KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/augusztus
• Fekete Sándor: Krisztus nem állt meg Ebolinál Élménybeszámoló Francesco Rosi filmjéről
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Két mondat a félmúltról (A téglafal mögött – Philemon és Baucis)
• Lukácsy Sándor: Ilyen van – ilyen nincs
• Göncz Árpád: Az erény védelmében Joseph Andrews
• Váncsa István: Az utolsó gyógypedagógus
• Takács Ferenc: Az amerikai álom nyomában Elia Kazan
• N. N.: Elia Kazan filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Egy filmfüzér illúziója, avagy az élmények egyensúlya Karlovy Vary
• Bikácsy Gergely: Megfáradt sárkányok Krakkó

• Bajor Nagy Ernő: Művészfilmhez nem kell rendőr Moziról a telepen
• Székely András: Díszletek és tervezők
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Szovjet filmek parádéja Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Bende Monika: Walt Disney állatbirodalma
• Dávid Tibor: A katona és az elefánt
• Létay Vera: Szerelem szieszta idején
• Tótisz András: Éjszakai csendben
• Veress József: Mentolos ital
• Béresi Csilla: Egy furcsa asszony
• Gyárfás Péter: A biztosan ölő sárkánylady
• Koltai Ágnes: A kétdimenziós gyilkos
• Harmat György: Sabine
• Veress József: Szergij atya
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Köznapi drámák – és megint Stravinsky Prága
• Hegyi Gyula: Vissza a képernyőre Veszprém
• Berkes Erzsébet: Hová lettek a griffmadarak? Névnap
• Róbert László: Huszonnégy millió készülék Jegyzetek a japán tévé ürügyén
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Veress József: Suksinról, múltidőben
LÁTTUK MÉG
• Ungvári Tamás: Szár egy megváltozott világban
POSTA
• Veress József: Két korrekció a Höllering-nekrológhoz Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Ábel Péter: Két korrekció a Höllering-nekrológhoz Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Korompai János: Stúdióértékelés avagy kritikusi önkritika? Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Joseph Andrews

Az erény védelmében

Göncz Árpád

 

Különös jelenség: Angliában a XVIII. század elején, a klasszicizmussal egyidejűleg születik meg a világirodalom legnagyobb szatírája, Swift Gullivere. S alig húsz évre rá újabb író – szintén polgári származék – megint csak a képmutatást veszi célba, és a sápatag erénnyel szemben a nagy lélegzetű, vidám valóság mellett teszi le már első regényével, a Joseph Andrews-zal, majd leghíresebb írásával, a Tom Jonesszal is a garast. Henry Fielding az, a jogászból lett író és lapszerkesztő, akinek e két, látszatra romantikus, de valójában fölényesen gunyoros műve épp azt teszi nevetség tárgyává, amit kora puritán olvasói oly szívesen megkönnyeztek: a megtámadott, de a kísérleteknek sziklaszilárdan ellenálló Erényt. Annyira, hogy a Joseph Andrews egyenesen kora legnépszerűbb angol regényének, Richardson Pamelájának ellenpárja, amelynek hőse, Pamela, a szobalány erénye áttörhetetlen vértezetében veri vissza az elcsábítását célzó makacs támadásokat. Mint Fielding regényének – s Tony Richardson filmjének – hőse, Joseph Andrews, az inas is, aki még megcsókolni se hajlandó csábító úrnőjét. S még csak azt sem tudja, hogy az erényét védi: hótt szerelmes Fannyba, a szobalányba. Kettőjük ártatlan szerelme rémregénybe illő viszontagságoknak néz elébe.

Az erényes ifjút, abban a reményben, hogy erényét mégiscsak legyőzheti, a Lady elviszi magával, ám amikor kénytelen tudomásul venni, hogy ez az erény, legalábbis az ő számára, bevehetetlen, elzavarja. Joseph-et ezután leütik, kirabolják, megmentik, Fannyja megtalálja, együtt kerülnek veszedelembe, Fanny erénye kiváltképp, de ott van Joseph-je, aki újra meg újra megmenti: ő, meg ismeretlen jótevőjük, a villogó fogú, jóvágású vándorházaló, aki – ki tudja, hogyan – mindig épp ott bukkan fel, ahol a fiatalok érdekében lennie kell. A fiatalok, meg a jámbor Adams lelkész érdekében, aki szintúgy rászorul a védelemre a hatalmasok praktikáival, a hatalmasokat szolgáló bírákkal és fogdmegjeikkel szemben. Egyszer már úgy látszik, menthetetlen Fanny erénye: valóságos fekete misén, erőszakkal igyekszik őt magáévá tenni a szomszéd földesúr. De Joseph ekkor is felülkerekedik, ez alkalommal kardpárbajban, s megint csak megmenti arája erényét. S Adams lelkész kihirdeti a házasságukat, csak hogy a gonoszlelkű Lady (aki, mellesleg, valaha régen komédiás volt Londonban), most viráglopás vádjával állítsa bíróság elé a fiatalokat. Már készítik a korbácsot, már letépték az inget az erényes Fannyról, mikor egy befolyásos rokonnak sikerül kiszabadítania őket. Fanny erényét azonban – ki tudja, hányadszor – újabb merénylet fenyegeti: a Lady egy kéjenc piperkőc kezére próbálja átjátszani. Az erényes, ámde bikaerejű Joseph leüti a módfelett ellenszenves csábítót, s a két fiatal a természet lágy ölén végre osztozik egymás jól megérdemelt erényén. S követeli, hogy a lelkész most már aztán igazán adja össze őket, de – ó, jaj! – a lelkész közli velük a szomorú értesülést, Fanny és Joseph édestestvérek: Fanny elcserélt gyerek.

A Lady tehát látszólag diadalmaskodik, de néhány fergeteges kanyar, s minden kétséget kizáró módon kiderül (néhány félreismerhetetlen anyajegy a perdöntő bizonyíték), hogy az erényes Joseph a korántsem erényes Lady édesgyermeke, még abból az időből, mikor az nem Lady, hanem Belle volt, a londoni komédiás...

Richardson, filmjei ezt tanúsítják, maga is lankadatlan harcot vív a képmutatás ellen: ez a filmje azonban a sok közül csak a Tom Jonesszal áll rokonságban; boszorkányosan sokoldalú rendező, s ha fölismerhető is műveiben a mondanivaló rokonsága, stiláris egyoldalúsággal igazán nem vádolható.

Még egy-egy filmen belül sem. A Joseph Andrewsben játszi könnyedséggel váltogatja az eszközeit: a kosztümös történelmi filmek tablóit a kalandfilm botpárbajaival, ördöngös vívójeleneteivel, hamisítatlan western-bunyókkal, a „slapstick komédiák” legolcsóbb helyzetkomikumával. Vagy a horror színvilágával és képi eszközeivel. A könnyebb szentimentalizmust a legnyersebb komikummal. Nem takarékoskodik sem a vérrel, sem a tenyeres-talpas jámborsággal. A harsány, tiszta színekkel.

A furcsa csak az, hogy ez a rengeteg, látszatra össze nem illő és korántsem „nemes” anyag az ő kezén egységes valamivé nemesedik: vérbő, kacagtató, nem a mi, s még csak nem is Fielding korát, hanem a kalózokat, kalandorokat szülő Erzsébet-kort idéző fergeteges színjátékká. Ahol semmi sem valóság, nem is akar annak látszani, de végül mégis ordítóan hiteles képet ád emberről, ember és ember viszonyáról. Tegnap, ma és mindenkor.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7753