KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/január
KRÓNIKA
• N. N.: Alberto Cavalcanti, King Vidor, Elio Petri, Jacques Tati

• Zalán Vince: Színt vallani Új Balázs Béla-kötetek
• Balázs Béla: Filmkritikát! Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Nanuk, az eszkimó Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: A kritika kritikája Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Pénzért mindent Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Polikuska Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Levél Erdei belügyminiszter úrhoz a cenzúráról és egy szép magyar szóról Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Koltai Tamás: Szakszeűen kisiklatott vonatok Viadukt
• Koltai Ágnes: Varázslók és emberek Tündér Lala
• Boros István: Elsőfilmesek, 1983 Erdőss Pál, Sólyom András, Szurdi Miklós, Vészi János
• Nemes Nagy Ágnes: Vadnyugat keleten A testőr
• András László: Ötezer éves történet A postás mindig kétszer csenget
• Molnár Gál Péter: Játék a bizonytalansággal Madarak
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Múlt és jelen Mannheim
• Zsugán István: Emberek a fevevőgép előtt Nyon

• Bikácsy Gergely: Bálnák és szalamandrák Vázlat Alain Tannerről
• N. N.: Alain Tanner filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A gránátalma színe
• Kövesdi Rózsa: Várlak nálad vacsorára
• Simándi Júlia: A 34-es gyors
• Simándi Júlia: Az elnök elrablása
• Kapecz Zsuzsa: Nyugtalanság
• Farkas András: Kétes hírű menyasszony
• Schubert Gusztáv: Szökés a halál elől
• Schubert Gusztáv: Szerelmek, esőcseppek
• Varga András: Végállomás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A művész élete képekben Liszt Ferenc
• Szilágyi János: A Kockázat kockázata
• Csepeli György: Kant a televíziót nézi A tévéműsorok tetszéséről
KÖNYV
• Simándi Júlia: A hallgatag Asta

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

A hallgatag Asta

Simándi Júlia

 

Asta Nielsen. Neve kortársaink többsége számára olyan fogalom, amely mögött már nincsenek művek, nincsenek szerepek, nincs közvetlen élmény. Filmjeit – A züllés útjánt, az Angyalkát, az örök éjszakát, a Mámort, amelyet Lubitsch rendezett, az eredeti Hamlet-monda filmi feldolgozását, a Strindberg- és Ibsen-filmeket – legfeljebb a szakemberek és a filmklubok látogatói ismerik, a többiek emlékezetében talán felmerül egykét újsághír a hatvanas évekből: kései – 88 éves korában kötött – házasságáról, tragikus balesetéről, amely 93 éves korában halálát okozta. Tudjuk, persze, hogy a film kezdeteivel ugyanúgy összefonódott a neve, mint a Lumière-test-véreké vagy Valdemar Psilanderé (aki egyébként partnere is volt). S a filmtörténetek azt is közlik róla, hogy Urban Gad rendezővel, az úgynevezett dán iskola kimagasló alakjával, az egyik első filmteoretikussal együtt szinte az elsők voltak, akik megérezték a némafilmben a művészet lehetőségét, és ezt a lehetőséget igyekeztek is valóra váltani. Ködös és hiányos ismereteink Asta Nielsen önéletrajzát olvasva élménnyé, közvetlen benyomásokká válnak, a száraz információk érzelmeket és indulatokat keltő eseményekké, – s ezzel tulajdonképpen igazolják e mű hazai megjelenésének szükségességét. Hiszen aligha kelhet versenyre bármely filmtörténeti mű, monográfia vagy portré egy erőteljes, intelligens egyéniség személyes hangú vallomásával.

A Dániában töltött gyermekkor, a nélkülözés és a betegségek nehéz esztendői, a pályakezdés, ennek az életszakasznak sajátos hangulatú, komor, de otthonos világa, különös figurái – önálló regény. A könyvnek ez a része közelít leginkább a szépirodalomhoz. Talán túlzottan is érzelmes, talán többet foglalkozik a lelkiállapotokkal, a hangulatokkal, mint azt egy valódi regénynél elviselnénk; de annak tudatában olvassuk, hogy egy idős asszony (már 1945–46-ban, e könyv születésekor is hatvannégy esztendős volt) idézi fel benne gyermekkorának emlékeit, s hogy ezek az emlékek töredékesek, gyakran nem a látvány vagy az esemény, csak az általa keltett érzelmi-hangulati hatás leírását teszik lehetővé – s ez egyáltalán nem csoda. A későbbi évek történetéből már hiányzik az az áradó líraiság, tisztábban felidéződnek maguk az események, a figurák, és az érzelmesség átadja a helyét egyfajta szelíd iróniának, vagy – a történetektől függően – a bölcs tárgyilagosságnak.

