KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/január
KRÓNIKA
• N. N.: Alberto Cavalcanti, King Vidor, Elio Petri, Jacques Tati

• Zalán Vince: Színt vallani Új Balázs Béla-kötetek
• Balázs Béla: Filmkritikát! Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Nanuk, az eszkimó Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: A kritika kritikája Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Pénzért mindent Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Polikuska Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Levél Erdei belügyminiszter úrhoz a cenzúráról és egy szép magyar szóról Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Koltai Tamás: Szakszeűen kisiklatott vonatok Viadukt
• Koltai Ágnes: Varázslók és emberek Tündér Lala
• Boros István: Elsőfilmesek, 1983 Erdőss Pál, Sólyom András, Szurdi Miklós, Vészi János
• Nemes Nagy Ágnes: Vadnyugat keleten A testőr
• András László: Ötezer éves történet A postás mindig kétszer csenget
• Molnár Gál Péter: Játék a bizonytalansággal Madarak
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Múlt és jelen Mannheim
• Zsugán István: Emberek a fevevőgép előtt Nyon

• Bikácsy Gergely: Bálnák és szalamandrák Vázlat Alain Tannerről
• N. N.: Alain Tanner filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A gránátalma színe
• Kövesdi Rózsa: Várlak nálad vacsorára
• Simándi Júlia: A 34-es gyors
• Simándi Júlia: Az elnök elrablása
• Kapecz Zsuzsa: Nyugtalanság
• Farkas András: Kétes hírű menyasszony
• Schubert Gusztáv: Szökés a halál elől
• Schubert Gusztáv: Szerelmek, esőcseppek
• Varga András: Végállomás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A művész élete képekben Liszt Ferenc
• Szilágyi János: A Kockázat kockázata
• Csepeli György: Kant a televíziót nézi A tévéműsorok tetszéséről
KÖNYV
• Simándi Júlia: A hallgatag Asta

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A postás mindig kétszer csenget

Ötezer éves történet

András László

 

Bármilyen különösen hangzik is, ebben a filmben, amelytől címe szerint azt várnánk, hogy legalább kétszer csengessen a postás, nem csenget. Nemhogy kétszer, egyszer sem. Odagördül ugyan egy postás az országút menti benzinkút és étterem elé, tülköl is hármat, sőt, még egy csomagot is kézbesít, amelyben – mint később kiderül – kis reklámgyufák vannak. Az alig néhány másodperces jelenetnek azonban se súlya, se jelentősége, se előzménye, se következménye nincs. Ez nem az a postás. Az a postás nem hord egyenruhát és nem kézbesít küldeményeket: eszmei, jelképes alak. Maga a Sors, amely a vágyak, cselekedetek és körülmények szorító kényszerében elkövetett bűnért kérlelhetetlenül meghozza a büntetést. Ha nem nyitunk ajtót, ha sikerül elbújni előle, könyörtelenül újra csenget.

Ez az utóbbi postás lett már-már szállóigévé (nálunk is), ez csenget kétszer James M. Cain 1934-ben megjelent és azonnal botrányos sikert (és világsikert) kiváltó bestsellerének címében. A regényt még kamaszfejjel, valamikor a harmincas évek közepén olvastam először magyarul. A közelmúltban új magyar kiadása jelent meg, nem kevesebb, mint 170 000 példányban.

A történet – amely szinte kiabálva követeli, hogy filmre vegyék –, alapképletét tekintve megvan vagy ötezer éves. Már a Bibliában is olvashatjuk, a világirodalom is számtalanszor feldolgozta különböző műfajokban. Magyar változatai közt Arany János Ágnes asszonya a legismertebb: a feleség és szeretője megölik a férjet. Aranynál a sors egyszer kopogtat csupán: Ágnes asszony lelkiismerete a bűntudat súlyától összeroppan; megzavarodik. Cain jellegzetesen amerikai történetében azonban másképpen alakulnak az események.

Az 1929-es nagy gazdasági válságot követő depressziós években egy országutakon sodródó, kis szélhámosságokból napról napra élő csavargó vetődik az amerikai utakon ezrével található, benzinkúttal is felszerelt ételbárok egyikébe. A tulajdonos egy görög bevándorló. A csavargónak – Frank Chambers a neve – szándékában sincs elfogadni a tulajdonos által felkínált munkalehetőséget, amíg meg nem látja Corát, a korosodó görög fiatal feleségét. Frank és Cora egymás iránt felébredő kíváncsisága, érdeklődése majd vonzalma azonnali és kölcsönös. A férjét kényszerből tűrő, kielégítetlen fiatalasszonyt és a fillér nélkül is csak az országutak szabadságára áhítozó csavargót nyers, brutális testi vágy hajtja feltartóztathatatlanul egymáshoz.

