KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/augusztus
• Fekete Sándor: Krisztus nem állt meg Ebolinál Élménybeszámoló Francesco Rosi filmjéről
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Két mondat a félmúltról (A téglafal mögött – Philemon és Baucis)
• Lukácsy Sándor: Ilyen van – ilyen nincs
• Göncz Árpád: Az erény védelmében Joseph Andrews
• Váncsa István: Az utolsó gyógypedagógus
• Takács Ferenc: Az amerikai álom nyomában Elia Kazan
• N. N.: Elia Kazan filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Egy filmfüzér illúziója, avagy az élmények egyensúlya Karlovy Vary
• Bikácsy Gergely: Megfáradt sárkányok Krakkó

• Bajor Nagy Ernő: Művészfilmhez nem kell rendőr Moziról a telepen
• Székely András: Díszletek és tervezők
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Szovjet filmek parádéja Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Bende Monika: Walt Disney állatbirodalma
• Dávid Tibor: A katona és az elefánt
• Létay Vera: Szerelem szieszta idején
• Tótisz András: Éjszakai csendben
• Veress József: Mentolos ital
• Béresi Csilla: Egy furcsa asszony
• Gyárfás Péter: A biztosan ölő sárkánylady
• Koltai Ágnes: A kétdimenziós gyilkos
• Harmat György: Sabine
• Veress József: Szergij atya
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Köznapi drámák – és megint Stravinsky Prága
• Hegyi Gyula: Vissza a képernyőre Veszprém
• Berkes Erzsébet: Hová lettek a griffmadarak? Névnap
• Róbert László: Huszonnégy millió készülék Jegyzetek a japán tévé ürügyén
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Veress József: Suksinról, múltidőben
LÁTTUK MÉG
• Ungvári Tamás: Szár egy megváltozott világban
POSTA
• Veress József: Két korrekció a Höllering-nekrológhoz Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Ábel Péter: Két korrekció a Höllering-nekrológhoz Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Korompai János: Stúdióértékelés avagy kritikusi önkritika? Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Veszprém

Vissza a képernyőre

Hegyi Gyula

Szólhatnánk emelkedett hangnemben arról, hogy a veszprémi tévétalálkozó idén továbblépett a demokratizálódás útján: a versenyprogramot a második csatornán az egész ország (pontosabban a fél ország) közönsége otthonából követhette. Sajátos utat megjárva jutott vissza így a napi adásidőbe az előző évben bemutatott produkciókból összeválogatott versenyprogram. A kezdeti időkben valóban fesztiválkeretek között, csak a helyszínen felállított monitorokon figyelhették az érdeklődők az egyes versenydarabokat; majd, a technika jóvoltából, Veszprém város közönsége saját készülékei révén is bekapcsolódhatott a tévétalálkozóba. Az idei újítás gyakorlatilag függetleníti egymástól az egyhetes szakmai találkozót és az annak ürügyén műsorra tűzött ismétléssorozatot. A versenyprogram döntő meghatározója, az előző évi „termésből’” történő válogatás eddig is független volt Veszprémtől, a televízió legbelső szentélyeiben történt (külső ésszel nehezen követhető szempontok alapján); most maga a verseny is elszakadt Veszprémtől, kiszabadult a találkozó többé-kevésbé zárt köreiből.

Ilyképpen a tudósítónak nem is annyira tudósítania, mint inkább elmélkednie kellene a mindenki által látott (láthatott) produkciók színvonaláról, s a zsűri ítéletéről. Kétségtelen, mindhárom fődíjas program – a Suksin novelláiból készült Sértés című tévéfilm (Bacsó Péter rendezésében), a Hajdufy Miklós rendezte, Szabó Magda írta Kiálts város! című tévéjáték s a Gúnya együttes Egymillió foltos hangjegye – színvonalas alkotás a maga televíziós közegében. Gúnyáék frissen, ötletesen, szellemesen szórakoztatják nézőiket: szerencsésen hiányzik produkciójukból egyfajta évtizedeken keresztül sulykolt, rossz ízű tévés humorminden idétlensége, alpáriassága. Más dolog, hogy az elmúlt hónapok „vidám” programjait vagy éppen az egyik veszprémi ősbemutatót figyelve azt kellett tapasztalnunk, hogy azért a „hagyományos szórakoztatás” felháborító ízléstelensége is vígan tovább él. A két fődíjas drámai mű tisztességes, korrekt alkotás – kitüntetésükbe éppúgy nem lehet belekötni, mint ahogy esetleges mellőzésük sem keltett volna semmilyen meglepetést, bizonytalanságot. Igazi remekmű, a műsorcsinálás napi követelményein túlmutató s a mai magyar kultúra egészében is súllyal jelentkező alkotás hiányában végül is teljesen mindegy, melyik mű kap fődíjat a becsületes, műgonddal elkészített tévéjátékok közül.

