SorozatgyilkosokH – a hannoveri gyilkosGyilkos rokonszenvFöldényi F. László
Fritz Haarmann, a hannoveri mészáros a weimari Németország szimbolikus rémalakja volt. A szörnyről most az egykori jegyzőkönyvek nyomán, árnyalt lélekrajz készült. Egy sorozatgyilkos emlékműve. Ezt az alcímet adnám Romuald Karmakar nagyszerű játékfilmjének. A halottcsináló. Nehezen tudnám jobban lefordítani a német címet. Der Totmacher. A szó a főszereplő megszállottságára utal, a folytonos, már-már lélektelenül egyhangú gyilkolásra, de közben el is idegeníti ettől a nézőt. Segíti az azonosulást a hőssel, ugyanakkor el is távolít tőle. Kissé mesterkélt szó, tudományoskodó felhanggal, némi elidegenítő effektussal.
Ez a kettősség határozza meg a filmet is. Az évszázad egyik legszörnyűbb gyilkosáról szól, Fritz Haarmannról, aki a húszas évek elején Hannoverben 27 fiatalembert csalt fel a lakására, hogy azután lemészárolja és szakképzett módon feldarabolva eltüntesse őket. Haarmann tevékenységéről többeknek is tudomása volt – így mindenekelőtt a rendőrségnek, amely azonban jóideig mégsem lépett közbe: a férfit, aki polgári foglalkozására nézve hentesmester volt, besúgóként jól lehetett alkalmazni. Miután végül 1924-ben mégis letartóztatták, Haarmann 24 fiú meggyilkolását vallotta be. Esete a szó minden értelmében kóreset lett. Nemcsak pszichiátriai vizsgálatnak vetették alá, hanem sokan a weimari köztársaság tipikus figurájára ismertek benne. Így Theodor Lessing, a filozófus és történész is, aki az ügyről egész könyvet írt (később a nácik vérdíjat tűztek ki rá, s a zsidó filozófust 1933-ban meggyilkolták). A baloldal éppúgy a demokrácia gyengeségére és törékenységére figyelt föl az eset kapcsán, mint a jobboldal. Alfred Döblin a Berlin, Alexanderplatz főhősét, Franz Biberkopfot részben Haarmannról mintázta. A Döblin-regény első filmváltozatában, amelyet Piel Jutzi rendezett 1931-ben, Biberkopfot Heinrich George alakította – Götz George apja, akit Fassbinder próbált megnyerni Biberkopf szerepére, s most A halottcsinálóban alakítja Haarmannt. Az M, egy város keresi a gyilkost (1931) a műfaj emblematikus alapfilmje hasonló történetet dolgozott föl, a düsseldorfi rém ámokfutását.
A filmvásznon 114 percen át figyelhetjük a sorozatgyilkost, s szinte mindenről értesülünk, még a belek és belsőségek sorsáról is – a lehető legrészletesebben. Mégis, a kegyetlenségnek, a szadizmusnak és a kéjgyilkos ösztönöknek semmilyen megnyilvánulását sem látjuk. Ellenkezőleg: a látványosság helyett, amit a téma elvben megkívánna, rendkívüli intimitásnak és bensőségességnek vagyunk szemtanúi. A borzalmakról beszélnek; de amit látunk – arcok, pillantások, apró gesztusok, elfordulások – az csupa meghittség. A szavak néha rettenetesek; de a hang, amelyen szólnak, korántsem kellemetlen, az arc pedig időnként kifejezetten megnyerő. Ha nem hallanám a szöveget, nehezen találnám ki, miről beszélget a sorozatgyilkos és a pszichiáter, akit Haarmann elmeállapotának kivizsgálására rendeltek. Mert semmi egyebet nem látni, mint két egymással szemben ülő férfit, valamint egy másik asztalnál ülő harmadikat, aki – némaszereplőként – minden szavukat gyorsírással rögzíti. S miközben nézem őket s hallgatom a beszélgetéseket, nemcsak egy gyilkos életének a története tárul fel előttem, hanem két férfi egyre bonyolultabb és sokrétűbb viszonya is. S a film felétől egyre szaporodnak azok a pillanatok, amikor ez utóbbi sokkal érdekesebbé és magával ragadóbbá válik.
Karmakar azt a 400 oldalnyi jegyzőkönyvet használta fel a forgatókönyvhöz, amely a göttingeni elmegyógyintézet irattárában maradt fenn. Ernst Schulze, a pszichiátria professzora 1924 őszén hat héten át beszélgetett itt Haarmann-nal, akit azután az ő jóváhagyásával fejeztek le 1925-ben. A film egyetlen helyszíne a puritánul berendezett orvosi szoba; s egy-két figurától eltekintve, akik néhány rövid jelenet idejére tűnnek fel, csupán az említett három szereplőt látjuk.