Cain matematikai logikájú, mérnöki pontossággal kidolgozott cselekmény-bonyolítása taszítja Corát és Frankot előbb egy sikertelen, de szerencsésen, következmények nélkül végződő gyilkossági kísérlethez, majd – egy jól megrendezett autóbaleset révén – a sikeres gyilkossághoz. A történetben még a váratlan véletleneknek is szigorúan megkomponált szerepük van: valósághűek és hitelesek. Hol Frank és Cora mellett, hol ellenük dolgoznak, feszült izgalomban tartják az olvasót. A szerelmeseket gyilkossággal gyanúsítják és vád alá helyezik, csak egy csavaros eszű ügyvéd agyafúrt jogi fondorlatai mentik meg őket az utolsó pillanatban az akasztófától. Már-már sima úton haladnak a kispolgárian rózsaszín idill-boldogság felé, amikor a postás másodszor is csenget. A tragikus végkifejlet elkerülhetetlenül bekövetkezik.

 

 

Öt változat egy témára

 

Ám hiába az Egyesült Allamoké a világ legjelentősebb filmpiaca, ennek a kitűnő szüzsének tizenkét évig kellett várnia, hogy Amerikában vászonra kerülhessen. A sztori nyers kegyetlensége, kendőzetlen szexualitása már regény formájában is botrányt kavart. Az események mozgató rugója az a kíméletlen hevességű szenvedélyes testi vágy, ami Frankot és Corát egymás karjába hajtja. Cain regénye nem szépeleg. Keményen és mellébeszélés nélkül ábrázolja ezt a gátat és erkölcsi megfontolást nem ismerő testi vágyat éppúgy, mint következményeit, az erőszakot, a gyilkossági kísérletet és magát a gyilkosságot.

Nem véletlen, hogy a franciák, akiknél az amour-passion, a szenvedélyes szerelem, a házasságtörés és gyilkosság egymáshoz kapcsolt logikai sora szinte „nemzeti” téma, már 1939-ben lecsaptak a történetre. A filmet Pierre Chenal rendezte, Corát Corienne Luchaire, Frankot Fernand Gravey alakította, és Nick, a görög szerepét nem kisebb művész játszotta, mint Michel Simon.

A történet filmvonzása azonban olyan csábító, hogy – Jean Renoir javaslatára – Luchino Visconti 1942-ben újra megfilmesíti, ezúttal olasz környezetben. (Csak éppen a regény filmjogát felejtette el megvásárolni.)

Amerikában csak 1940-ben kerül filmre A postás mindig kétszer csenget. Rendezője Tay Garnett, főszereplői Lana Turner és John Garfield. A korabeli filmgyártás szigorúan prűd erkölcsi kódexe szerint azonban ebből a változatból is hiányoznak a nyersen reális szerelmi jelenetek. A nézőket a gyilkosság bemutatásától is megkímélik. Szexualitás, erotika csak Lana Turner csábosán vonzó személyiségéből sugárzik, a közvetlen ábrázolást költőivé magasztosított képi metaforák helyettesítik. Az amerikai kritika szerint a kegyetlenül kemény téma romantikus családi melodrámává szelídül, „szürke és fehér” film lesz belőle, amelyből teljesen hiányzik a fekete elem.

Ám a történet karrierjének ezzel még korántsincs vége. Ismét visszahajózik Európába, ahol – nem hiába „franciás” a téma – (egy angol regény alig leplezetten Caintől kölcsönzött változata alapján) Henri Verneuil készíti el 1957-ben újabb feldolgozását. Ebben egy idősödő angol hölgy (Isa Miranda), a pénzügyeit intéző fiatal bankember (Henri Vidal), valamint az angol hölgy ifjú és érzékiséget sugárzó titkárnője (Mylčne Demongeot) képezik a többszörös gyilkosságokkal fűszerezett szerelmi háromszög-történet sarkpontjait.

