SarabandeBergman táncaBíró Yvette
Bergman a nyugtalanító zaklatottság legnagyobb mestere, hisztérikus könnyzáporok és üvöltések, hirtelen támadt szélcsendek tartják állandó feszültségben a történetet.
Kedvem támadt visszatérni Bergman Sarabande című filmjéhez, a Filmvilág egy régebbi kritikáját olvasván, hiszen nem oly gyakran fordul elő, hogy egy nagy alkotó, élete estéjéhez érkezve, ahogy nevezi, nem a hanyatlás szomorkás jeleivel, hanem a régi intenzitás erejével tud szólni. A Sarabande nyilvánvalóan zenei inspirációt és szerkezetet sugalló film, ezért megközelítésében semmi sem lehet természetesebb, mint ennek elfogadása, csakhogy itt, úgy vélem, érdemes komolyabban végiggondolni a műfaj természetét. A zenei forma, a című választott Sarabande mindenekelőtt tánc, vagyis az anyag és a ritmus kezelésének sajátos játéka, mely a szakszerű definíció szerint „lassú hármas idő-egységben” történik, meghatározott tagolásnak és hangsúlyoknak helyet adva. A középpontban álló bachi Sarabande is, méltatóit idézve, nem pusztán harmonikus gravitást, lírai melegséget és fájdalmas szomorúságot áraszt, hanem benne a hosszú melodikus szólamok megszakítása és az erőteljes ugrások olykor disszonáns, kétszólamú invencióban jelennek meg. Ez a tónus, a maga kétarcúságával, egyszerre jelent bizonyos kötöttséget és szabadságot is, ám a lejtés elvszerű lassúsága következtében a témák bontakozása tulajdonképpen szelíden keretbe foglalt és semmiféle szigorú rendet, zárt alakzatot nem követel. A Sarabande a „táncos” hajlékonyság mozgásaira épül, biztos kézzel, noha nem kemény logikával sorjáztatva az egymásra következő motívumokat, és ezért a sokféleség, a variációk gazdagsága nemcsak hogy nem idegen tőle, hanem muzsikájának egyenesen legbelsőbb természete.
Mindezt azért kívánom előrebocsátani, hogy megkérdezzem: miféle „feszes ritmusra” „egységes zenére” gondol a kritika írója, aki csalódottságát azzal magyarázza, hogy „akadozik” a kibontás, „nehezen foszlik le a realitás csomagolóanyaga a lényegi kérdésekről”. Miféle csomagolóanyagra gondolhat vajon? Hiszen Bergman „mágiája” éppen az, hogy nála könyörtelenebb meztelenséggel senki sem vállalja az emberi érzékenység és vadság, az indulatok kiszámíthatatlan hullámzásának lehető „legprózaibb” (reális!) nyersességét. Ami a „lényegi kérdéseket illeti” fogalmam sincs hol másutt kellene keresni őket, mint éppen abban a köznapi, olykor eseménytelen, máskor meg éppen hevesen szenvedélyes örvénylésben, ahogyan az emberek napjaikat, öregen és fiatalon egyaránt, oly kiszámíthatatlanul görgetik. Szerencsére! Nem homogén szövettel, egyszintű folyamatossággal van dolgunk. Lassan belépni a „dráma mágikus terébe”, amire a cikkíró oly türelmetlenül áhítozik, nem hiba vagy erőtlenség. Úgy gondolom, éppen ezen a természetes módon lehet pontosan érzékeltetni, nem ama bizonyos homályos „csomagolóanyagot”, hanem a fojtottabb, rejtettebb, talán olykor még játékosabb valóságot is (a prológra gondolok), mert semmi sem hitelesebb, mint éppen ez a szeszélyesnek tűnő zajlás, a különféle természetű életepizódok és reakciók egyenetlensége, áradás és kirobbanás váratlan váltakozása. Ha valaki, akkor nyilván Bergman ennek a nyugtalanító zaklatottságnak legnagyobb mestere, amelyben fékezhetetlenség és kifáradás, hisztérikus könnyzáporok és üvöltések, majd hirtelen támadt szélcsendek, sőt ürességek tartják állandó remegésben, igazi feszültségben a történéseket.
Ilyen módon a quartet kétívű struktúrája számomra meggyőzően, alapvetően magátólértődőnek bizonyul. Nem minősítő alá- és fölérendeltségről van szó! Egyszerűen más a sodra a véget végigélő öregek élettel és egymással való perlekedésének, és a következő nemzedék gyilkosabb párharcának. De a kettő együtt működik, kontrapunktikusan, ahogy a műfaj előírja. Párhuzamosan, de feleselve is, éppen ez a paradox összefonódás, a „torzult” tükörkép súlya.