A film elején tiszták az erőviszonyok. Az egyik oldalon áll az idős professzor (Jürgen Hentsch), aki gondozott öltönyében, csillogó aranykeretes szemüvegében, visszafogott magatartásával a tudományt képviseli. De nemcsak azt, hanem a hatalmat is, s ezzel együtt – ami a filmben számomra kezdettől fogva feszültség forrása -az erőt is. Idősebb, mint a gyilkos, testileg sokkal gyengébb, és mégis, ő az ellenőrizhető világ képviselője: a rendé, amely fölött szabályok segítségével lehet felügyeletet gyakorolni. A másik oldalon áll (vagy inkább ül – mert Götz George, ez az egyik legnépszerűbb német akcióhős ezúttal majdnem végig ül, s minimális mozgással nagyobb hatást ér el, mint örökké száguldó Schimanski felügyelőként) – a másik pólus tehát Haarmann, a gyilkos, aki (tekintsünk e1 most egy pillanatra cselekedete erkölcsi, büntetőjogi megítélésétől) nagyobb tettet hajtott végre, mint bárki más, és aki most mégis kiszolgáltatott, gyenge, alárendelt. Bizonyos fokig még nőiesnek is nevezném. Szenvedélyei, hisztérikus reakciói, kacérkodó gesztusai alapján nehéz elhinni róla, hogy eredetileg ő is rendelkezett hatalommal és erővel. És van persze egy harmadik pólus is: a néma írnok (Pierre Franckh), aki maga a megtestesült semlegesség, a technikai rögzítés eszköze, és ennyiben szintén a hatalom képviselője.
A film e tiszta erőviszonynak a fokozatos módosulásáról és átrendeződéséről szól. Arról, hogy a férfiak, akik között eleinte kizártnak látszott bármilyen dialógus, a film végére ragaszkodni kezdenek egymáshoz. E zavart, félszeg szeretet kialakulásának a pontos érzékeltetése, végtelen türelemről és persze makacs következetességről tanúskodó ábrázolása teszi igazán jelentős művé Karmakar alkotását. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a sorozatgyilkosság és az elmesélt borzalom mellékes vagy alárendelt szerepet játszana. Mindez nem ürügy, hanem lehetőség. Karmakar, aki már készített egy nagy feltűnést keltő és persze rendkívül ellentétes reakciókat kiváltó filmet a zsoldosokról (Warheads, 1989-92), A halottcsinálóban kimondatlanul is azt sugallja, hogy az emberek (férfiak) egymáshoz való viszonyulása csak a borzalmak, kegyetlenségek és belső titkok feltárulása során nyeri el a maga igazi, hamisítatlan és leplezetlen arcát.
A film az első kihallgatással kezdődik, amikor egy még személytelen orvos és egy frissen beszállított páciens ül egymással szemben. A feltett kérdések éppolyan személytelenek, amilyen érthetetlenek a válaszok: Haarmann igazi gyengeelméjűként jelenik meg előttünk. A későbbiek során derül ki, hogy csupán az orvos személytelen kérdései miatt látszik ilyennek. Nem elmebetegről van szó, hanem olyasvalakiről, aki ha nem személyesen fordulnak hozzá, görcsössé válik és valóban képtelen lesz gondolkodni. Reakciói később is akkor válnak feltűnően hisztérikussá, amikor az orvos klisékben gondolkodik s ezek alapján kívánja értelmezni Haarmann tetteit. Jellemző, hogy az első eset, amikor kiderül, hogy az idiotizmus álarca mögött egy korántsem elmebajos lény rejtőzik, a Biblia emlegetésével függ össze – Haarmann ekkor nem elmebeteg benyomását kelti, hanem olyan keresztényét, aki eltévelyedett.