Élet és művészet azonban állandó kölcsönhatásban dolgoznak egymás kezére. A mese lényeges eleme éppen az, hogy ötezer év óta mindig újra és újra megtörténhet (és meg is történik) a valóságban. Claude Chabrol egy valóban megtörtént hasonló eset izgalmas bonyodalmait viszi filmre 1973-ban. De ebben a változatban az eredeti regénynek is fontos szerep jut: A postás mindig kétszer csenget olcsó, papírborítású példányát megtalálják a gyilkos otthonában. Így bizonyosodik be, hogy a gyilkosságot a regény ötlete alapján hajtotta végre.

 

 

A hatodik – legújabb – változat

 

Nem a puszta kuriózum kedvéért soroltam föl a híres könyv öt különböző filmváltozatának jellemzőit. Mindből hiányzik Cain eredeti regényének legfőbb értéke: a hiteles, társadalmi megalapozottságú amerikai miliő. Még egyetlen hazai (amerikai) feldolgozása is más, magasabb társadalmi környezetbe helyezi át ezt a kispolgári és lumpen világ bizonytalan határterületein mozgó történetet. A gyönyörű és erotikus varázst árasztó Lana Turner elegáns és szűziesen fehér ruhákban, hollywoodi szépséggé sminkelve, vörös körmökkel játssza Corát. Ki hinné el róla, hogy egy gyors filmkarrier lehetőségével kecsegtető kisvárosi szépségverseny győzteséből csúszott le nyomorult és testileg is kihasznált pincérnővé, aki csak végső kétségbeesésében ment férjhez az idősödő, anyagi biztonságot és nyugodt életet kínáló göröghöz?

A regény hatodik, legújabb változatát Bob Rafelson készítette 1981-ben. A film legfőbb erénye éppen ez: társadalmi motiváltságát tekintve is hitelesen amerikai. Úgy korhű – a harmincas évek elején játszódik –, hogy ma is igaz. Brutális, nyers kegyetlenségében is emberi. Mozgató ereje a leplezetlen testi vágy, logikai felépítése töretlen, lélektanilag pontos. A szereplők jelleme nem csupán a vásznon ábrázolt jelenben tisztán körülhatárolt, visszamenűleg is mindent tudunk róluk. A cselekmény gyorsan pergő és feszülten izgalmas. A helyszínek mögötti háttér, táj, környezet, egy-egy mellékszereplő megjelenése külön-külön is alkalom, hogy a rendező egyre újabb meglepetés-effektusait – ezeket az önmagukban is kitűnő filmötleteket – szinte észrevétlenül lopja bele az amúgy is sodró lendületű cselekménybe.

Nemcsak remekül válogatja össze munkatársait, hanem egyetlen közös cél érdekében-tudja őket csapattá is szervezni, olyanokká, akiknek nincs egyéb feladata, mint hogy ezt az izgalmasan jó filmet létrehozzák. Már David Mamet forgatókönyve is kis filmiparművészeti mestermunka. Egy teljes év kemény munkájának az eredménye és a végső megoldás tíz előző változat elkészítése után született meg. Szinte pontosan követi a regényt és mégis más. Ugyanaz és mégsem ugyanaz.

 

 

 

Rendezői trükkök

 

A postás mindig kétszer csenget tipikusan néző-centrikus film. Bob Rafelson tudja, hogy egy ilyen című filmben a néző várja, mikor jön a postás. Mint a bevezetőben már említettem, a postás a film vége felé valóban meg is jön, elvégzi a feladatát, aztán elmegy. A néző, ha eddig nem tudta volna, ráébred, hogy nem erre a postásra kell figyelnie. De nem jut eszébe az sem, hogy a rendezőre figyeljen. Bob Rafelson visszahúzódik, árnyékban marad. De ott van. Az a sokszor hangoztatott közhely ugyanis, amely szerint a kamera tárgyilagos – merő humbug. Az objektív végletesen szubjektív. A felvett jelenet és a lencse közt mindig ott van a rendező személye, az a mód, ahogy a jelenetek sorát a nézővel láttatja.

Ez a különc rendező (pályafutása során szinte állandó harcban és viszályban áll a nagy amerikai filmvállalatokkal) látszólag tárgyilagos szenvtelenséggel állít elénk egy jellegzetesen amerikai bűnügyet. De maga a rendezői stílus is pontos összhangban van azzal a húszas-harmincas években kezdődő és először bűnügyi regényekben (Dashiell Hammettnél, Chandlernél, Cainnél) jelentkező kemény írói ábrázolásmóddal, amelynek legnagyobb képviselője maga Hemingway. Ők írnak úgy, mintha egy érzelemmentes tárgy, a felvevőgép lencséje látná és kísérné az eseményeket. Az olvasó szuverén úrnak képzeli magát: ő értelmezi a cselekményt. Az író ott sincs. Nem szól bele semmibe.

