KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/február
• Zalán Vince: „Éjlakó lelkeknek a fény” Örök mozi
• Csala Károly: Tóth János mozija Interjú két részben
• N. N.: Örök mozi Összeállítás Tóth János rövidfilmjeiből
• Koltai Tamás: Korunk hőse a játszótéren Talpra, Győző!
• Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben A pártfogolt
• Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról Beszélgetés Sára Sándorral
• Molnár Gál Péter: A Kelekótya Angyal Jacques Tati utolsó halála
• N. N.: Jacques Tati filmjei
• Bikácsy Gergely: A pilóta felesége
• András László: Tánc és tragédia
• Rubanova Irina: Változatosságra törekedve Szovjet film, 1982
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Akit Bulldózernek hívtak
• Hollós László: Szerelem Montrealban
• Ardai Zoltán: Ez volt a jazz
• Zoltán Katalin: Bulldogok és cseresznyék
• Deli Bálint Attila: Szemben a világgal
• Harmat György: Egy zsaru bőréért
• Harmat György: A banda fogságában
• Csala Károly: Mise Macedóniában Csak harmadát láttuk
• Ardai Zoltán: A Kolónia
• Peredi Ágnes: Éjszakai lovasok
• Lajta Gábor: Kamaszkor
• Schubert Gusztáv: Üldözés a sztyeppén
• Deli Bálint Attila: A lator
VIDEÓ
• Pogány Csaba: Kazetták, készülékek, jogszabályok
• Lipovecz Iván: A videopiac, a videogyártás kérdőjelei az NSzK-ban
TELEVÍZÓ
• Bársony Éva: Tudósok a kettesen A közművelődési műsorokról
• Gambetti Giacomo: A kínai kaland Filmsorozat Marco Polóról
KÖNYV
• Hegedűs Zoltán: A hagyma és a liliom
KRÓNIKA
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Bolykovszky Béla halálára

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A pilóta felesége

Bikácsy Gergely

 

Két Rohmer-filmet láthatott eddig a magyar közönség: húsz éve egy filmmúzeumi bemutatón Az oroszlán jegyébent, majd az 1980. decemberi francia filmhéten – négy előadásban – A velszi Percevalt. Kevés jelentős európai rendező ismeretlenebb nálunk, mint Eric Rohmer, az irodalomtanárból, „filoszból” filmalkotóvá lett egykori Cahiers du Cinéma-főszerkesztő. Magányos művész; magányos volt új hullámos társai között, s a francia filmnek sokáig szinte perifériáján tevékenykedve, a közönségtől, producerektől elfeledve teremtett meg egy hasonlíthatatlan filmnyelvet, készítette el „Morális példázatok” gyűjtőcímmel iskolateremtő filmjeit.

Visszatérése, feltámadása idején, 1966-ban már nyilvánvaló, hogy több, mélyebb belső rokonság fűzi a francia felvilágosodás némely erkölcsfilozófusához, mint – Bresson kivételével – bármelyik kortárs filmrendezőhöz. 1966-ban került mozikba La collectionneuse című alkotása (Magyarra talán Férfigyűjtő vagy Gyűjtőszenvedély néven lehetne fordítani), melyre már nemcsak a kiválasztottak szűk köre, hanem a nézők sokasága is felfigyelt. Ekkor azután régi filmjeit is műsorra tűzik, az újak meg egyre nagyobb érdeklődést keltenek. Rohmer eladható, Rohmer sikerrendező lett.

Ennek a filosz-filmesnek hivalkodóan becsvágyó az ars poeticája: „Olyan dolgokat akarok megmutatni a filmvásznon, melyeket filmrevihetetlennek ítélnek, olyan érzelmeket ábrázolni, melyekről azt tartják, lehetetlen a megfilmesítésük, hiszen túl mélyen rejlenek az emberi öntudat börtönében.”

