Láttuk még

Párizsi randevúk

Bori Erzsébet

Sokáig nem volt szerencsénk Eric Rohmerhez, aztán meg neki nem volt szerencséje velünk. A francia újhullám és a Cahiers du Cinéma körének e jelentős és jellegzetes figurája csak húsz éves késéssel talált utat a magyar mozikba, de akkor csőstül kaptuk az áldást. Koplalás után, tudjuk, nem jó nagykanállal enni, meg az egyhangú étrendre is hamar ráun az ember. Az első két-három filmért még lelkesedtünk, az ötödik-hatodik (gyors egymásutánban) már sok volt a jóból. Kellett egy-két év kihagyás, hogy rendezni tudjuk a kapcsolatot, és az új darab (A fa, a polgármester meg a médiaközpont) láttán rájöjjünk, Rohmer nélkül nem volna kerek a filmvilág.

A Rohmer-film a hollywoodi dramaturgia üdítő antitézise. Nincs benne semmi csinált, nem használja a bevezetés-tárgyalás-befejezés szerkezeti sémáit, nincsenek benne meghegyezett poénok, sem gondosan előkészített csúcspontok. Rohmer életszeleteket kínál, egy időre belemerít minket egy történetbe, amely már korábban elkezdődött, és tart még azután is, hogy a vásznon megjelenik a Vége fölirat. A Rohmer-film olyan, mintha nem írták, nem rendezték volna, mintha semmi dolga nem volna színésszel, sminkessel, díszlet- és jelmeztervezővel. Csupa hétköznapi embert – majdnem mindig fiatalokat – látunk az utcán (át), akik élik az életüket, jönnek-mennek, főképp pedig beszélnek.

A tavalyi Európa Filmhéten láthattuk már a legújabb filmet, a Párizsi randevúkat is. Három epizódból áll, melyeket utcai zenészek énekelnek meg. Jóarcú fiatalok (és pompás párizsi helyszínek) játszanak benne – a szerelemmel. Csalják egymást és önmagukat, elszalasztják az alkalmat, lekésik a nagy találkozást, két szék között a pad alá esnek. A kis történeteken nincs mit mesélni, de van mit nézni. Nézhetjük a jobbára ismeretlen színészek természetes játékát, az arcukat, a ruhájukat, a lakásukat, követhetjük őket görbe útjaikon, bejárhatjuk velük Párizst, amely sehol sincs olyan jóízű, mint egy Rohmer-(vagy Rivette)-filmben. Ez itt nem az útikönyvek műemléktől nevezetességig terelő Párizsa, sem az amerikai filmek díszletvárosa, ahonnét minden út az Eiffel-toronyhoz vezet. Ez itt egy hely, ahol emberek élnek, és ahol a kötelező látnivalók után az idegen is kiülhet egy kávéházi asztalhoz, ejtőzni és figyelni az embereket. Mintha csak egy Rohmer-filmet néznénk.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/12 60. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=68

Cikk értékelése:

szavazat: 878 átlag: 5.49