Attól a pillanattól kezdve, amikor a film első perceiben Frank a nyitott konyhaajtón át meglátja Corát (az is őt), egészen az utolsó képig, amelyben Frank számára nyilvánvalóvá lesz, hogy fel fogják akasztani, Rafelsonnak, a jelenetek ismétlődő sorával kell ábrázolnia ennek az orkán-féktelenségű, kölcsönös és romboló sodrású fizikai szerelemnek a fellobbanását, elhatalmasodását, ismétlődéseit és tetőzését. A gyilkosságig és közvetlen a gyilkosság után is. És azon túl. Minden egyes jelenetre külön tárgyilagos és hiteles megoldása van. Nem kulcslyukon át lesi meg a szerelmi együttlét előtti, közbeni és utáni pillanatokat. Szenvtelenül és szinte hűvösen érzelemmentes kívülállóként ábrázol, mintha ő maga a kamerával jelen se volna. A nézőre bízza, hogyan reagál, egyben azonban azt is belekalkulálja a rendezésbe, hogy a nézőnek hogyan kell reagálnia ezekre a jelenetekre: nem hűvösen, nem szenvtelenül, és nem érzelemmentesen. Ugyanilyen kemény tárgyilagossággal rendezi meg a gyilkossági kísérletet és a gyilkosságot is. Az egész filmet. Egyetlen pillanatra sem engedi ki a nézőt láthatatlan rendezői varázspálcájának bűvköréből.

 

 

A színész-alkotótársak

 

Bob Rafelson érzékeny tehetségét dicséri a szereplők kiválasztása és pontos irányítása is. Jack Nicholsont ugyan, állítólag, évtizedes barátság fűzi a rendezőhöz (emlékezetes közös mozisikerük az Öt könnyű darab 1970-ben) és játékán is érezni véljük, hogy szinte szavak nélkül is értik egymást. Arról viszont már sokszor megbizonyosodhattunk, hogy Nicholson a nagy, különleges erővel ható színészegyéniségek közé tartozik. Arról is, hogy ezen a személyiségéből sugárzó erőn belül is bámulatraméltóan képlékeny. Frank parádés szerepében is tökéletesen érzékelteti a figura végletesen szélsőséges belső ellentmondásait. Célratörő, ravasz keménysége mindig valami tétova bizonytalansággal párosul, ez a rámenős vagány riadt és gyáva, a szenvedély csapdájába esve fölényes és fölényeskedő, vaksin kapkodó, lopakodóan sunyi. Külső megjelenésével is igazolja, hogy ez a ficsúros eleganciájú vagy éppen gyűrött és koszos kezeslábasban tébláboló férfi, borostás arcával, piszkos körmével is, minden belső puhánysága ellenére, hat a nőkre.

A Corát játszó Jessica Lange első nagy filmszerepében is Nicholson egyenrangú partnerévé tud felnőni. Korábban csak egyetlen „jelentős” filmszerepe volt. A King-Kongban a szőrös behemót szörnyeteg fizikai kontrasztját személyesítette meg villogóan fehér bőrével, ábrándos szőkeségével. Alakításának lényege itt az alakja volt: erotikusan vonzó testi adottságait kamatoztatta csupán. Ebben a filmben is döntő fontosságúak ezek a nagyszerű külsőségek, de egy lélektanilag hiteles, emberi mélységében is igaz nőalak teljes egységének válnak részeivé. Jack Nicholson és Jessica Lange egymás színészi játékát kölcsönösen megsokszorozó kettőséhez, a görög férj szerepében, John Colicos pontosan illeszkedik harmadikként.

És noha nem nagyon értek a szinkronhoz, úgy érzem, külön is meg kell említenem Reviczky Gábort, Hernádi Juditot és Szirtes Ádámot, a film magyar színész-alkotótársaiként. (A szinkront Fodor Tamás rendezte.) Tökéletesen sikerült elfeledtetniük velem, hogy az az amerikai csavargó, az érzékien forró feleség és a görög férj magyarul beszélnek.

Nem nehéz megjósolni, hogy A postás mindig kétszer csenget hatodik filmváltozata nálunk is ugyanolyan siker lesz, mint a csaknem fél évszázada írt regény, amelyből készült.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/01 19-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6700