Meglepően sokat észrevett ez a kivételes helyzetű asszony az őt körülvevő kis- és nagyvilágból. Mint az első valódi filmsztár, népszerűsége tetőfokán hosszú éveken keresztül a lábát sem tehette ki az utcára, élete a műtermek és a szállodai szobák között zajlott, kapcsolatai a legszűkebb szakmai környezetre korlátozódtak. Ennek ellenére átlátta azokat a folyamatokat, amelyek a film előretörését, differenciálódását követték, és átlátta a politikai eseményeket is. Megállapításai a két világháborúról, a fasizálódó Németországról, Hitlerről szinte kivétel nélkül ma is helytállóak: egy humanista művész, szigorú erkölcsű és jóízlésű, önmagával és másokkal szemben is rendkívül igényes ember állásfoglalásai. És tisztán felismerte a film szerepének változását is, ahogy technikai felfedezésből művészetté, s ezzel egyidőben üzletté vált, s látta, saját bőrén tapasztalta ennek a – mindmáig elhúzódó – kettősségnek feloldhatatlanságát. Az első filmszínész volt, aki válogatott a szerepek között (valami kimutatás is készült arról, micsoda csillagászati összegektől esett ezzel el), s aki tudatosan alkalmazta a filmi kifejezőeszközöket – köztük saját testét, arcát, mimikáját. Észlelte és kihasználta a film vizuális nevelő hatását: „Amíg kezdetben a vásznon még mindent meg kellett mutatni ahhoz, hogy megértsék, hamarosan lehetővé vált az objektív  helyett csak árny- és fényhatásokkal sejtetni a dolgokat” – írja egyhelyütt. Tudatossága és művészi tisztessége akadályozta meg abban, hogy részt vállaljon a film-business olykor egetverően ízléstelen fogásaiban, vagy éppen az amerikai film expanzióját elősegítő szakmai csalásokban (mint amilyen az amerikai sugalmazásra készülő, képtelenül hosszú és unalmas filmek gyártása, amelynek egyetlen valódi célja az volt, hogy növelje a német film méterszámát, ugyanis a behozott amerikai filmek méterszáma ezt nem haladhatta meg).

Azok a tények, amelyeket a század első évtizedeinek filmgyártásáról, a film elkészülésének folyamatáról, magukról a forgatásokról lejegyez, forrásmunkává is teszik könyvét, méghozzá hallatlanul izgalmas, a mának szóló tanulságokkal teli forrásművé. A szinte vázlatszerű forgatókönyvek, amelyek a sztár képességeire építettek („A gyerek meghal. Asta nagyjelenete” – ennyi állt egy forgatókönyvben, ebből kellett filmjeleneteket készíteni!); a természetes világítást igénylő forgatások az üvegfalú műtermekben, a rövid északi nyár alatt (télen fény-hiány miatt nem tudtak forgatni, ennek ellenére egy időben évente átlag nyolc filmet is felvettek); az a ma már bizarrnak tetsző helyzet, hogy minden, ami nem műteremben készült, útifilmnek számított, amelyben a táj, a környezet volt a főszereplő, s amelyeket épp ezért Asta Nielsen nagyon utált; a tragikomikus találkozás a külföldi forgatás helyszínén zálogban hagyott és ottfelejtett operatőrről, aki cipőpucolással keresi kenyerét; a hangosfilmmel szembeni ellenérzések; a hadakozások a cenzúrával, amely eleinte betiltott, kivágatott minden jelenetet,   amelyben könnyek, bűntettek, házasságtörés, válás vagy akár annak gondolata szerepelt – ezer és ezer olyan apró vagy jelentősebb epizód a film történetének kutatói, a mozi kedvelői számára, amelyről csak a szemtanú, a résztvevő számolhat be, s ma már nem vagyunk bővében a szemtanúknak. Épp ezért nagy tett, és nagy felelősség egy-egy ilyen mű kiadása. Érthetetlen, hogy ennek tudatában olyan gondatlan fordításban jelentették meg Asta Nielsen írását, hogy mindazok a stiláris   árnyalatok, amelyről szóltam – a líraiság vagy az irónia – csak sejthetők, csak kikövetkeztethetők a szövegből, ha van türelme az embernek efféle „nyomozáshoz”. A fordítónak – s a szerkesztőnek – szemmelláthatóan nem volt. Mintha a nyers fordítást adták volna a kezünkbe, szép borítóba göngyölve: a nyerset, amelyből még nem irtották ki a burjánzó germanizmusokat, még nem egyeztették a számokat a személyekkel, s még nem jutottak el odáig, hogy megkíséreljék nem csupán megérteni, hanem érthetően közvetíteni is a mondatok jelentését, tartalmát.

