetgazdálkodási stratégiáról nem is beszélve. Erős, sűrű, hasfalszaggattó. Az abszurd humor, a komolyan elővezetett blődli és az (ön)parodisztikus monológok egyébként is remekül működnek, bár kézenfekvő, hogy bizonyos utalásokat, gesztusokat és szituációkat csak az adott szubkulturális háttérismerettel lehet dekódolni. Ami nem feltétlenül baj, de igencsak leszűkíti a lehetséges befogadói spektrumot. (A besztondulva műkorcsolyázókat bámuló fiatalok képe valószínüleg annak okoz majd nevetőrohamot, akinek már volt hasonló élménye. Vagy legalábbis hallott az effajta tartalmas időtöltésről.)
Ottlik Géza nem kéményseprőkről szóló, de szintén háztető-központú kisregényében olvashatjuk a „Valamit csak kell csinálni az életben. Tényleg? Miért kéne?” alapvetést, amelyet a Fekete kefe főhősei is magukévá tesznek. E hősök nem dekadens világfájdalomba bódult világmegváltók, netán bús magyar nagyotakaró-debeletörő karrierlovagok – mintái azok a tízes- és húszas éveiket végigszívó, majd amotivált harmincassá érő átlag-fiatalok, akik nyilván sokmindent csinálhatnának magukkal, de valahogy semmi nem tűnik annyira izgalmasnak, hogy megérje túl sok energiát feccölni bele. A Fekete kefe tehát akár generációs film is lehetne, ettől azonban megóvja az egyénített karakterek fura debilitása, és a valós, mélyen átélt célnélküliség – a megvalósításban is.
A THC igen sok tartalmas pillanattal ütheti el az ember elcsorgó perceit, de annak a betépett szemléletmódnak és dramaturgiának, amire a Fekete kefe is épít, hamar megmutatkoznak a korlátai is: minden üres és súlytalan, bármin el lehet röhögcsélni egy darabig, és a szabad asszociációs örvénylés is csak addig nagyon funky, amíg tart. Ez a hasisolajba áztatott dramaturgia vezényli végig a filmet, és a felül-kivülállást biztosító betépett szemszög nem engedi, hogy a több vígjátékra/drámára/krimire való bonyodalom-zuhatagot komolyan vehessék akár a szereplők, akár a nézők. A film humora is erre a távolságtartásra épül, valamint az agyamentet természetesnek előadó mesélési módra. A Lidérces órák óta bevett fogásnak számító, a film struktúráját meghatározó abszurd bonyodalomhalmozás – amit a Coenektől Tarantinóig sokan újrahasznosítottak már – itt nem elidegenítő, netán kísérteties vagy épp mellbevágóan groteszk: simán aranyos. Mint az a bizonyos kecske a maga digitális káposzta-tripjével. A Fekete kefe tele van ötlettel és invencióval, de mindez letompítva jelenik meg a mindent belengő, a filmbeli karakterekről úgy tűnik a készítőkre is visszasugárzó rezignáltság miatt - mintha megint megállt volna Magyarországon az idő.
Vranik Roland és Pohárnok Gergely 2004-ben megcsinálták a kilencvenes évek közepének-végének szubkulturális trendfilmjét, ami ilyen értelemben kordokumentum és valóban értékelendő teljesítmény, ismerve a magyar filmgyártási és egyéb körülményeket. Az, hogy a magyar wannabe kult-film ilyen fáziskésős, belterjes és összekacsintós minimálmoziban mutatkozik be, azért szomorú, mert a Fekete kefében láthatóan több van, több volt annál, mint hogy az a néhányezer ember megint ráismerjen a tutira, és bólogasson, vagy épp csettintsen a nyelvével egy-egy előtérbe tolakodó, bravúros fekete-fehér kompozíció láttán, netán felvihogjon egy jól eltalált poénon.
Félreértés ne essék: a Fekete kefe vállalható, nézhető és néhol egészen bravúros mozi. Üdítő kivétel, funky alkotói belépő. Csak épp az az átütő energia hiányzik belőle, ami jelenleg a nagypályás „magyar film” egészéből is. Márha ez hiányzik valakinek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1098 átlag: 5.37 |
 |
|