A zsűri és a szervezők elégedettségét jelzi, hogy a három fődíjas mű mellett hat másik produkció is kitüntetést kapott valamilyen formában, rendezője, operatőre vagy szereplői révén. Huszonhárom versenydarab közül így kilenc „nyert”, ami kétségkívül szintén bizonyos „demokratizmust” fejez ki, habár nem feltétlenül a szigorú igényesség szellemében. Semmilyen icike-picike díjat sem kapott viszont a kedves, ugyanakkor képileg-technikailag újszerű, figyelemre méltó Suli-buli című sorozat, a televízió közelmúltjának egyik legötletesebb vállalkozása. Igaz, az ötlet (itthon) nem a tévében, hanem az animációs stúdióban született meg: a pixillációs technika igazi közönségét mégis a televízión keresztül találta meg. Hisszük, hogy az értékes vállalkozás „díjtalanul” is folytatódik még.

A versenyprogram Veszprémtől való függetlenedésével érthetően megnőtt a találkozó egyéb rendezvényeinek szerepe. Ezek sorában leginkább a Fiatal művészek stúdiója című „minifesztivált” kell megemlíteni, melynek keretében négy, „fiatal művész” rendezte produkciót mutattak be a gyér számú érdeklődőknek. Mint honi tájainkon általában, a televíziós fiatalság is igencsak elvont fogalom: nem annyira az alkotó életkorára utal, mint inkább arra, hogy az illető forgatókönyvét ebben az esetben a fiatalok úgynevezett kísérleti stúdiója fogadta el.

Ha nem is volt éppen tökéletes alkotás, kellemes élményt adott a Két jegygyűrű című tévéjáték, melyet Pap Károly írásaiból rendezett Felvidéki Judit. Kétségtelen, hogy ebben a vállalkozásban Pap Károly világába némi „krúdys” íz is keveredett, elsősorban a nagyszerű Szindbád film hatására, s ennek következtében a húszas-harmincas években játszódó történetek is túlságosan „békebelire” sikerültek, önmagában, a szerzőhöz való hitelességtől függetlenül viszont kedves, nézhető alkotás a Két jegygyűrű: a végtelen fiatalság derűje, könnyed magabiztossága kelt életre benne. S habár semmilyen veszprémi díjat nem kapott, emeljük ki a női főszerepet játszó Vörös Eszter tehetséges, sokszínű, szellemes alakítását.

A Balázs Béla Stúdió emlékezetes dokumentumfilmjeinek, a cikiző mozihagyományainak szellemében született meg Várkonyi Gábor és Gém György rendezésében a Modell-film. Egy fotómodell-válogatás ürügyén a női szépség – legális keretek között történő – adás-vételéről, árfolyamáról, a „piac” szabályairól, árucikkeiről, vevőiről és cápáiról láthattunk pergő, mulattató és valamiképp mégis elszomorító képet. Minden csillogó strassz, minden cikizésre irritáló póz mögött ott érződött az emberi kiszolgáltatottság is – nem túlbeszélve, de letagadhatatlanul. Az alig húszperces produkció jólesően emelkedik ki a televízió hazai tárgyú dokumentumfilmjeinek többnyire szürke masszájából.