Azt állítani, hogy Josephsonnak nem volt elég drámai anyaga a jó szerepformáláshoz, legalább is meglepő. Számomra izgalmasabb, végletesebb figura, mint önpusztítóan robusztus, erőszakos és cinikus fia, aki a maga elhízott sikertelenségével csak a látványos véget tudja választani. Johann-Josephson keserű, a fanyarságot és mérget sosem tagadó megcsontosodott arca, az önszeretet biztonságától és fölényes fegyelmétől már megfosztott lénye, lázadó süketsége, amellyel a zenét csak azért is dübörögteti, ravasz manipulálása a szép fiatal unoka-lánnyal, majd a végső összetörés gyengesége, mikor is nyüszítő szorongásában visszakéredzkedik Marianna ágyába – mindez nem elég drámai? Mi férne még bele ebbe a még kapaszkodó, hatalmat nem könnyen feladó vénember küzdelmébe, ha a vetélkedés és a gyűlölet, a közöny és a magamegvetés, a gonosz akaratosság és kicsinyes feladás kevés? A jellemrajz éles és kemény, mint Bergmannál annyiszor, nem áll meg a kényelmetlen végletek előtt.
Ami pedig Marianne-Liv Ullmannt illeti, itt sem érzem a rutin lehangoló jeleit. Ápoltsága, és amerikaias küllemű (miért is amerikai?) önmagára figyelő alakjában, amit a kritikus felhánytorgat, éppen a férfitől való különbséget kell észlelni, amit az eltérő életvitel hozott magával a „globalizált” és a világtól önkéntes száműzetésbe menekült két karakter sorsában. Ugyanakkor hogy feledhetnénk, hogy arcának nagy közelijeiben korát nem tagadó fellazult bőre, a kitágult pórusok és ráncok rajza szeme körül, pillanatokra még felcsillanó, de melankolikus és már kevésbé átható tekintete, a figyelem és fáradtság váltakozó ernyedtsége szinte taktilis érzékletességben áll előttünk. És ha a prológban és az epilógusban egyenesen hozzánk, a kamerához szól, meg kell értenünk benne a játék igazi játék voltát is, ami végülis minden jó drámában jelen van. „Rólunk szól a mese” mondja, nemcsak saját magáról.
A film, mely már a digitális kamera technikájával, és négy felvevőgéppel készült, új képminőséget és kapcsolatot teremtett alkotó és színészei között. Igaz, a premier plánok élessége egyfelől hasít, és az esztetizálás kozmetikája kiiktatódott, de érdemes megjegyezni, hogy Ullmann bevallása szerint, (a sajtókonferencián mondotta el) Bergmant annyira zavarta a szokatlan távolság, hogy végül is a számára fontos pszichológiai jelenetekben magát közvetlenül a színész (és a gép) elé, hősei fizikai közelébe helyezte, hogy a mágneses (nem mágikus!) hatást megteremthesse. (A kéz lehet Ezsaué, de a hang Jakobé!)
Végül egy utolsó megjegyzés az incestusról. Nem olvastam a regényt, de nem is hiszem, hogy bármely esetben úgynevezett alapmű és adaptáció összevetése indokolt volna. Hogy miért zavaró az incesztus homályban maradása a filmen, cseppet sem értem. Döbbenetesebb képet keveset láttam, mint a házastársi ágyban fekvő apát és lányát együtt és külön-külön. Mindent megértve a férfi feleségét helyettesítő vágyáról, szinte beteges birtoklásáról, amivel lányát magához láncolja, anélkül, hogy az erotika explicit jelenlétét magyarázná. Számomra az utalás, sejtetés, a vágy ellenállhatatlan feltörése az ügyetlenül durva csókban, önmagában többet jelent, mintha bármiféle erőszakos fizikai abúzusra való utalást kaptunk volna. Bergman Henrikje nem lánytipró, szexéhségtől szenvedő férfi, hanem Pygmaliont építő kárhozott. Kötelező kudarcát felismerve ezért is kell, hogy véget vessen életének.
„Bergman estéje” címet adta munkájának a cikkíró, ami tényszerűleg persze igaz, de ez nem jelenti, hogy az egész film elsősorban az öregedés, az öregség és a magány „nem drámai” témájával foglalkozik. Lehet egyáltalán valamely emberi élmény eleve drámai vagy drámaiatlan? Nem a feldolgozás milliónyi lehetőségétől, formájától, módszerétől függ a szerkezet drámai ereje? És itt a zenei, tételszerű haladás, a belső igénytől megszabott kiemelés és az „ütköző” kapcsolódás rendje az igazán mélyreható. Bergman játéka, mint máskor is, bátrabb a borús, elégikus búcsúzásnál. Rendhagyóságában rendteremtő, tánca éppen vállaltan formális tagolásával és metsző érzelmi erejével megrázó.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2173 átlag: 5.56 |
 |
|