Ugyanilyen jellemző az is, hogy a professzor először akkor veti le a személytelenség álarcát és lesz személyében is megérintett ember, amikor Haarmann mesélni kezdi, hogyan lett homoszexuális. A professzort, aki váratlanul feláll s alig látható idegességgel Haarmann-nak hátat fordítva az ablakba áll, ekkor nem orvosként látjuk, hanem olyan emberként, akinek rendezett világa „rendezetlen” érzelmeket takar és fed el. S ugyanez a lassú átváltozás figyelhető meg az írnok esetében is. Igaz, ő egy szót sem szól – de puszta léte is provokálóan hat Haarmannra. Hiszen vértelen arca és teste nagyonis elevenné válik, amikor a gyilkos elmeséli, hogyan harapta át áldozatai torkát. Az írnok ekkor maga elé mered, s olyan érzést kelt, mint aki Haarmann történetét hallgatva szinte vágyik rá, hogy valaki átharapja az ő torkát is. Gépies élettelenségét csak egy ilyen harapás tudná megszüntetni. S ezt maga Haarmann is sejti. Időnként már-már úgy szól a professzorhoz, mint egy cinkoshoz, s az írnokra utalva megjegyzi: csak meg ne rontsuk!
Miközben bonyolódnak a viszonyok, le is lepleződik mindenki. Haarmann egy egész kultúra csődjeként áll előttünk, ami azonban e kultúra képviselőire – a professzorra és az írnokra – nézve is árulkodó lesz. Kezdetben mint tűz és víz, úgy álltak egymással szemben; fokozatosan azonban kiderül: egy szobába vannak mindannyian bezárva, mindhárman emberek, ugyanannak a szűkebb és tágabb civilizációnak a tagjai, s érzelmeiknek, szenvedélyeiknek, ellenőrizhetetlen reakcióiknak egyformán ki vannak szolgáltatva. Amikor a film közepétől kezdve Haarmann egy füzetbe kezd irkálni, a maga suta módján ezzel jelzi, hogy ugyanabba a szokásrendszerbe tartozik ő is, mint az írnok, vagy a szintén állandóan firkáló professzor. A professzor erkölcsi intelmei emiatt inadekvátak. Hiába vonatkoznak egy élő és eleven rémségre, az adott szituációban nehéz őket másként értelmezni, mint az elfojtás és önáltatás ékes példáit. Az írnok gesztusai a visszafogottságról árulkodnak; pillantásaiban azonban nem nehéz észrevenni a kíváncsiságot, sőt csodálatot, amit Haarmann iránt érez. Maga Haarmann pedig, bár kezdetben brutális farkasemberként jelenik meg, egyre szeretetreméltóbbá és szeretetre éhesebbé válik. Amikor megkérdezi a professzortól, rettegve, nehogy elutasító választ kapjon, eljön-e a kivégzésére, akkor ez egy vallomással ér fel – legalább annyira, mint amikor a professzor egy hatalmas, szépen becsomagolt szivart ad Haarmann-nak ajándékba.
A filmben kevés a vágás, s a szereplőknek többnyire az arcát látjuk. A szempillantások a legárulkodóbbak – s persze az arcoknak is megvan a története. Leginkább Haarmann esetében: a haját lenyírják, bőrén szaporodnak a kiütések (a gyógyszeres kezelés nyomai), arcát néha elfedi a borosta, időnként csorog a nyála, látjuk a vérét vérvétel után, halljuk hörögni, sírni, felcsattanni, nevetni, kiabálni, suttogni, álmélkodni – egy szűk helyiségben, ahol három férfi teljesen össze van zárva. szinte semmi nem történik –, és mégis, a maximumot tátjuk, ami érzelmek, viszonyulások, kölcsönös megnyílások kapcsán egyáltalán szóba jöhet.
A beszéd és a testi viselkedés ritkán fonódik olyan tökéletesen egybe, mint Karmakar filmjében. S ez a színészek összjátékára is vonatkozik: három ember kölcsönös függéséről is szó van. Ami – figyelembe véve, hogy egyikőjük egy tömeggyilkos – nemcsak technikailag nehezen kivitelezhető vállalkozás, hanem morálisan is rendkívül kockázatos. Hiszen Karmakar nem kevesebbet akar, mint megérteni az erőszakot – a kölcsönösen felébredő szimpátia nyomán; és megérteni a rokonszenv működését – az erőszak és a kegyetlenség kibontása segítségével. A halottcsináló végsősoron morális kérdésekről szól, anélkül, hogy Karmakar engedné, hogy ítéletét akár egy leheletnyire is átszínezze a morál. A jó és a gonosz egymásra van utalva ebben a filmben. De nem azért, hogy az előbbi legyőzze az utóbbit, hanem hogy mindegyik fölfedezze a másikban a maga árnyékát. És együtt ébredjenek rá arra a gyilkos rokonszenvre, amit kölcsönösen éreznek és amitől maguk is emberivé kezdenek válni. Nemcsak egy sorozatgyilkos emlékműve hát ez a film. Hanem mindazoké, akik tudni akarnak az árnyékukról is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1490 átlag: 5.2 |
 |
|