S mintha a lehetetlen gátja valóban áttörhetetlen volna: a „Morális példázatok” filmjei első pillanatra rendkívül filmszerűtlenek. A rendező látszólag mindent a beszédre bíz, dialógusra és kommentárra. S ráadásul egy Rohmer-filmben nem lehetett akárhogy megszólalni, s bármiről beszélni: aforisztikus szópárbajok, hajlékonyan megformált és hegyes, villódzó mondatok hangzottak el, melyeknek hol tömör szépségén, hol többértelmű gazdagságán ámulhatunk. A hallatlanul míves, végtelen tudatossággal kimunkált képi nyelv valamiképpen észrevétlenül szolgálta, vitte előre a történetet: szolgálta s egyben uralkodott is fölötte – mondhatnánk a paradoxonokat annyira kedvelő Rohmer modorában. A „morális példázatok”-ban sorsokat, sorslehetőségeket elemzett. Ehhez az elemző jelleghez pontosan illett a nem kapkodó, nyugodt, de azért kényszerítő erejű ritmus.

„Kapcsolat van egy férfi és egy nő között. E kapcsolatot megzavarni látszik egy harmadik személy közbelépése vagy passzív megjelenése. Végül helyreáll az eredeti alaphelyzet.” Egy francia méltatója szerint ilyen egyszerűen foglalható össze a Rohmer-filmek története. Könnyen leegyszerűsíthető példázatokat látott tehát a néző, s a példázatok mind a szerelmi kapcsolatok köréből vétettek, az erkölcsanalízisnek mindig az volt a végül alig eldönthető kérdése, hogy melyik fél a csábító, ki számít győztesnek, ki vesztesnek... utólag azon csodálkozhatnánk leginkább, miért is nem aratott sikert gyorsabban, hamarabb a rendező...

Filmtörténészi kérdés, megválaszolhatatlan. Mindenesetre nemzetközileg ismertté nem ezekkel, hanem német produkcióban készült romantikusan hű és klasszicistán tisztánlátó Kleist-feldolgozásával, az O. márkinéval vált Eric Rohmer. A „morális példázatok”-sorozatot befejezvén utánozhatatlanul könnyed és bájos kirándulást tett a kora-középkor irodalmának világába (a Chrétien de Troyes verses elbeszélése előtti tisztelgés nem utolsó s nem mellékes értéke volt A velszi Percevalnak) – majd új sorozatba, újfajta tanulságokkal szolgáló történetekbe kezdett. Eddig kettő készült el, s az elsőt, A pilóta feleségét láthatja most a hazai néző.

 

*

 

„Tévedések vígjátéka” – illeszthetnénk akár ezt a címet is a cikk fölé, csak hát mi sem áll Rohmer világától távolabb, mint a shakespeare-i univerzum, vagy akár hangulat. Pedig ez a filmje valóban a tévedések szelíd, szomorkás és józan vígjátéka. Racionális komédia: játék a szó egykori, nemes, klasszikus értelmében, ahol a legapróbb véletlenek szövik a cselekmény szálait. Szerény, soványka ez a cselekmény, mint ahogy a véletlenek is mosolyogni valóan jelentéktelenek. A főhősnő, Anne ajtajára üzenetcédulát tűzne ki udvarlója, de mivel nem ír a golyóstolla, bosszúsan távozik. Egy másik férfi, a lány szeretője, néhány perc múlva érkezik, de szinte csak azért, hogy a nem sokkal utóbb visszatérő François megpillanthassa őt Anne-nal a ház előtt. Így indul a film, ám aki felszínesen sziporkázó komédiát vár, Labiche vagy Feydeau modorában, csalódik: a film majdnem cselekménytelen marad, pedig minden bonyodalmas, meglepő fordulatú erkölcskalandokat ígér. François féltékenykedve követi hol a lányt, hol a nemsokára ismét véletlenül útjába akadó szeretőt, s közben ő is összeakad egy mulatságos gimnazista lánnyal, aki társává szegődik a nyomozásban...