A Fiatal Művészek Stúdiója keretében jelentkezett ezúttal Radó Gyula is. Én soha nem akartam színész lennicímmel Szirtes Ádámról készített portréfilmet. Szirtes Ádámról mint színészről kinek-kinek meglehet a véleménye: e filmben elsősorban nem mint művész, hanem mint egy kor élő tanúja, jellegzetes szereplője szólal meg. A negyvenes évek végén a „fényes szeleknek” nevezett változások hozták Pestre a tanulni vágyó parasztfiút. Szirtes portréfilmje azért válik hitelessé és figyelemre méltóvá, mert egyszerre tudja érzékeltetni akkori, az események sodrában fejlődő egyéniségét s mai, szeretettel, de kritikával visszatekintő szemléletét. Egyszerre kerüli ki a nosztalgiát és a keserű „leleplezést”: elhisszük neki, hogy azokban az években ő valójában ilyennek látta a világot. Szirtes művészeti életünkben nem éppen egyedülálló, de a nyilvánosság előtt szinte ismeretlen hevességgel és indulattal vádolja egyik neves, élő színésztársát: a jellemtelenség szinte az enyhébb vádpontok egyike nála. Kár volna állást foglalni ebben a vitában: annyi bizonyos, hogy az ilyen, évtizedek óta izzó szenvedélyeket egyszer-egyszer valóban érdemes lenne a nyilvánosság előtt megtárgyalni. Meglehet, a „víz alatti rúgások” a nézőt a szelíd játék illúziójával örvendeztetik meg: de a játék egészének többet ártanak, mint a nyilvános összecsapások.

Nemcsak a fiatalok sorozatának, az egész fesztiválnak is a Marguerite Duras írásából készült, Kern András rendezte Oroszlánszáj című tévéjáték volt a legkellemesebb meglepetése. (Eltekintve Mezei Mária emlékezetes és megrázó gálaesti fellépésétől.) Nevezhetnénk az Oroszlánszájat kriminek, végre is meglehetősen eredeti a nézőborzongató ötlet, hogy a vasúti tehervagonokba dobált hulladarabokból összeállt test „felszállási helyét” a vasúti menetrend segítségével határozzák meg, egyértelműen megállapítva, hogy a sok-sok tehervonat melyik egyetlen felüljáró alatt keresztezte egymás útját. Mondhatnánk lélektani drámának is, hiszen egy zavart és összetett női lélek rajzolódik ki benne Törőcsik Mari nagyszerű alakításában. Szólhatna a riporter tehetetlenségéről (Andorai Péter játssza igényesen), aki a véres és látványosnak tűnő ügy mélyebb rétegeit, végzetszerű összefüggéseit már képtelen feltárni, s végül unottan szökik meg a kitárulkozni vágyó riportalany mind követhetetlenebb monológjai elől. Minősíthetnénk akár szociológiai indíttatású történetnek is, mert a francia kisvárosi-kispolgári élet s a börtönvilág aprólékos és leíró bemutatására is vállalkozik.

Mégis, mindezek a kategóriák csak körülírhatják a valóságot. Az Oroszlánszáj Kern András rendezésében s az előbb említettek mellett még Kállai Ferenc emlékezetes szereplésével egyszerűen tévéjáték, minden ízében és pillanatában televízióra született alkotás. Egyszerű (s nem is abszolút eredeti) leleménynek látszik ugyan, hogy az egyik döntő jelenetben a képmagnó veszi át a főszerepet: mégis kifejezi, hogy a produkció tudja és meri vállalni az igazi tévészerűséget. Tartalmilag-gondolatilag is képernyőre méretezett a mű: s ezt nem „leereszkedéssel”, hanem arányérzékkel, a feszültség nagyszerű adagolásával, a lehetőségekhez való alkalmazkodással éri el. Akár a néhány éve látott Felső-Ausztria vagy a tavaly bemutatott, kritikusdíjjal jutalmazott, de a veszprémi versenybe be nem válogatott Krétakör esetében, itt is egy újfajta, igazi tévéjáték ígéretét látjuk megcsillanni. A három produkció persze – és szerencsére – nem hasonlít egymáshoz: csak és kizárólag annyiban, hogy a filmes és színházi eszközök helyett a televízió nyelvén próbál megszólalni.

Azzal, hogy a protokolláris szempontokat és a műsoréhséget kielégítő versenyprogram lényegileg függetlenné vált Veszprémtől, a szakmai találkozó az új televíziós kísérletek fórumává is válhatna: serkenthetné mindazok munkáját, akik nemcsak műsort gyártanak, de új utakat is keresnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 54-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7773