KrónikaHernádi Gyula (1926-2005)Egy látó, egy látásHirsch Tibor
Volt egyszer egy tekintet. Nem egyszerűen okos szempár – az okossághoz a szem csillogása is elég lett volna – hanem ott volt a pillantás mélysége, benne együttérzés. Jó ember, jóember arccal, mert hogy már bőven benne volt a korban, amikor az ember felelős az arcáért: ha nem lett volna jó ember, meglátszott volna rajta.
Volt tehát egy jó ember, aki a filmnéző-olvasók számára rossz gondolatai miatt marad meg jó emlékezetünkben.
Talán nem így kezdte, de mi már úgy ismertük meg, hogy a látszat-jó helyett mindig valami rosszra gondolt. Bizonyára korábban sem volt ez másképpen, és nemcsak azután, hogy Jancsó Miklóssal a hatvanas évek közepén rájöttek, ők ugyanazt a rosszat akarják észrevenni a fecsegő jó felszíne alatt. Így ez, jelmondatként kimondva, a korabeli realizmus-tételekhez is szépen illeszkedett volna, hiszen a szocialista jelzőt, a forradalmi romantikát jobb társaságban már akkor sem emlegették, csak aztán kiderült: az ő értelmezésük szerint a legparttalanabb realizmus is csak előírásos felszín. Ahol ugyanis a lényeg szépen, tisztán megmutatható, az már a hazug bizalom világa, az már központi előírás. Azt volt bátor tett megkaparni, azt a látszat-lényeget, azt a Jót, hogy mögötte kitessék a Rossz. A kincstári realizmus pedig kotródhat a fenébe, ahová a kincstári optimizmus, amint mélyebbre nézünk. „Több dolgok vannak földön s égen Horatio…” Hernádi Gyula munkásnovelláira is igaz ez, de azokba még nem passzolt egy Shakespeare-idézet. Ifjú éltéhez már igen, ahogy otthagyta az orvoskart, és otthagyott mindenféle más fakultásokat, és mint Jancsó rokonszelleme, hagyott még csapot és papot, szó szerint is, ő konkrétan a bencéseket, később hagyott réteget és osztályt, még később sors- és elvtársakat, és bárkit, aki egy bizonyos pontról nézve csupáncsak realista felszín, aminél lehet eggyel tovább, eggyel beljebb és továbbmenni.
Ahová végül jutott, ahhoz képest legnagyobb hírű forgatókönyve, a Szegénylegények is csak bevezető rosszaság. Az a látomás még nem lehet a Gonosz teljes ábrázata. Hatvanas évek-ízű, lelkes illúzió: hogy a fő-fő rossz megmutatásához a jóság tapétáját elegendő egy két-rétegben megkaparni! Éppen csak annyi, hogy vannak ravasz gyilkosok, akik a szabadságharcosok, és van egy ravasz Ráday gróf, aki szabadságharcos volt maga is, ravaszkodva gyilkol hát gyilkost és szabadságharcost…
Hamvas, szimpla kör, ami szimplán bezárul. Később Hernádi – Jancsóval vagy nélküle – már csakis dupla körökben utazik. Azután már csakis koncentrikus körökben, ahol a külső körök száma végtelen, akárcsak A zsarnok szíve utolsó áldoztával végző puskás emberek mögé képzelendő gyilkosok száma, és azok gyilkosainak száma, akiket már nem is látunk, de ott lapulnak képen kívül, ameddig a szem ellát, és ameddig nem lát el… Aztán jönnek még a keresztbe-manipulátorok, láncok és spirálok, a kölcsönös gonoszság, Érdek és Őrület mindenféle alakzatai, újabb és újabb szörnyek évadjai. És nem csak filmen. Borotvált tabló, Királyi vadászat, Hasfelmetsző Jack. Jön Sherlock Holmes, aki tudja, hogy túljártak az eszén, mert a világban – éppen ennek látásához kellett Hernádi kései szeme-csillogása – az okosság is csak arra jó, hogy valaki még okosabb legyen.
Emlékszünk, hogyan halkultak a tiltakozó hangok? Hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek – Hernádi Gyulát továbbra is lehetett nem szeretni, de rémlátomásai lényegét egyre inkább illett békén hagyni. Hozzáokosodott a világ. Egyszer találkoztunk, és udvarias dadogással kérdőre vontam, hogy abban a bizonyos „áru-e a kultúra”-vitában, még a nyolcvanas évek elején olyasmit sugallt, hogy mérettessék csak meg minden a piacon. Nem kellett sokáig szavakat keresgélnem: rögtön tudta, mit gondolok arról, amit szerintem ő gondolt akkor, és gondolnia kellene azóta. Igen, akkor az volt a hamis jóság tapétája, a gügyögő állami gondoskodás. Na és. Akkor azt kellett szaggatni, alatta ott voltak a piac igaz törvényei. Ma csak az tűnik elő, hát azt kell tépdesni. Mindig a soron következőt.
Mindig azt, aminél mint végső bizonyosságnál megálltak a többiek. Hiszen Hernádinál rögtön azután kap az ember golyót fejébe, kést a szívébe, hogy igaznak hitt valamit. Most, hogy nincs már köztünk, biztosan tudhatjuk, az együttérző tekintet mindig is annak a sok tévelygőnek szólt, magunknak és felebarátainknak, akik a Gonosz valamelyik reinkarnációjánál rendesen mégiscsak meg szoktunk állni, és elhisszük, hogy megvan, hogy készen van, és akármennyire figyeltünk, csak megtéveszt minket valamelyik különítmény, valamelyik halálosztó véd- és dacszövetség, kamarilla, titkosszolgálat, udvari orvgyilkos, hivatásos pszichopata. Megtéveszt minket, és akkor hátradőlünk, ha ültünk, kihúzzuk magunkat, ha álltunk, és jön a lövés, a többi néma csend. Ennyi a szabály: aki feladja éberségét, kiszolgáltatott. Nem tudni, az utolsó pillanatban valamennyien feladjuk-e vajon, hogy könnyebb legyen, vagy itt is van örökös rákérdezés annak számára, aki nézni és kérdezni tud? Itt is lehet látni a halálon túli következő tapétát?
Hernádi Gyula legendásan okos szeme akkor is a kiszolgáltatottakért látott. Rendben van, most már saját magáért is. Ma már nem volna divatos úgy mondani: néz és lát előre – az elnyomottakért. Pedig így is érvényes. Elnyomottak, osztályharc nélkül. Az emberi végzet elnyomottjai. Néz és lát ugyanazokért, akikért máshol, másnál – szabad fordításban – a Harang szól.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1214 átlag: 5.62 |
 |
|