E sok kalandos-könnyed fordulat Rohmer filmvásznán nem úgy érdekes, mint várnánk. A „nyomozás” érdektelen eredménnyel zárul, véletlenek tűzijátéka helyett végül a nagyvárosi mindennapok szomorkásan szükségszerű monotóniája diadalmaskodik, a kis félreértések pikáns és feledhető izgalma helyett mindennapjaink eredendően tragikomikus valósága érinti meg a nézőt. A komédia fájdalma, az összetéveszthetően „átlagos” hősök belső életének gazdag szegénysége.

François, a féltékeny egyetemista, fáradt, szürke fiatalember. Nem boldogságra született, mint ahogyan szerelme, Anne sem. Ez a huszonöt éves titkárnő talán a film legárnyaltabban megmunkált, a legfinomabb művészettel megrajzolt alakja. Szeretője csak azért látogatja meg, hogy szakítson vele, az ágrólszakadt egyetemista csak azért keresi, hogy elárassza szemrehányásaival. Anne csinos, vonzó, érdekes nő. Otthagyták, de nyilván nem ez az oka egészen belülről fakadó, mély boldogtalanságának. Barátnői sem igen értik, miért tart ki a nevetségesen jelentéktelen (s nála évekkel fiatalabb) François mellett. Miért őszinte, miért nem tud hazudni, színlelni, becsapni valakit – élni?

Rohmer megkapó egyszerűséggel mesél, s valami egészen sajátos módon tud közel férkőzni hőseihez, anélkül, hogy tolakodóvá válnék. A szándékoltan banális élethelyzetek és átlaghősök mögé bonyolult és gazdag környezet- és jellemrajzot fest. A komikum csendes derűje lengi be a filmet, s valamiképpen szomorkás, fájdalmas ez a komikum. Itt mindegyik szereplő őszinte a másikhoz, de akár hazudhatnának is, életük hálójából sem így, sem úgy nincs menekvés, s a háló – ez talán a legszomorúbb – vékony, átlátszó, gyenge szövésű. Anne és François állandó, halk harcban áll, nem a világgal, nem egymással, hanem önmaguk tétovaságával, bizonytalan akarattalanságával. Nemcsak egymást értik félre állandóan és makacsul, mint az olcsóbb komédiák mulattató figurái, de saját magukat is.

Az „erkölcsi példázatok”-sorozatban filozofikus mélységű szópárbajokat követhetett a néző. Itt a mindennapok legbanálisabb, legsúlytalanabb párbeszédeit, civódásait. Lenyűgöző volt akkor, azokban a filmekben Rohmer, Diderot-, Choderlos de Laclos kései tanítványa. Itt, egy titkárnő és egy egyetemista kitalálható s mégis kitalálhatatlan féltékeny veszekedését rekonstruálva még lenyűgözőbb. A banalitás mélyén parázsló emberi tragikumot könnyed vígjátéknak, „fogyasztható” esti szórakozásnak tálalja – ez valóban az igaziak, a fontos és maradandó alkotók kiváltsága.

Rohmer látszólag alárendeli a képet a szónak: csalóka látszat ez. Kamerája láthatatlanul van jelen. A gyakori közelkép nem ebbe a világba való, kihívóan, tolakodóan árulkodna a rendező és a néző jelenlétéről. A film leggyakoribb beállítása az úgynevezett bő second, épp az a szemszög tehát, melyből semleges, „átlagos” helyzetben figyeljük környezetünket. Könyörtelen tud lenni ez a semleges szemszög.

„A szó arra való, hogy eltitkolja a gondolatokat, a kép viszont arra, hogy feltárja őket” – írja valahol Eric Rohmer. Magam is ebben látom filmjeinek titkát. Az ő hősei beszélnek talán a legtöbbet. Gondosan leplezik tehát gondolataikat, de a „három lépés” távolságban udvariasan szemlélődő kamerát nem tudják becsapni. Beszélhetnek akármennyit, kulturáltan és okosan, mint régebbi műveinek nagypolgári-értelmiségi hősei, vagy fáradt fantáziátlansággal, mint most, teljes életükről ez a „láthatatlan kamera” árul el a legtöbbet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/02 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6665