Bizonyos esetekben a hatás még csupán komikus („Anyámat kinevették, mert a vak szivarkészítőnek olykor egy-egy tányér meleg ételt vitt fel a padlásszobájába, aki felesége halála után inni kezdett.”), de amikor ars poeticáról, a leglényegesebb dolgokról van szó, akkor már kifejezetten bosszantó, és a megértést teszi szinte lehetetlenné („Azt az állhatatos öntudatlan fejlődést, amely bennem egy személyes kifejezésmód felé végbement, a hagyományokhoz való kötődés mellett [tanárom] bizonyára érdekesnek, de veszélyesnek érzékelte.”) Ilyen magyar szövegért már a középiskolában rossz osztályzatot adnak. S nem hiszem, hogy mentség lehet a dánról németre, arról magyarra fordítás nehézsége – itt a végső, magyar nyelvű szöveg magyartalan.

Pedig bizonyosan sikerkönyv lesz ez, nem csupán szakmai berkekben, hanem mindazok körében, akik szívesen olvassák az érdekes emberek életéről szóló könyveket. Ám ez utóbbiak – az izgalmas életsorsokra vadászok – csalódni fognak. A végzet asszonya, évtizedek nő-ideálja, a századelő szexuális szimbóluma egy árva szót sem ír a magán-életéről. Sem szerelmeiről, sem házasságairól, sem kalandjairól. Mintha nem nélkül élte volna le hosszú életét. Csak a néhány soros zárszóban árulja el, hogy anya, s hogy életének meghatározója, legnagyobb élménye és legnagyobb öröme a lánya. S csupán Allan O. Hagendorff utószavából értesülünk arról, hogy ezt a gyermeket leányanyaként szülte, hogy voltak házasságai, szerelmei és hogy mindezt – kései, utolsó nagy kapcsolata kivételével – a legteljesebb titokban tartotta. A magánélet szentsége az ő számára valóban szentség volt, amelyet nem akart kitenni az érte rajongó tömegek prédájának. Érthetően. De nem volna teljes a könyvéről adott kép, ha eltagadnánk ennek hiányát. A látszólagos kitárulkozás, őszinteség legalábbis kérdésessé válik attól, hogy érzelmei közül csak azokról számol be, amelyek anyjához, nővéréhez fűződnek. S másként értékelődik számos hangulat, esemény, döntés, ha a legfontosabb motiváló eleme ismeretlen marad. A fehérre sminkelt, szúrós tekintetű északi asszony örökre megőrizte lelkének titkait. Szakmai ártalom? A nyilvánosság előtt zajló élet ellenhatása? Eizenstein önéletírásából is hiányzik a magánélet rajza. Ám ott még sincs az olvasónak hiányérzete. Eizenstein a szellem embere volt. Asta Nielsen az érzékeké. Az olvasó hiányérzete ezért nem pletykaéhség, hanem természetes igény, amelyet a könyv kielégítetlenül hagy. Talán ezért sem válhatott ez az izgalmas, gazdag, okos könyv irodalommá, hanem maradt: a filmtörténet első évtizedének egyéni hangulatú, páratlan dokumentuma.

 

 

(Asta Nielsen: A hallgatag múzsa. Bp. 1982. Gondolat. 309 o.)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/01 63-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6718